Kultúra élesben: Búcsú a török állami lánykollégiumtól

2016. okt 30.

Törökországi tartózkodásom harmadik évében úgy döntöttem, elég a török állami lánykollégium rideg kékségéből és negédes rózsaszínéből. Elég a folyosó közepi alatürka pottyantós wc-ből, a sugárutakról non-stop beáramló zajból, a szobákban leülepedett levakarhatatlan koszból. Elég életem teljes behatároltságából, engedélykérésekből, a 22:30-as kolizárásból és lélekszakadva rohanásokból, 5 török lány életterembe furakodásából, a mosoda részleges nyitva tartásából, a mosdó sorból, a zuhanysorból és sminkoszlopból. Elég, elég, elég!

Bármennyire is elég, a rideg-hideg vaságy rózsaszín ágyneműjével ingyen van. A sorbanállás árán megkaparintott kollégiumi ételválaszték gazdag és finom. Az életterembe befurakodott 5 török lány megtanított igazán törökül. A többemeletes koliépület pedig, bármennyire is régi és zajos, mindenhez közel van.

Egyedülálló élmény a törökök belső világában kívülállóként élni, hát még a nőkében! A fejkendős lányokat kendő nélkül fel sem ismerni, a fiatal török nők mindennapi ritmusának részévé válni… Látni, mennyire nem értik meg egymást a Törökország különböző területeiről érkezők. Rácsodálkozni arra, hogy egy izmiri lány közelebb érez magához engem, mint egy közép-anatóliait.

Mindennap tanúja voltam a fedett lányok kendőkötési technikáinak. Állítom, ugyanúgy illegnek a tükör előtt és ugyanolyan divatbemutatókat tartanak esténként a végeláthatatlan folyosón végiglibegve, mint a leglengébben öltözött társaik. Együtt élve a napnál is világosabb: jobban hasonlítunk egymásra, mint gondolnánk.

Két éven át figyeltem a török lányok sminktechnikáit, takarítási módszereit. Tanúja voltam, hogyan viselkedik egy elkendőzött lány női társaságban és férfiban, mit hord a folyosón és az ebédlőben. Beleivódtam ezeknek a fiatal török nőknek a kudarcaiba, sikereibe, mindennapi küzdelmibe, egyetemi életébe, értékrendjébe. Láttam őket pletykálni, sírni, pénz nélkül tengődni, sokat dolgozni, veszekedni, ordítozni, egymásnak hajbókolni. Olykor én is velük sírtam vagy nevettem és akkor már tényleg nem ők és én voltunk, hanem mi.

Heringmódra bepréselődtünk a liftbe vagy ha túl nagy volt a tumultus, sétáltunk 7 emeletet. Összekovácsolnak ezek a hosszú, reménytelen caflatások.

Én most már értem őket, mert egy egérlyukban két éven át együtt szívtuk a levegőt. Levegő sem maradt abban a töpörödött szobában, de mi még mindig „drágámoztuk” egymást, mert Törökországban szent a hidegháború. Nem a másikhoz beszélünk, hanem ügyesen manőverezve elbeszélünk mellette úgy, hogy azért még megüsse a fülét. Vagy inkább finoman szétverje a fülét. Eltiporjuk a némbert és akkor van esély rá, hogy megemberli magát idővel. Más módszer nincs. Tündi-bündi nyugati módi „beszéljük meg nyíltan a gondjainkat” szóba sem jöhet. Ez a török állami lánykollégium túlélési tecnikája, egyik szobatársam szerint a sok közül.

De nem csak 1300 török lány furakodik be egy törökországi kollégista lány életterébe, hanem mindenki más is. Takarító nénik, konyhás nénik, biztonsági őrök, irodai alkalmazottak, karbantartók… Olyan emberek, akik egyébként észrevétlen árnyak a mindennapokban, itt nagy jelentőséggel bírnak. A takarító néninek „joga van” reggel berontani a szobákba és mindenkit felébreszteni. A biztonsági őrök bármikor belesípolhatnak a hangosbemondóba, a köztisztviselők pedig meghatározhatják, hogy aznap elmehetünk-e az esti színházi előadásra vagy nem.

Akkor beszélünk és hallgatunk, mikor erre utasítanak minket. A hosszú sorbanállás után megkaparintott ételt teljes lelki nyugalomban fogyasztjuk az ebédlőben (kb. 300 másik kollégista társaságában). Szerencsések vagyunk, nem ült le senki az asztalunkhoz. Egyszer csak megjelenik a kollégiumi igazgató és se szó se beszéd elkezdi faggatni barátnőmet, hogy a tálcán lévő fogások mennyibe kerültek. Kiderült, hogy 5 kurussal többet kértek el tőle a kelleténél. Hoppá. Azonnal menjen és kérje vissza a pénzt! Szegény lánynak kihűlt az étele, nem tudta megenni a felét, de parancsra mennie kellett visszakövetelni az 5 kurust.

Utána még az igazgató asszony szükségszerűnek látta leülni az asztalunkhoz és úgy igazán mélyen elbeszélgetni velünk. A kihűlt étel fölött végighallgattuk a végighallgatandót és válaszoltunk úgy, ahogy az elfogadott. Részt vettünk-e mi a legutóbbi kollégiumi rendezvényen? Nem? Mégis miért nem? Hiszen a téma a nők egyenjogúsága volt!

Hát hogy lehet, hogy ez egy 1300 fős leánykollégiumból alig 10 főt érdekel ez??? Mégis mi van ezekkel az emberekkel? Nőkkel! Az igazgató asszony egyenesen Hollandiából érkezett, ahol hasonló kezdeményezéssel több ezreket tudott megmozgatni. Itt, a saját terepén egy Vénusz-gyűjtődében viszont kudarcot vallott.

Ha érdemesnek éreztem volna beszélni, elmondtam volna neki, hogy nyilván nem fognak tömegeket megmozgatni a rendezvényei itt, ebben az államilag bepólyált női börtönben.

Ahol örülünk, ha gond nélkül ki tudjuk elégíteni alapszükségleteinket (tisztálkodás, étkezés, alvás), ott nincs kedvünk fontos témákról beszélgetni. Mert egy „diáklány ellenőrző és korlátozó központban”, – ahol mindenkinek egy ágynyi szabadság jutott -, elég erőltett a női jogokról beszélgetni.

A kollégiumhoz fűződő első élményem egy zokogó, babaarcú török lány, aki könyörgött az irodai alkalmazottnak, hogy cserélje ki a szobáját. A múltkor fültanúja voltam a koli pszichológus kijelentésének, miszerint ezentúl minden szobacserét kérvényező egyénnek kötelezően hozzá kell fáradnia. Mert mégis mi az, hogy valaki nem jön ki a társaival? Azzal nem lehet egészen minden rendben, aki képtelen csontnélkül együtt élni 5 török lánnyal! Ott és akkor a hasára ütött és megalkotta ezt a szabályt. Punktum. Ezentúl nincs sírás-rívás, irány a pszichológus te elviselhetetlen, antiszociális egyetemista lány!

Ilyen és efféle szabályok uralták az életemet két éven át. Ez még csak „hagyján”. De ami ennél is súlyosabb, az ilyen és efféle szabályokat természetesnek tituláló lányokkal éltem együtt két éven át. Tisztelet a kivételnek.

Komolyan aggódom a fiatal török nőkért. Hogy mi lesz velük, miután kirepülnek a kollégiumból, fogalmam sincs. Négy éven át nem tudtak színházba, moziba, koncertre, szórakozni járni. Négy éven át sörszagú leheletüket álcázva estek be a kollégium kapuján 22:28-kor. Négy éven át hozzászoktak, hogy a parancsoknak való azonnali engedelmeskedéshez, a hierarchiához és a ranglétra legalsó fokán való kúszás-mászáshoz. Négy éven át minden lépésükkel el kellett számolniuk és minden máshol töltött éjszakának helyszínét, célszemélyét fel kellett mutatniuk. Pont azokban az években, mikor egy fiatal nő felfedezi önmagát és rájön, hogy mivel tud azonosulni a világból és mivel nem, el van zárva a világtól.

Mikor fogja saját döntéseit meghozni, cselekedeteiért felelősséget vállalni a török egyetemista lány, ha 24 éves koráig ezt nem tehette meg? Vagy egyetem után szembesül a világgal – és az ilyen kései találkozások nem mindig végződnek jól -, vagy megretten a hirtelen rászakadt szabad akarattól és rohan egy másik kontrolszerv őrző-védő karjaiba. Férjhez megy, gyereket szül, otthon marad. Lehet férjhez menni, gyereket szülni és otthon maradni, de nem azért, hogy elbújjunk a világ elől, hanem azért, hogy színt adjuk hozzá.

Nekem az a szerencsém, hogy 19 évnyi szabad akarat után szakadt rám a török rendszer. Máskülönben a leánykollégium nem kegyelmez. Kifacsar belőlünk minden színt és csak egy ujjlenyomattal megspékelt, szürke adathalmaz marad belőlünk az állami nyilvántartásban.