![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2024/05/rsz_turkinfo_15_png.png "Türkinfo - \")
„Türckischer Bethlehem und Mohamedanischer Gabor” címen jelent meg egy Habsburg-párti röpirat Bethlen 1619–21. évi hadjárata alkalmából, azzal a céllal, hogy az európai közvélemény előtt befeketítse a „keresztény” császárra „pogány” segítséggel támadó erdélyi fejedelmet.
A Habsburg tábor művelt fői közt nem kisebb emberek, mint Pázmány Péter esztergomi érsek, Esterházy Miklós nádor és Balásfi Tamás fordították írói képességeik javát arra, hogy röpiratokban és levelekben nemcsak törökpártisággal, nemcsak a töröknek a keresztény Európára uszításával, hanem egyenesen a török hódítás és iszlám térítés előmozdításával vádolják meg Bethlent. A pillanatnyi politikai érdekek és egyéni elfogultságok által diktált egykorú propagandairodalom érvei úgyszólván mindmáig hatnak, s még a legtárgyilagosabb magyar történetírók Bethlen-ábrázolásaiban is fel-felbukkannak.
A „törökösség” vádjait a modern magyar történetírásban Szekfű Gyula fogalmazta újjá 1930-as Bethlen-életrajzában. Azt állítja, hogy Bethlen ifjúkora óta törökpárti volt, ő bírta rá Bocskait a Habsburg-ellenes felkelésre (1604–1606) és ő segítette Erdély trónjára Báthori Gábort (1608) a „németességgel” gyanúsítható Rákóczi Zsigmond (1607–1608) ellenében. Szekfűtől származik az az észrevétel is, hogy másokkal együtt Bethlennek Básta elől Temesvárra menekülése a magyar történelemben az első török védelem alá húzódó emigráció, bár nem hiszi, hogy az akkor még szinte gyermekifjú Bethlen ebben kezdeményező szerepet játszott volna. Tény, hogy a Básta nevéhez fűződő szörnyű Habsburg-terror, mely Erdélyt valóságos temetővé tette, egy egész nemzedékben megérlelte a törökpártiságot, vagyis: Bethlen egyszerűen csak a közfelfogásnak megfelelően cselekedett, amikor az emigránsokhoz csatlakozott. Hogy később legfőbb szószólója és vezető politikusa lett a törökpárti tájékozódásnak, az egyszerűen abból következik, hogy ez a hullám emelte őt a magasba. Báthori Gábort ő segítette Erdély trónjára (1608–1613), később azonban meghasonlott vele, újra török emigrációba ment, s Szekfű szerint „megkezdte az aknamunkát Báthori letételére”. De Szekfű arra már nem tér ki, hogy Bethlen tulajdonképpen már nem is a reménytelen helyzetben levő Báthori, hanem Géczy András hajdúkapitány, a kisszerű, lelkiismeretlen kalandor ellen lépett fel a Portán, és eszközölte ki magának a fejedelemségre való jelölést. És, mint arra Péter Katalin a Confessioban írott Bethlen-cikkében felhívta történetírásunk figyelmét: a török e kalandort Báthori ellenében katonai segítséggel is hajlandó volt támogatni.
Aztán jön a legnyomósabbnak látszó érv: Bethlent az erdélyi autonómia súlyos sérelmével török parancsra választották fejedelemmé. Valóban, Bethlent hatalmas török hadsereg hozta Erdélybe, de a Kolozsvárt összeülő országgyűlésnek a vezérpasa nem Bethlen személyét javasolta, hanem csak új fejedelem választását a Portához hűtlenné vált Báthori helyébe. Az igazsághoz azonban azt is figyelembe kell venni: ha az erdélyiek annyira ragaszkodtak volna Báthorihoz, fegyvert foghattak volna, mint ahogy – hasonlóan reménytelen helyzetben – később II. Rákóczi György mellett is kiálltak. De a menekülő, s még útközben is dorbézoló Báthorit még testőrei is elhagyták. Egykorú levél panaszolja Báthori Gábor öccsének, Andrásnak, hogy a fejedelmet Bethlen párthívei elárulták. A neveket is felsorolja, amiből kiderül, hogy az „árulók” közt úgyszólván minden jelentős erdélyi főnemes, köztük Báthori csaknem összes főtisztviselője ott szerepel, míg a „hívek” mind névtelén emberkék. Valójában nem is volt más reális választása az erdélyieknek, mint Bethlen. Ő volt az, aki tehetségben, tekintélyben fejjel kiemelkedett kortársai közül. Növelte esélyeit a trónra, hogy a Báthoriak kiesése után már olyan „nagy család” sem volt Erdélyben, mely múltjánál fogva valamelyik tagjának igényelhette volna a fejedelemséget.
Mindezek után könnyű belátni, hogy a köztudatba vésett csípős mondás, mely szerint Bethlent „féltekben libere eligálták” az erdélyiek, a történetírás nem fogadhatja el. (Ez a mondás egyébként a Bethlent vallási okokból gyűlölő, kisszerűen politizáló Nagy Szabó Ferenc marosvásárhelyi polgár pletykaszinten mozgó naplójából származik.) Annál is inkább, mivel nem volt erdélyi fejedelem, akit az országgyűlés ne „féltében” választotta volna meg. Hogy csak egy példát említsünk: Bethlen a szultán kinevező okiratát, az athnamét csak hónapokkal megválasztása után kapta meg, a nagy Báthori István (1571–1586) nevére viszont már a szavazás előtt kiállították Konstantinápolyban. Bocskait és I. Rákóczi Györgyöt (1630–1648) a hajdúk fegyverei kényszerítették rá Erdélyre, s Barcsait (1658–1660) és Apafit (1661–1690) is erdélyi földön álló török hadak segítették trónra, az utóbbit a vezérpasa erőszakkal cipeltette a valóban nem „szabad” választásra. Bethlen megválasztásának „szabadsága” sem jobb, sem rosszabb nem volt, mint elődeié vagy utódaié.
Mindennek ellenére le kell szögezni, hogy Bethlen valóban törökpárti politikát folytatott, ha ezt úgy értjük, hogy a háromfelé szakadt Magyarország sorsát a két szomszédos nagyhatalom közül melyikhez kell kötni; mert hiszen az világos volt, hogy egyikükhöz kötni kell, különben az ország, a nép, a nemzet felmorzsolódik a szorításban. Báthori István és Bocskai egyaránt törökpártiak voltak, de azért, hogy békét szerezzenek a két nagyhatalom közt, mert bebizonyosodott, hogy a Habsburgoknak Erdély elfoglalására irányuló törekvése török támadást hívna ki, amelyet a Habsburg-hatalom képtelen elhárítani. Az emigráns trónkövetelő Bethlen még egyszerűen csak Bocskai politikáját kívánta folytatni, de mint újdonsült fejedelem átgondolni kényszerül a jövő útját. A Habsburg-kormányzat főtisztviselői török csatlósnak kiáltják őt ki, határ várait elfoglalják s egy ifjú felvidéki mágnás, Homonnai György személyében trónkövetelőt állítanak vele szembe. Az osztrák, cseh–morva–sziléziai és magyar rendeket 1614-ben Linzben első ízben hívják össze közös gyűlésre, hogy Bethlen ellen nagyszabású hadi vállalkozást szavaztassanak meg, akár egy török háború kockázatával is. A gyűlés résztvevői azonban még élénken emlékeznek arra, hogy egy évtizeddel előbb hogyan akarta a dinasztia a török háború örvén az abszolutizmust katonai terrorral bevezetni, s a javaslatot leszavazták. Ekkor Homonnai a Habsburg-ház fejétől, a spanyol királytól lengyel közvetítéssel kieszközölt pénzen hajdúkat fogadott Erdély megtámadására. Jogcímül azt hangoztatta, hogy Bethlen a kereszténység és a magyar nemzet elárulásával török kézre akarja juttatni Lippa várát. A vád alapja önmagában igaz volt. Lippát még a hosszú háború idején (1593–1606) erdélyi csapatok foglalták vissza a töröktől, de azt már Báthori Zsigmond a szintén erdélyi kézbe került Jenő várával együtt visszaígérte a szultánnak. És a török most Báthori Gábortól is visszakövetelte. Bethlen csak akkor térhetett volna ki a török igény elől, ha Habsburg részről nyomást gyakorolnak a Portára, mint azt Bethlen kérte. Ez nem történt meg. Ugyanakkor – s az igazsághoz ez is hozzátartozik – Homonnai a Portán maga ígérte meg, hogy ha megkapja a fejedelemséget, Lippát és Jenőt visszaadja a töröknek. Nyíltan viszont azt hangoztatta, hogy Lippát megvédeni indul hajdúival. Bethlen hadai azonban szétverték Homonnai seregét, majd 1616 nyarán az erdélyi hadak maguk ostromolták ki Lippán az erdélyi helyőrségeket és adták át a várat a töröknek.
A lippai ügy kétségtelenül súlyos tekintélyveszteséget jelenthetett volna Bethlennek, de ő igyekezett ezt is a maga javára fordítani, s a Porta beléje vetett bizalmát ezzel is erősíteni. „Ilyen emlékezetre méltó hűségünknek megmutatásáért… minémű kegyelmes ótalmat és minden jókat várhassunk az mi kegyelmes méltóságos császárunktól… azt csak az nagy istennek és az széles világon minden nemzetségeknek emlékezetben maradandó ítéletekre támasztjuk… Nem hagyta azonban találgatni a Portát, hogy mi az, amivel meghálálhatja hűségét, hanem még 1614-ben, a fenyegető Habsburg-támadás kivédése címén, nagyszabású tervet nyújtott be, melynek végső értelme nem egyéb volt, mint török véren és pénzen, de nem közvetlen török fennhatóság alatt helyreállítani nemcsak Magyarország Mohács előtti politikai egységét, hanem hozzá Mátyás birodalmát is:
„Megépülvén az mostani pusztaságból Erdély országa, ha az elébbi szokott adófizetés alá marad is, tartozunk erről az szokott adót ő hatalmasságának az fényes Portára idején beszolgáltatni. De (ha) az erdélyi birodalmon kívül vagy Magyarországnak akármely részeiben vagy több szomszéd keresztyén országokra terjednének határaink és birodalmunk az úristennek engedelméből, melyek miért hogy nem annyira fegyverrel netalán mint szép szóval és az ő hatalmassága kegyelmességében való bizalomból hajolnak meg, azokról ő hatalmassága külön adót ne kévánjon, se adózás alá őket ne vesse; vegye egyébaránt ellenségi ellen való hasznos szolgálatjokat és esztendőnként állapotjok szerént az ő hatalmassági császári méltóságához illendő ajándékokkal tartozzunk hűséges engedelmességeknek megmutatásáért az fényes Portára beküldeni, sőt ahhoz képöst nagyobb kegyelmességének megmutatásáért az erdélyi zálogon kívül más zálogtartással se tartozzanak az fényes Portán. Magyarország határin kívül az Dunán innét ha Morva, Silesia és Csehország felé mód lehet az előmenetelben valami úton, több országok holdoltatásában is ő hatalmassága minden kegyelmes jó akarattal segítséggel legyen. És azokat is azon módok alatt minden adózás nélkül hagyja mü kezünknél… Kéntelenségből pedig ennek kezdésére magyar hadat kell fogadnunk és tartanunk, kivel az magyarokat és több keresztyéneket holdoltathassuk, mert csak az török–tatár haddal semmit külön nem cselekedhetünk. Azért valameddig csak erdélyi birodalomból leszen hadakozásunk, félesztendőre 10 ezer magyarra való fizetést és hópénzt kévánunk, hogy adasson ő hatalmassága, ha penig isten segítségéből tovább mehetünk és az magyarországi erő is mellénk állván, derekasb dologhoz fogunk, akkor 20 ezer emberre adasson ő hatalmassága félesztendőre fizetést, kit ő hatalmasságának száz annyival megszolgálunk.”
Tanulmány folytatása eredeti oldalon
MAKKAI László