Jale Oǧan 1914. február 1-jén született Isztambulban, Mesture Hanım és Aziz Oǧan második gyermekeként.

Édesapja évekig az İzmiri Régészeti Múzeum kurátora és igazgatója volt, majd az Isztambuli Régészeti Múzeum igazgatója lett. A Török Köztársaság megalakulása utáni évtizedekben megreformálta a kurátori munkát azáltal, hogy rendszeresen katalogizálta a leleteket és laboratóriumi eszközök segítségével állította helyre a tárgyakat és régiségeket. Galériákat nyitott, hogy bemutathassa a múzeumi gyűjteményeket, és arra bíztatta lányát, hogy tanuljon régészetet. Jale 1934-ben végzett az Erenköy Lánygimnáziumban, majd – édesapja segítségével – ösztöndíjat szerzett, hogy külföldön tanulhasson, ugyanis nem volt lehetősége arra, hogy tanulmányait Törökországban folytassa.

Az Alexander von Humboldt Alapítvány ösztöndíjával Németországban tanult, majd régészeti gyakorlatra ment Berlinbe, a Német Régészeti Intézethez. A következő évben elnyerte a török kormány tanulmányi ösztöndíját, így folytathatta tanulmányait.

A háború ellenére Jale elhatározta, hogy megszerzi doktori képesítését, és – bár folyamatosan bombázták a várost – még az óvóhelyre is magával vitte jegyzeteit. 1943-ban diplomázott miután megvédte doktori disszertációját, melynek címe „Művészettörténeti vizsgálat a római érmék áldozati szertartásokban betöltött szerepéről” volt.

1943-ban tért vissza Törökországba. Az Isztambuli Egyetem Ókori Történelem és Numizmatika Karán lett Clements Bosch asszisztense. 1944-ben ment feleségül Mustafa İnanhoz. A férfi az Isztambuli Műszaki Egyetemen volt mérnök és oktató. 1945-ben született meg fiúk, Hüseyin İnan.

Jale a következő két évben fényképeket készített a leletekről és létrehozta az egyetem archívumát. 1946-ban Arif Müfid Mansellel dolgozott együtt, az Isztambuli Egyetem klasszikus régészeti karának megalapítójával. (Az egyetemnek ugyanis korábban nem volt független régészeti tanszéke.) Még ebben az évben elkezdtek egy közös ásatást Pergében, ahol Artemisz-templomát szerették volna feltárni, majd 1947-ben következett Side és az Apollón-templomnál végzett régészeti munka, mely egészen 1966-ig tartott.

1962-ben a területen talált fürdő maradványain egy múzeumot hoztak létre Jale İnan irányításával. Az Antalya Múzeumot kétszer is ki kellett bővíteni, hogy a leleteket el tudják benne helyezni.

Jale mindeközben cikkeket írt német és török nyelven különböző lapokba a szobrokról készült tanulmányairól. Első írása (Római kori portrék az antalyai régióban, 1965.) az anatóliai régió római kori portréinak értékelése volt. 1966-ban pedig Elisabeth Alföldi-Rosenbaummal közösen írtak egy tanulmányt Római és kora bizánci szoborportrék Kis-Ázsiában címmel. 1967-ben Jale volt a pergei ásatások felelőse. Ebben az évben egyre nagyobb számban jelentek meg az Egyesült Államokban olyan kétes eredetű bronzszobrok, melyek valószínűleg Délnyugat-Anatóliából származtak. İnan ezért mindent megtett annak érdekében, hogy megpróbálja megállapítani ezek eredetét. Azokkal a leletekkel ellentétben, melyek származási helye ismert volt, és később különböző múzeumokban állítottak ki, ezeket a bronzszobrokat is különböző múzeumokban állították ki, de eredetük ismeretlen maradt.

1970-1972. között İnan Pisidia régióban, Cremna ősi városában végzett ásatásokat, majd 1972-1979. között Szeleukia következett, mely Manavgattól északra, a Földközi-tenger partján helyezkedett el. Itt feltárták a piacteret (agora), több fürdőt és egy templom szerkezetét. A hellenisztikus korból származó agora jón oszlopai Görögország hét bölcsét ábrázolják.

Jale İnan 1974-től lett az Isztambuli Egyetem professzora, majd Mansel halála után kinevezték a Régészeti Tanszék vezetőjévé.

1980-ban a Pergében folytatott ásatás során egy i.sz. 2. századból származó Lysippos szobormásolat – Fáradt Herkules – alsó részét találta meg. A pletykák szerint a szobor hiányzó részét az egyik munkás vitte el,  de konkrét bizonyítékot nem találtak a lopásra.

Jale 1981 és 1990 között a sidei Apollón-templom régészeti munkáiban vett részt, melynek során Törökország kulturális örökségének meghatározó építményét állították helyre. Bár 1983-ban nyugdíjba ment, a munkát nem hagyta abba, sőt 1985 és 1992 között részt vett a pergei színház feltárásában is.

Az ókori Lükia területén lévő Bubon feltárása során, 1990-ben egy császári korból származó templomra leltek, mely nagy valószínűséggel azoknak a bronzszobroknak a származási helye lehetett, melyekről 1967-ban hallott először. Erről a felfedezéséről 1994-ben egy könyvet is kiadott.

A Burduri Régészeti Múzeum szerint a bronzszobrok eredete ismeretlen volt, de a Bubon területén folytatott engedély nélküli ásatások és az itt talált leletek hasonlósága miatt Jale vizsgálódni kezdett a területen. A fosztogatók naplójának vizsgálatából kiderült, hogy a fegyverek, a fej és a torzódarabok világszerte különböző gyűjteményekben lehetnek, és a templomban eredetileg 14 bronzszobor állhatott.

Bár az, hogy a bronzszobrok közül 7-et Bubonból származónak vélnek, régészeti körökben elfogadott tény, mivel azonban a többi darab szétszórva található meg a világban és eredetük sem ismert, ezért ezt egyes kutatók kétségbe vonják.

1990-ben Özgen Acar, újságíró részt vett a New York-i Metropolitan Múzeum egyik kiállításán, ahol megnézte Shelby White és Leon Levy magángyűjteményét is. Amikor meglátta az egyik szobrot, ismerősnek tűnt számára. Készített róla fényképet is, amit az egyik amerikai művészeti folyóiratban, a Connoisseurban le is közöltek. Jale İnan is látta ezt a képet és egyetértett Acarral abban, hogy ez a darab annak a szobornak a felső része, mely az Antalya Múzeumban van kiállítva. Elhatározta, hogy a szobordarabot, mint Törökország kulturális örökségének részét visszaszerezi, ezért a szobor alsó részéről készített egy gipszmásolatot, hogy bebizonyítsa: a két rész összetartozik. İnan, a Műemlékek és Múzeumok Igazgatóságának vezetője, Engin Özgen és néhány diák elutazott Bostonba, hogy ott szakemberekkel és ügyvédekkel találkozzanak, de bizonyítékaikat elutasították. 1992-ben Jale tett egy újabb kísérletet: egy, a török kormány által felkért amerikai szobrásszal készíttették el a gipszmintát. Ekkor már az amerikaiak is elismerték, hogy a két rész ugyanannak a szobornak a darabja, de a bostoni Szépművészeti Múzeum még mindig nem akarta visszaadni a műkincset Törökországnak. Végül 2011-ben megegyeztek, és ősszel megérkezett a szobor hiányzó része Törökországba.

1995-ben az orvosok megállapították, hogy Jale İnan Parkinson-kórban szenved, így kénytelen volt felhagyni a terepmunkával, és a publikálásra fókuszált. Több könyve is megjelent.

1989-ben, a professzorasszony 75. születésnapján kollégái és barátai egy könyvet adtak ki Jale İnan emlékére címmel, melyben munkássága előtt tisztelegnek. 2001. február 27-én bekövetkezett halála előtt könyveit és gyűjteményét az Antalya Múzeumnak adományozta.

Tiszteletére az Antalya Múzeum megalapította az „Év Asszonya” díjat, melyet 2016 óta annak a nőnek ítélnek oda, aki munkájával hozzájárul a török kultúrához és a nők fejlődéséhez.

Az „Év Asszonya” díjat minden év február 1-jén, Jale İnan születésnapján adják át. A 2015-ös év díjazottja Hülay Bilgin lett. Bilgin asszony Antalya több nonprofit szervezetének is dolgozik és több intézmény bizottságának is tagja. Elismerését 2016. február 1-jén vehette át. 2017-ben pedig Sibel Öndert jutalmazták a 2016-os évben elért sikereiért. Az ügyvédnő a nők jogainak elismeréséért küzd, s az e téren végzett munkájáért kapta meg a díjat.

Forrás: Wikipédia, Antalya Women Museum

Kollár Kata – Türkinfo