A NATO-tag Törökország sztoikus nyugalommal, mondhatni kijózanító bölcsességgel reagált arra, hogy a lengyelországi területeken talán célra tartó vagy csak eltévedt 19 drón váratlan záporát nyugati katonai szövetségesek az „immáron napról napra fokozódó orosz veszély kézzel fogható bizonyítékaként” értelmezték.

            Az esetre való első török állásfoglalásként Hakan Fidan külügyminiszter reményét fejezte ki, hogy az ilyesmi nem fog megismétlődni. Szavai szerint, amelyek olaszországi látogatása alatt hangzottak el Antonio Tajani olasz külügyminiszterrel közösen megtartott sajtértekezletén, hazája már az orosz–ukrán háború kezdete óta figyelmeztetett arra a veszélyre, hogy a konfliktus gyorsan tovagyűrűzhet, s ezért óhatatlanul szükség van mielőbbi megfékezésére. Törökország éppen ebben az irányban kíván újabb erőfeszítéseket tenni, s emlékeztetett, hogy a közvetítésével korábban Isztambulban létrejött orosz–ukrán tárgyalások is annak idején eredményesnek bizonyultak. „A tárgyalásokat arról a pontról kellene folytatni, ahová már eljutottak. De még határozottabb erőfeszítések szükségesek, hogy befejeződhessék a háború” – jelentette ki a korábban a török hírszerzést is eredményesen irányító török külügyminiszter.

            Fidan ugyanakkor nem mulasztotta el megemlíteni, hogy a már hosszú évek óta tagjelölt Törökország nem mondott le a teljes jogú európai unós tagság stratégiai céljáról. „ Ezért el is várjuk az EU-tól – jelentette ki –, hogy e folyamat során szabjon gátat mindenféle fajta szűkkeblű megfontolásoknak, s olyan jövőképet vázoljon fel, amely tényleges sikerrel kecsegtethet a felújított török csatlakozási tárgyalásokon.”

            Törökország vezető képviselőiből sugárzik az önbizalom. Úgy vélik, hogy elismerés jár nekik mindenekelőtt a NATO brüsszeli köreiben, amiért jól szolgálták a nyugati védelmi szövetséget: kiálltak a megtámadott Ukrajna igazáért, fegyvert is szállítottak neki, mialatt a háborúban rögtön ők vállalkoztak először békeközvetítésre. S – bár ezt aligha írták a javukra, inkább csak elnézték nekik – mérsékletet és józanságot tanúsítva nem csatlakoztak az Oroszország elleni gazdasági büntetőintézkedésekhez.

            Ám nyugati partnereikkel szintén érdemükként ismertették el, hogy döntő katonai szerepük volt a szíriai polgárháborús viszály megszűntében, a zsarnoki dinasztia megbuktatásában. Ezzel fokozatosan megindulhatott a Törökországban nagylelkűen befogadott és ellátott-foglalkoztatott szír menekültek tömegeinek hazatelepülése. Szíriában pedig egyúttal megnyílt az út – az ország változatlanul súlyos belső problémái ellenére – a török és nemzetközi gazdasági segítséggel megvalósítható újjáépítéshez. Kérdezhetnénk: mi más lehet ennek a jelentősége, ha nem a NATO délkeleti szárnyvonalának, más szóval kiterjedt közel-keleti határvidékének is erős geopolitikai biztosítása? Mindent összevetve, katonai erejét, lakossága nyolcvanhatmilliós lélekszámát, stratégiai szempontból előnyös földrajzi elhelyezkedését tekintve Törökország mára „nélkülözhetetlenné” vált a Nyugat politikai-gazdasági-védelmi törekvései szempontjából.

            A már több mint két évtizede kormányzó Recep Tayyip Erdoğan ennek biztos tudatában fogott hozzá egy számára egyre sürgetőbbé váló kettős feladat megoldásának. Az évtizedek óta hiába áhított belső béke megteremtésének jegyében a török kormány először is váratlanul javasolta a márvány-tengeri szigetbörtönében életfogytiglani büntetését töltő Abdullah Öcalan „terrorista PKK-vezérnek”, hogy megadásra és fegyverletételre szólító parancsot adjon ki gerilláinak. Ha megteszi, szóba jöhet szabadlábra helyezése, a kurdokat is részeltetik az ország demokratizálásának előnyeiből, s a „jó útra tért” PKK-harcosokat visszafogadják a polgári társadalomba… A sok kurd által még mindig Bátyánkként, Vezetőnkként (Apo) tisztelt hetvenéves Öcalan ráállt az alkura. A parancsot kiadta, a leszerelés megkezdődött. Bár buktatókkal, vontatottan, területenként eltérő tempóban és szenvedélyes vitáktól kísérve. De a kezdeményezés termőre fordulni látszik…

            A török államfő és a kormányzó AKP elnöke elsősorban a közös muzulmán hitre hivatkozva határozott lépést tett a kurd közösség felé. E közeledést gyakran történelmi példák említésével indokolja. „A földrajzi adottságok és történelmi események szorosan összeforrasztották a törököket a kurdokkal és az arabokkal – jelentette ki az AKP vezetői akadémiáján május 18-án. Mindannyiszor, amikor szövetkeztünk, mindig növekedtünk és erősödtünk is, sőt akár még a világot is uralni tudtuk” – fűzte hozzá. A továbbiakban kifejtette, hogy a Közel-Kelet muzulmánjai akkor arathattak nagy győzelmeket, ha egységben küzdöttek. Ezt mutatta Jeruzsálem bevétele és Konstantinápoly meghódítása. Maga a török nemzet is a szunnita iszlámban gyökerezik – hangsúlyozta.  

            Aydin Ünal, az AKP nemzetgyűlési képviselője, Erdoğan korábbi beszédírója osztozik abban a felfogásban, amely szerint a vallás meghatározó az identitás szempontjából. Úgy véli, hogy az egész emberiség történelme nem más, mint vallásháborúk sorozata. Akár a Bizánccal szembeni török honfoglalást vesszük a 11. századi Anatóliában, akár a törökök felszabadító háborúját az első világháború után örmények, görögök és az európai megszálló hatalmak ellen, vagy most Izrael háborúját a palesztinok ellen. Ünal szerint sohasem etnikumuk vagy nyelvük által meghatározott nemzetek álltak szemben egymással, hanem vallási közösségek. A második világháborút is egészen csak úgy lehet megérteni, ha mind keresztény–zsidó, mind pedig katolikus–protestáns konfliktusként értelmezzük.

            „Csak vallás és hitfelekezet alapozhat meg nemzetet. Aki ezt tagadja, az rasszista és az imperialisták és a cionisták csatlósa – és veszély Törökországra nézve…” Ünal ezzel kapcsolatban kárhoztatta a kemalizmust is, amely az Atatürk által alapított Köztársasági Néppárt, a CHP ideológiája, s szintén a modern Törökországot megteremtő államférfitől eredeztethető. A kemalizmusra vonatkozó eme döbbenetes szövegre a napokban irányította rá a figyelmet egy kiváló német turkológus-történész, egyetemi tanár, sajtótudósító, író és publicista, Günter Seufert.

            Ő úgy látja, hogy jelenleg folyik a szociáldemokrata és szekuláris irányultságú CHP  államellenségként való megbélyegzése. Szerinte csak másodlagos kérdés, hogy a török elnök maga azonosul-e a volt beszédírója által kikottyantott elmélettel. Ez a teória ugyanis most számára alkalmas arra, hogy vele igazolja jelenlegi politikai manővereit: a világi beállítottságú legfontosabb ellenzéki párt, a CHP lebontását, valamint a kurdokkal való kiegyezés véglegesítését. Most az a jelszava, hogy „minden kurd a testvérünk”, a „szociáldemokraták pedig az első számú közellenségeink”! (Ezek korábban a PKK kurdjai voltak).

            Amióta a rendőrség március 19-én reggel úgy vette őrizetbe Ekrem Imamoğlu isztambuli főpolgármestert, aki az államfő legesélyesebb vetélytársa, igazi lelkes néptribun, mint egy régóta országosan körözött hírhedt bűnözőt, a kormány sorozatos és súlyos „igazságügyi” csapásokat mér a CHP-ra, amely őt jelölte elnöknek. A tőle okkal tartó Erdoğan nem egyszerűen csak legfontosabb ellenfelét akarja kizáratni a politikai versenyből és megbénítani az isztambuli városi kormányzat működését, hanem az az alapvető célja, hogy teljesen felszámolja a pártot. Úgy fest, hogy nem törődik az eddiginél is várhatóan zajosabb nemzetközi visszhanggal sem, mert úgy tudni, hogy a CHP még mindig tagja a Szocialista Internacionálénak…

            Ez a kormányakció kiterjed a CHP vezette olyan más városokra is, mint amilyen Izmir, Antakya, a főként kurdok lakta Tunçeli, továbbá Trabzon és az Isztambultól keletre fekvő Izmit-Kocaeli nagyváros. Már korábban büntetőjogi eljárást indítottak a napokban újra megválasztott Özgür Özel CHP-elnök ellen. Azt is megkísérlik, hogy megbuktassák a CHP egész vezetését, és érvénytelenítsék a legutóbbi pártkongresszus határozatait. Nem riadnak vissza a belső bomlasztás módszerétől sem: Gürsel Tekin személyében bíróság végzéssel kormányzati szükségmegbízottként CHP-párttagot neveztek ki az isztambuli tartományi pártszervezet élére. Amikor megjelent, hogy átvegye hivatalát, az épületbe való bejutását több ezer rendőrnek kellett biztosítani a tömeg erélyes tiltakozása miatt. Az árulót kizárták a pártból.

            Ezzel szöges ellentétben már sehol sincs szó a kurdokkal szembeni ellenségességről, a hangsúlyt a megbékélésre helyezik. E törekvésnek megfelelően bizalmas tárgyalásokon érték el, hogy Öcalan fegyverletételre és a Kurdisztán Munkáspárt, a PKK feloszlatására hívta fel híveit. Török politikai bennfentesek szerint Erdoğan meg akarja nyerni a kurd választókat, hogy szavazataikkal segítsék új alkotmány elfogadását, amely lehetővé tenné újabb jelölését államfőnek. Külpolitikailag közel-keleti politikájának támogatásához is szeretné megnyerni a kurdokat. Stabilizálni igyekszik ugyanis szövetségesét, az iszlámista kormányt Szíriában. Reméli, hogy ily módon gátat szabhat az izraeli befolyásnak. Mindenképpen ki akarja használni Irán térségbeli gyengülését, hogy Törökország minden korábbinál szilárdabban megvethesse a lábát regionális hatalomként.

            A kurdok remélik, hogy viszonzásul sor kerül kulturális és politikai jogaik bővítésére, nemkülönben arra, hogy gyermekeik anyanyelvükön tanulhassanak az iskolában. Bíznak abban, hogy Törökország a jövőben már nem kizárólag a török etnikum állama lesz, hanem a kurdoké is, akiket alkotmányjogilag biztosított állampolgárság illet meg. Ezzel fényes új fejezet nyílhatna a köztársaság történetében. Megfigyelők úgy látják, hogy Erdoĝan hajlik ugyan e jog megadására, anélkül azonban, hogy ezáltal több demokráciát is engedélyezne. Jogállamiság és pluralitás helyett ő inkább azt hangsúlyozza, ami a kurdokat és a törököket összeköti. Ez pedig az iszlám.

            Az említett német elemző azt is vizsgálja, hogy mindez hogyan hat majd a nem muzulmán, vagyis a keresztény és a zsidó közösségekre. Ők még egyelőre nem érzékeltek változást, mindamellett bizonytalanok. Tagságuk létszáma állandóan csökken. Az 1990-évek elején még mintegy 8000 görög-ortodox keresztény élt Isztambulban, számuk azonban már csak épphogy eléri 2000-et, a korábbi 50 000 asszír keresztényből legfeljebb ha 25 000 maradt. Az isztambuli zsidó hitközség tagsága a mintegy 20 000-ről a mostani 14 000-re apadt.

            Érdekes módon az egyetlen keresztény csoport, amely szerény létszámbeli gyarapodást mutat, olyan török etnikumú tagokból áll, akik valamely protestáns hitfelekezetre tértek át. Hivatalos török értelmezés szerint rájuk mint nem őshonos csoportra nem vonatkoznak az 1920-as sèvres-i békediktátumot felváltó 1923-as lausanne-i békeszerződés szabályai. Ez utóbbi okmányban az aláírók Törökország minden polgárának biztosították a vallásszabadságot, szavatolták továbbá az anyanyelv használatát és ápolását.

            A mai Törökországban a hatóságok lényegében hagyják, hogy a keresztények zavartalanul, békességben élhessenek. A szír ortodoxok 2023 októberében például az isztambuli Yesilköy városrészben új imaházat szentelhettek fel. A Mor Efrem-templom 1923, vagyis a köztársaság alapítása óta az első új létesítményű keresztény szakrális épület. Erdoğan alatt a nem muszlim közösségek sorsa kedvezőbben alakult, mint a korábbi, etnikailag behatárolt nacionalista kormányok idején. A 2000-es években, legalábbis a kormányzó AKP bizonyos szintjein, együttérzéssel tekintettek azokra a keresztény és zsidó hívőkre, akik ugyanúgy, mint a jámbor muzulmánok, korábban sokat szenvedtek a köztársaság szigorúan szekuláris szabályaitól. Az AKP 2008-ban a parlamentben a nacionalista és szekuláris ellenzékkel szemben sikerrel keresztülvitte az alapítványi törvény reformját.

            A változtatással lehetővé tették a keresztény és zsidó alapítványoknak, hogy visszaszerezzék azokat az ingatlanokat, így temetőket, templomokat, iskola- és kórházépületeket, amelyeket az állam elkobzott tőlük még 1936-ban. A reform nyomán az AKP a választásokon fokozott rokonszenvet élvezett a keresztény és zsidó szavazók körében. Az állami vallásügyi hatósági, a diyanet a 2000-es években még nyilvános rendezvényeket szervezett a vallásközi párbeszéd előmozdítása végett, amelyeken a keresztény egyházak pátriárkái és püspökei és a zsidó főrabbi fontos küldetést teljesítettek. Igaz, akkor még lelkes központi törekvés irányult a mielőbbi európai uniós tagság elérésére…

Flesch István – Türkinfo