A Török Köztársaság Elnöki Levéltárából nemrégiben váratlanul  felbukkant egy irat, amely több mint nyolc évtizeden át szunnyadt megannyi más okmány, nyomtatvány, fóliáns között. Az Isztambulban megjelenő örmény-török kétnyelvű hetilap, az Agos (Barázda) a napokban jelentette, hogy  a szóban forgó lelet feltárása két történész érdeme; a hagyományosan közösen kutató Hüsnü Gürbey és Mahsuni Gül együtt bukkant rá arra a CA: 01019578/648214” jelzet alatt őrzött levélre, amelynek címzettje Mustafa Kemal Atatürk köztársasági elnök volt. 

            A levél rejtélyes szerzője B.G. Karapetján nevű örménynek mondta magát, aki a kelet-törökországi Elazığ közeli Harputban (örményül Harpert) születetett, de nem árulta el, hogy levelének megírásakor hol tartózkodott. Az általa említett bizonyos eseményekből és érintett témákból a kutatók mindamellett  arra következtetnek, hogy az illető már az Egyesült Államokból, valamikor 1937-1938-ban adott életjelt magáról. A történészek kiderítették, hogy valódi neve Bedrosz Garabetján lehet. Közelebbről azonban csak annyit lehetett megtudni róla, hogy 1897-ben még Harput egyik iskolájában volt tanító.

            Az örmény levelező végig legtisztelettudóbb hangon szólítja meg címzettjét, a török felszabadító háború hősét, a nemzetközileg is nagy becsben tartott államférfit, egyúttal azonban szigorúan bírálja a köztársasági Törökország új berendezkedését, belső viszonyait, elsősorban durva keménykezűségét a Törökországban élő kisebbségekkel szemben.

            Itt minden bizonnyal az Oszmán Birodalomban bekövetkezett nagy örmény tragédia, örményül az aghet egyik sokat szenvedett túlélője szólalt meg. És vajon felróható-e neki, ha némelykor igaztalanul általánosít, pontatlanul emlékezik, esetleg összezavar, felcserél idősíkokat, és így tévesen a kemalistákat is kárhoztatja olyan bűnökért, amelyeket a szultáni önkény vagy az országot világháborús kalandba sodró ifjútörök  kormányzat követett el? Például amikor felidézi, hogy az (első) “világháborúban számos ellenség már csillapíthatatlan  étvággyal fente a fogát, hogy bekebelezhesse addig érintetlen országunkat. És önök éppen ezt a körülményt használták fel arra, hogy deportálják az örményeket, s eközben példátlan mészárlásokat hajtottak végre soraikban. Tették ezt pedig azért, mert feltételezték, hogy az örmények megtagadják a birodalom iránti hűséget…Önök mind a mai napig képtelek felfogni, hogy valójában milyen kötelezettséggel járnak a maguk számukra a kormányzásuk alatt elő különböző népcsoportok jogai…Mindezekért azonban nem hibáztatom vagy vádolom a török népet. Nem ők tehettek arról, ami bekövetkezett, hanem azok, akik kormányoztak országukban”…

            – Mélyen tisztelt Mustafa Kemal pasa! Sajnálom, hogy nézeteimet nem tudom előadni török nyelven. Ezért kénytelen vagyok örményül fogalmazni, de biztosra veszem, hogy könnyen talál olyan örményt, aki soraimat át tudja ültetni törökre – így szól a bevezetés. Ezután a titokzatos jelentkező minden átmenet nélkül szenvedélyes ecsetvonásokkal, élénk színekkel festi meg a számára is fájdalmas történelmi múlt tablóját. “Már több mint húsz év telt el azóta, hogy országunkat elnyomás és katasztrófa sújtotta – írja az áldozatok százezreit követelő, 1915-ben kezdődött örményüldözésre utalva – , de még mindig csak reménykedve várom, hogy egyszer végre valahára valamiféle előremutató változás következik be országunk bel- és külpolitikájában”.

            Szerinte ugyanis “a lakosság nem török elemeivel szemben most újra kezdik alkalmazni azokat a módszereket, amelyek a zsarnoki szultánság megalázó és jogfosztó rendszerében voltak érvényben. De a szultánság idején az ország nem török lakosai legalább szabadon gyakorolhatták vallásukat és – részben – kultúrájukat is. Most azonban az Önök ‘progresszív’ uralma alatt megfosztják őket eme elemi jogaiktól” – írja. Ezért szükségesnek tartja hangsúlyozni, hogy “csak a vallás nyújthat lelki vigaszt és lehet erkölcsi tartás biztosítéka. Erőszakkal nem lehet kitépni a nemzet lelkéből, s nincs erő vagy intézkedés, amellyel el lehetne távolítani a nemzet szívéből, majd egyszerűen eltüntetni. Vallás hit és belső meggyőződés nélkül pedig csak erkölcstelenséget és képmutatást szül…

            Ám Bedrosz, az egykori örmény tanító nem felejtette el az egykori török-örmény testvériesülés réges-régi boldog napjait sem: török értelmiségiek és örmény forradalmárok tárgyalásait és együttműködését az 1908-as forradalom előtt és alatt. Amikor az alkotmányosság helyreállítása után választásokat tartottak, s a nemzetiségek mind képviselethez jutottak a parlamentben. Örömükben az utcán ölelkeztek össze a birodalom különböző népcsoportjaihoz tartozó emberek… “A nagy demokratikus ábrándnak azonban hamar véget vetett a Cilicia tartományban 1909-ben kitört első nagy örményöldöklés, amelyet a háttérből az ifjútörökök szerveztek… ”

            Történelmi visszapillantásának végén azt ajánlja – feltételezhetően az őt befogadó új hazájából üzenve -,  hogy Törökország jövendőbeli boldogulása, felvirágzása és belső békéjének szavatolása szempontjából a legcélravezetőbb az lenne, ha az Egyesült Államok alkotmányos berendezkedésének példáját követnék. Egy viszonylag még mindig fiatal olyan országét, amely sok-sok nemzetből ötvöződött, s a világ egyik legösszeforrottabb országává fejlődött. . Legyen mindig tudatában annak – írja – , hogy az Ön országának alapkövét szintén együtt alkotják törökök, örmények, kurdok, zsidók és jazidok.” Szerinte önkormányzat illetné meg az örményeket és kurdokat, nemkülönben a többi kisebbségi népcsoportot.

            Mielőtt azonban levelét tisztelettel azzal zárta, hogy reménykedve várja az elnök válaszát,

utoljára a címzettet még szembesítette egy súlyos váddal: a “múltban örmények szenvedtek tömeghalált, miközben otthonaikat is romhalmazzá változtatták. Most azonban úgy rémlik, hogy ugyanerre a sorsra jutnak a kurdok is…”

            De figyelem!!! A levélíró sorait akkortájt vetette papírra, amikor éppen kibontakozott a hegyvidéki Dersim, ma Tunceli tartományban a kurd alevi felkelők ellen indított török hadművelet. Ennek kegyetlenségeiről azóta mind több részlet került nyilvánosságra. Ehhez az utóbbi időben hozzájárult az egyre eredményesebb levéltári kutatás is, többek között a fent említett két történész, Hüsnü Gürbey és Mahsuni Gül publikációi a Dersim Gazetesi című újságban. Utóbbi kutató szerkesztésében ugyancsak napvilágot látott az Egy török katona 1938-as naplója című könyv, amely a “tettesek” szemszögéből is láttatja az eseményeket.

            Bár a közvélemény már korábban is sejtette,  a “nagy politika” szintjén először İhsan Sabri Çağlayangil többszörös korábbi külügyminiszter ismerte el, hogy harci gázt is bevetettek: “A hadsereg mérges gázt alkalmazott. Barlangokba bezárt embereket úgy mérgeztek meg, ahogy egereket irtanak. A gyermekeket, az aggastyánokat egyaránt megölték. Véres hadművelet volt” – válaszolta Kemal Kılıçdaroğlunak, az  ellenzéki Köztársasági Néppárt (CHP) képviselőjének interpellációjára válaszolva. A kérdezőről köztudott, hogy üldözött alevi kurdok ivadéka. Szenvedéseikért elsőként hivatalosan Recep Tayyip Erdoğan követte meg a dersimi lakosságot. Megnyilatkozásának őszinteségét senki nem vonhatta kétségbe. Még annak ellenére sem, hogy egyúttal politikai ellenfeleire mért oldalvágással kijelentette: valójában nem is neki, hanem a most ellenzékben, de akkor uralmi helyzetben lévő CHP-nak  kellett volna bocsánatot kérnie…

            Taner Akçam török történész legutóbb frissen előkerült dokumentumok alapján – szintén az isztambuli Agos című hetilap hasábjain – azt a kérdést vizsgálta, hogy kiket terhel közvetlen felelősség e tiltott harci eszköz civilek ellen is történt  tömeges alkalmazásáért Dersimben. A tudós írásához többek között mellékelte annak a levélnek a fénymásolatát, amelyet 1937. április 26-án Şükrü Kaya belügyminiszter intézett a térségbe vezényelt török haderő főparancsnokához, Abdullah Alpdoğan tábornokhoz. Ez így hangzik:

            “Mélyen tisztelt pasa! 

Olvastam, drága tábornokom, a minisztériumnak küldött jelentését. Ebben beszámolt arról, hogy maró-égető és fojtó gázt igényelt légi ezredünk parancsnokságától és a nemzetvédelemtől. A kormányban vannak olyan felelőtlen emberek, akik azon mesterkednek, hogy megakadályozhassák kérésének teljesítését. Ám nem jártak sikerrel. Államfőnk és miniszterelnökünk utasítást adott a haladéktalan szállítást sürgető kérés azonnali teljesítésére.  

Végtére is cseppnyi kétségem sincs aziránt, hogy a szükségleteknek megfelelően teljesül kérése”.

            És miután már denunciált is általa meg nem nevezett kormánytagokat, leírta ezt az egyenesen bűncselekményre bujtogató mondatot is: “ezeket a banditákat pedig (értsd: a kurdokat) ön mind temesse be a barlangokba, s úgy temesse be őket, hogy többé fel ne éledjenek! 

            Tisztelettel köszöntöm önt, további sikereket kívánva!

            Şükrü Kaya belügyminiszter”

            A levél bemutatott egyéb vonatkozásait nem érintve a főként nyugati egyetemeken oktató nemzetközi hírű Taner Akçam úgy véli, hogy a belügyminiszter sorai cáfolják azt a korábbi feltételezést, amely szerint a gáz beszerzése a dersimi eseményektől függetlenül történt, s Mustafa Kemal nem is értesült felhasználásáról. Még fontosabb szerinte Şükrü Kaya beismerése arról,  hogy a mérges gáz bevetetésének voltak ellenzői is a kormányban , s ezeknek az ellenállását éppen Mustafa Kemal és İsmet İnönü törte meg.  A levél világos megfogalmazásából  – írja Akçam – úgy látjuk, hogy mérges gáz bevetése Dersimben közvetlenül kettőjük közbelepésére vált lehetővé.

            Kétes személyisége miatt önmagában Şükrü Kaya tanúságtétele, levelének tartalma talán nem lenne szigorúan perdöntő. A miniszter ugyanis a 20. század első három török évtizedének erősen vitatott, sőt hírhedt alakja volt. A háború után az Isztambult megszálló nyugati szövetségesek háborús bűnök elkövetésével vádolták, mivel ő vezette a nomád törzsek és vándorlók hivatalát, amelynek hatáskörébe tartozott az örmények deportálása is. Máltai fogságából megszökve csatlakozott a kemalista mozgalomhoz. Ott sokra vitte, egy időben a CHP főtitkári tisztét is betöltötte. De kegyetlen, vaskalapos bürokratának ismerték, s az új köztársasági elnök, İnönü hivatalba lépésekor azonnal leváltotta, eltávolította a közéletből. Korabeli leírások szerint erre megkönnyebbült sóhaj szakadt fel az emberekből.

            Idézett levelének tartalmához azonban mégsem fér kétség. Ezzel egybevág a Dersim Gazetesi által közölt másik levéltári lelet is, vagyis annak az 1937. augusztus 7-én kelt korábban ismeretlen okmánynak a másolata, amelyen Mustafa Kemal Atatürk aláírása látható. Az államfő ezzel szentesítette a minisztertanács határozatát mérges gáz Németországból tárgyalások útján való beszerzéséről.

            A törökországi levéltárakból származó dokumentumok közlése időközben felkeltette a német politika érdeklődését is. A Baloldal pártja (Die Linke) szövetségi gyűlésbeli képviselőcsoportjának tagjai, Ulla Jelpke, dr. André Hahn, Gökay Akbulut és mások kérdést intéztek a berlini kormányhoz arról, hogy 1937-1938-ban milyen német vegyi fegyvereket vetettek be a kelet-anatóliai Dersimben. Mivel az okmányok bizonyítják a német részvételt a vegyi fegyverekkel kapcsolatos török pogramban, a kérdezők szerint a szövetségi kormánynak is felelősségteljesen részt kell vállalnia  az ügy történelmi és politikai feldolgozásában.

            A berlini kormány válaszában hangsúlyozta:  elismeri a jelzett időpontokban véghezvitt tömegmészárlások és elűzetések áldozatainak és azok leszármazottainak szenvedését. Mindazonáltal úgy véli, hogy egy ilyen történeti és politika feldolgozás folyamatának elsősorban Törökországban kell végbemennie. Megállapítja továbbá, hogy a szövetségi levéltár és a külügyminisztérium politikai archívuma e régi időszakra vonatkozóan is rendelkezésére áll a nyilvánosságnak, s ezért lehetséges az önálló kutatás.

            Nyilatkozatából megtudható, hogy az említett titkos török kormányhatározat 20 tonna kémiai hadianyag – mustárgáz és klóracetofenon – megvásárlására vonatkozott. Az ügyletet a berlini török követség intézte.  A török hadsereg katonáit német vegyifegyver-szakértők képezték ki. A gázbombák ledobására bevetett repülőgépek is Németországból érkeztek. Így például Ankara 24  Heinkel 111 J típusú kétmotoros bombázógépet rendelt, amelyeket 1937 októberétől kezdve  szállította az oranienburgi Heinkel Művek (HWO).

            Különös módon sem a német nyilatkozat, sem pedig a török újságcikkek nem utalnak arra, hogy itt nem egyszerű  török-német alkuról volt szó, hanem azzal a náci Németországgal megkötött titkos vegyifegyver-vásárlási szerződésről, amelynek politikájában egyre jobban kiütköztek a diktatórikus, agresszív és embertelen hitleri uralom jellegzetességei. Kortársak leírásaiból és saját megnyilatkozásaiból is ismert azonban, hogy a náci Németországgal, főleg “vezérével” szemben Atatürk erős ellenszenvet érzett. De vajon ezen miért tette túl magát olyan könnyen, s nemcsak hogy nem fogta le Dersimben a a kurdüldözésben szemlátomást amúgy is “túlbuzgó” tábornokainak a kezét, hanem még nevét is adta német gyártmányú tiltott harceszközök szörnyű pusztítással járó alkalmazásához. Erről még nemigen olvasható hiteles magyarázat. Ám kár találgatni.

            Az talán mégis felvethető, hogy ebben a minden korábbinál kiterjedtebb alevi kurd felkelésben az addigra már nagy beteg török államfő rendkívül súlyos belbiztonsági fenyegetést látott. Mégpedig olyan időpontban, amikor háborús viharfelhők gyülekeztek Európa egén. Főleg pedig döntő szakaszába lépett az egykori alexandrettai szandzsák visszaszerzésére irányuló török diplomáciai hadjárat is. Ezt Atatürk maga irányította, mindannyiszor katonai beavatkozás rémével fenyegetve meg az akkori népszövetségi mandátumterület sokáig meghátrálni nem akaró francia birtokos urait.

            Úgy fest, hogy az államfő minden más szempontot alárendelt a gyors és praktikus “dersimi megoldásnak”.

            Még megérhette, hogy hosszú nemzetközi alkudozások után 1938. július 5-én török katonaság vonult be arra a vidékre, amelynek ő már korábban a Hatay nevet adta. Ezzel egy ősi török törzsszövetségre, a khitaira utalt, amely valamikor benépesítette Kína északi határvidékét. 1938. november 10-én azonban meghalt, gyógyíthatatlan májzsugora végzett vele, így 1939. június 29-én már nem ünnepelhette meg népével együtt Hatay egyesülését az anyaországgal.

            Ám elhatalmasodó betegsége már Dersim idején is kihathatott fizikai és tudati állapotára, s fel  kell tenni a kérdést, hogy ez nem befolyásolta-e hátrányosan döntéseinek meghozatalában. Akárhogy volt is, Dersim, a hegyi barlangok mint kurd vesztőhelyek, a “német szerződés”  és a mustárgáz a török történelem súlyos kérdéseiként meredtek az utókorra.  S árnyékuk – mint a legújabb  török történet kutatás mutatja – még ha további válaszokat igénylően is, de rávetült Atatürkre is. Mindez nem változtatott és nem is változtathat a nagy török államférfi mindeddig el nem halványuló emlékének tiszteletén. Mert Atatürk más kimagasló történelmi személyiségekhez hasonlóan szintén elkövetett hibákat, sőt nagyon nagy hibákat is. Ám ezek az új kutatási ismeretek hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a mai utód nemzedékek levonják belőlük a szükséges következtetéseket és főleg a tanulságokat. Ez szolgálhatná legméltóbban, hogy  hitelesebben, korának tényleges viszonyai, nemegyszer kényszerítő körülményei közé helyezve, reálisan lehessen megítélni a Török Köztársaság megalapítóját és nemzeti hősét. Atatürk megpróbálta országát az általa annyira csodált és oly sokszor emlegetett európai civilizáció értékeinek elfogadására nevelni. Vitathatatlan nemzetközi tekintélyével nagyban gyarapította hazája tekintélyét is, s Törökországot reformjaival mintegy beemelte a modern Európa történelmi véráramába.

            A török közvélemény változatlanul büszke Törökország nagy fiára, történelmi alakjára, akit ugyanúgy szeret és tisztel, mint régen.  Ennek napjainkban legfrissebb példája, hogy tavaly novemberben már bemutatójának első napjaiban százezres tömegek voltak kíváncsiak az Atatürk 1881-1919 című filmre, amely a főhőst gyermekkorától a függetlenségi háború kezdetéig kíséri életútján. A több részből álló életrajzi alkotás első részének főszerepében Aras Bulut İynemli látható. Őt Magyarországon a Szulejmán című tévésorozatból ismeri a közönség.

Flesch István  – Türkinfo