„Mélységes mély a múltnak kútja… milyen mélyen nézzünk bele? A magyar népi műveltség törökös” Dr. Bartha Júlia

A török-magyar viszony kérdései Dr. Bartha Júlia orientalista etnográfus, muzeológus, a szolnoki Damjanich János Múzeum néprajzi osztályvezetője. A kutató és az utazó…. A Nagykunság nekem minden. Szülőföldem, éltető közegem. Mindent innen kaptam, ami az életben fontos.

Soha nem éltem hosszabb ideig távol. Ha mégis úgy hozta a sors, hogy el kellett menni, mindig ide tértem haza, mert igazán itt ismerem ki magam, mert itt minden az, aminek látszik. Legalább is az én környezetemben.

Kunnak lenni, kunságinak lenni különös érzés, tartást ad az embernek. Most persze mosolyoghatnak a nagyvárosokban lakó kollegák és kérdezhetik, hogy hol vannak már a kunok… az elmúlt 800 év alatt asszimilálódtak, nyelvüket is elveszítették stb. Ez mind igaz, de nem etnikai kisebbségről van szó, hanem egy olyan etnokulturális csoportról, amely a származástudatát és hajdanvolt műveltségének jó néhány elemét megőrizte. Ennek persze megvannak a történeti okai, legfőképpen a zárt társadalma, amely hosszú időre konzerválta a viszonyokat, a szokáselemek, a folklór és a népi díszítőművészet nagyrészt a pásztorkultúra miatt megmaradtak a huszadik századig. A történeti, néprajzi vizsgálatok ezt jól alátámasztják.

Az is nagyon izgalmas, ahogyan a Kunság – elsősorban a Nagykunságra gondolok – lakói reagálnak a globalizációs nyomásra. Kapaszkodót, mércét és mértéket keresve feléledtek a hagyományok. A legjobb példákat Kisújszálláson, Kunhegyesen és Karcagon látjuk. Nagyon érdekes ez, mert minden történelmi korban, amikor a lokális értékeket kellett felmutatni, felerősödtek a hagyományok. Ez most is így van. Újra pezseg a lovasélet, hiszen a Kunság egykor a legkiválóbb katonákat adta a hazának. De a tudományban is neve van ennek a vidéknek. Nem véletlen az, hogy a hazai turkológia jeles alakjai indultak innen, Karcagról.

Györffy István, aki ugyan nem volt turkológus, de a kunokkal és a kunsági kultúra törökségi párhuzamaival foglalkozott, a turkológia eredményei termékenyítően hatottak a kutatásaira. Németh Gyula, aki fiatalon lett az ELTE Török Filológiai Tanszék vezetője, aki kiváló tanítványokat nevelt ki, közöttük a szintén karcagi születésű Mándoky Kongur Istvánt, aki ugyan nem itt élt, mert a munkája elszólította, de mindig ide tért haza. Számon tartjuk őket. Hogyan, miért fordult a török kultúra felé….

A kunsági kultúra a törökség felé fordítja az ember figyelmét. A folklór fehér folt volt, erre Körmendi Lajos író hívta fel a figyelmem, mikor zsenge ifjúként majd 24 évvel ez előtt a Györffy István Nagykun Múzeumba hívott dolgozni a múzeumigazgató, Bellon Tibor. Azt mondta nekem Körmendi : tanulj törökül, annak itt hasznát veszed… Megfogadtam és áldom is érte minden nap, mert nekem ez a kultúra olyan sok jó munkával töltött napot és olyan sok kiváló ember barátságát hozta!

A kunsági folklór kutatását Györffy István kezdte, már úgy értem, a kunsági folklór és keleti párhuzamainak kutatását. Aztán Györffy után nem nagyon akadt olyan kutató, aki vállalta volna ezt a munkát, azért maradt fehér folt a folklórnak ez a területe. Mert a törökségi párhuzamok ismeretében lehet igazán megérteni. Szűcs Sándor kiváló kutató volt, nagy érdemei vannak a három föld népi kultúrájának felgyűjtésében, de más területtel foglalkozott. Az összehasonlító vizsgálatokhoz ismerni kell a másik oldal kultúráját is, ez pedig még gyermekcipőben jár, hiszen kevesen dolgoznak ezen a területen, nemcsak a nyelvet kell tudni, hanem terepen is biztonsággal kell mozogni. Ehhez az elmúlt ötven év erre nem volt igazán alkalmas. Nekem szerencsém volt. Eljutottam három alkalommal Közép-Ázsiába, és sokszor, nagyon sokszor Törökországba, Belső-Anatóliába. Nagyon megszerettem ezt az országot.

Ha utazni nem tudtam, hogy el ne felejtsem a nyelvet, nem feküdtem le úgy egy este sem, hogy ne olvassak törökül. Jól megtanultam törökről magyarra fordítani.Terepen elsősorban szokásokat gyűjtöttem, az izgatott, hogy miként működik a társadalom, hogyan mentik át a hagyományokat, miközben minden áron Európához akarnak igazodni. Mert az az igazság, hogy Törökország európai csatlakozása a 20. század elején, Atatürkkel kezdődött, aki minden reformjához európai mintáért nyúlt. Így kerültem tehát a keletkutatásba. Györffy István nyomdokain próbáltam elindulni. Gyűjtöttem persze mást is, etnobotanikát, népi építészetet.

Az elmúlt 24 évben több, mint 80 tanulmányom jelent meg, és immár a 9. kötetem is kijött. Ez csak amolyan ráadás, mert úgy éreztem, hogy tartozom ezzel a Nagykunságnak. Mindig vágytam egy olyan igazán szép, kemény kötésű színes borítójú könyvre, amit szívesen elolvasnak a kunságiak. Mert nekik szól, az őrhelyüket el nem hagyó, de mindig megújulni képes kunságiaknak, és persze azoknak is, akiket az élet másfelé vetett, de szívükben mindig kötődtek a szülőföldhöz. Nagykunsági néprajzi tanulmányok a címe. Most ez a legfrissebb, ezért beszélek róla szívesen.

A kötetek fele kunsági téma, fele törökös. Mert az egyik kötelesség, a másik szerelem. A legelső könyvemet a Debreceni Egyetem adta ki, amiért nagyon hálás vagyok a professzoromnak, Ujváry Zoltánnak. Az anatóliai törökök temetkezési szokásai címmel jelent meg Debrecenben 1996-ban, a néprajzi tanszék monográfia sorozatában. Aztán a Fogyó hold. Tanulmányok a török népi kultúráról című kötet ugyancsak itt jelent meg, 1997-ben és 2002-ben a doktori disszertációm, A Kunság népi kultúrájának keleti elemei címen. Amire nagyon büszke vagyok és minden percet élveztem, amíg dolgoztam vele, az idén kijött Lále. Hagyományok a mai török társadalomban – az emberélet fordulóinak népszokásai. A munkahelyem, adta ki Szolnokon. Szokásmonográfia, ami az elmúlt közel húsz év kutatásait összegzi. Nagyon szeretem, mert szép is és a szakmai visszhangja is jó. Úgy tűnik eljött a számadás ideje.

Ha visszatekintek az elmúlt húsz évre, igazán szerencsésnek érezhetem magam, mert termékeny időszak volt és meg is tudtam jelentetni mindent, amit fontosnak gondoltam. Mindig a saját példámmal biztatom a kollegákat, hogy az ember a végeken, kisvárosban is tud fontos dolgokat létrehozni. A sikernek egyetlen módja van: a buldogkitartás és a szorgalom. Az, hogy ezek a munkák mit érnek, nem a mi dolgunk eldönteni. Én csak lábjegyzet szeretnék lenni…

Három éve a szolnoki Damjanich János Múzeumban dolgozok. Szeretek itt lenni, mert teljes szabadságot érzek. A kutatási területem nem változott természetesen. Az elmúlt három év alatt szerkesztőként 12 kötet megjelentetése felett bábáskodtam. Igazi műhelymunka folyik itt, amiért nagyon hálás vagyok. Az biztos, hogy az életemnek egy korszaka lezárult. Most más feladatok jönnek. A munkahelyemen kezdődik egy program, a Tiszazug néprajzi, történeti kutatása, ahol nekem is van témám, és a Jászkunság Műhelyben is felvettem egy új irányt, a 18-19. századi válóperek vizsgálatát. Ez nagyon érdekes dolog! Minden perirat egy elképesztő világot tár fel a korabeli társadalomról. Az erkölcsökről, a jogszokásokról. Nagyon jó munka! Mi jellemezte a két nép kapcsolatát a múltban, mi él tévesen erről a köztudatban? Mélységes mély a múltnak kútja… milyen mélyen nézzünk bele?

A magyar népi műveltség törökös, ezt ma már senki sem vitathatja el, az összehasonlító vizsgálatok ezt igazolják. A nyelv más kérdés, majd a nyelvészek eldöntik. A mai törökországi törökökkel való viszonyunkat a hódoltság százötven éve meghatározta, s ami a magyar köztudatot illeti, Gárdonyi Géza rendesen beállította a közvéleményt . A hódoltság idejét tehát jól megjegyeztük, miközben a négyszáz éves osztrák elnyomásról nem beszél senki, sőt, mintha kollektív amnéziában szenvedne ez a nemzet, az igazán nemzeti ünnepeinkre is Habsburg vendéget hívnak a vidéki városokba, nádor-oszlopot koszorúzunk…

A magyarságnak talán az a legnagyobb baja, hogy nem tud tisztességesen elszámolni a múltjával. Helyén kellene kezelni a dolgokat és a történelemszemléletünk is más lenne. Minden esetre, aki még nem járt Törökországban, sandán tekint a törökökre, aki meg már járt, elbűvölte az ország és a kedves lakói. Az utóbbiak talán már elhiszik azt, hogy a török kultúra sokat adott Európának, közvetített is eleget, hiszen a hódoltság mind a százötven évében nem folytak harcok, hanem kereskedtek az emberek, kertkultúrát telepítettek, fürdőket építettek. Szemmel látható hozadéka a török hódoltságnak az, hogy színessé vált a magyar népviselet, hiszen a színes keleti kelmék megjelentek a kisvárosok boltjaiban is abban a pillanatban, ahogy a görög kereskedők ( a hódoltság ideje alatt a balkánról jövő kereskedőket nemzetiségüktől függetlenül görögnek tekintették) megnyitották a boltjaikat.

Mi jellemzi a két nép viszonyát? A két nép viszonyát egyébként, (leszámítva a hódoltság idejét) a jóindulat jellemezte, hiszen a vesztes szabadságharcaink vezetői török földön találtak biztonságot. Rákóczi, Kossuth…. és emléküket nagyon szépen ápolják a törökök. A tudományos kapcsolatok is jól alakultak a 20. század elejétől, és ebben a néprajzosoknak nagy szerepük volt. Magyar oldalról Györffy István, török részről Hámit Zübeyir Kosay volt a kulcsembere a tudományos kapcsolatok beindulásának. Kiváló tudósok dolgozhattak együtt több tudományterületen. Ankarában Rásonyi László alapította a magyar tanszéket, ahol ma is kitűnő magyar nyelvi oktatás. Most is jó a tudományos kapcsolat, a török fél jó fogadónak számít és azt hiszem, hogy ha valakiben meg van a tudomány iránti kellő és illő alázat és érdeklődés, bármilyen témában kutathat, megtalálja a készséges partnert.

Konferenciákra kapunk meghívást és ide is jönnek. Az egyetemeken az Erasmus program keretében jönnek török diákok, a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke is fogad, immár a harmadik szemesztert kezdjük. A törökök számára mi jó partner lehetünk az európai kapcsolataik alakításában riport a Magyar Nemzet számára készült.

Szathmáry István riportja