Kalandozásaink Napkeleten – Tizenegyedik nap: 2. Kahta, Nemrut-hegy

Kahtába érkezésünk után gyorsan szállást foglaltunk egy szép hotelben. Sok időnk nem volt szöszmötölni, hiszen jöttek értünk a minibuszok, török sofőrökkel, akik utam egyik bakancslistás helyére, a Nemrut-hegyre vittek minket. Két időpontban indulnak a buszok. Éjjel azokat az embereket viszik fel a hegy lábáig, akik a napfelkeltét, délután pedig azokat, akik a naplementét szeretnék végignézni a hegy tetejéről.

Sofőreink nem vállalkoztak arra, hogy utasként megtegyék ezt az utat. Egyszer ugyanis már kipróbálták, milyen érzés török sofőrök vezette buszokkal feljutni a Nemrut-hegyig, az érzés még élénken élt bennük, ezért köszönték, de most nem kértek belőle. Ennek tudatában némi izgalommal néztem elébe utazásunknak.

Az út fantasztikus, egyben félelmetes volt! Én, aki a hegyek imádója, csodálója vagyok, egyik ámulatból a másikba estem, miközben nem győztem nyugtatni Enikőt, aki tériszonyával küzdve nem tudta, hová nézzen.

Első megállónk a Karakuş (Fekete madár) Sír volt, ahová II. Mithridates (I. Antiokhosz fia), felesége, lánya és unokája van eltemetve. Ez egy 35m magas halomsír, amit négy dór oszlop vesz körül. Az egyik oszlop tetejét két emberi figura, egy másikét egy oroszlán, a harmadikét egy sas szobra díszíti, innen kapta nevét a sír.

Második megállónk a Cendere-hídnál volt (Cendere Köprüsü), amit a XVI. légió építtetett Septimus Severus császár (193-211) idején a császár, felesége, Julia Donna, és gyermekeik, Caracalla és Geta tiszteletére. A híd eredetileg 4 oszloppal épült, ám Caracalla, miután öccsét megölette, oszlopát is ledöntette.

Számomra már a híd környezete is lenyűgöző volt. A lemeztektonikai mozgásoknak köszönhetően egymáson ferdén elcsúszott kőlemezek ékes bizonyítékai annak, hogy itt bizony aktív tevékenység folyt, folyik a föld mélyén. A gyönyörű sziklák között bujkáló türkizzöld folyó a híd előtt kiszélesedve szinte kínálta magát a fürdésre, amit a nyári melegben néhányan meg is tettek. Fiúk ugráltak a vízbe a szikláról, egy, a víz mellett parkoló autóból egy család szállt ki, hogy utazásuk viszontagságait a hűs hullámokban enyhítsék. Amikor hazautazásom után egy Kahtából származó, kedves ismerősömtől megtudtam, hogy gyermekkorában gyakran jártak ide, a hídhoz, piknikezni, visszagondolva a hely elbűvölő szépségére, szégyen, nem szégyen, halvány irigység suhant át rajtam.

Innentől felfelé az út, ha lehet, még félelmetesebb volt. Óriási hegyek szerpentinjein vitt a minibuszunk minket, az út mellett szédítő mélység. A szakadékok látványától, bevallom, az én gyomrom is görcsben volt kissé, aztán „Allah kezében vagyunk!” gondolattal, amit aztán megnyugtatásul Enikővel hangosan is közöltem, úgy döntöttem, inkább a táj szépségére fogok koncentrálni, és élvezem az utazás minden percét. A magasságot, illetve az út meredekségét jól példázza, hogy egy idő után le kellett kapcsolni a klímát, mert buszunk nem bírta az emelkedőt. Az aszfaltozott út egyszer csak véget ért alattunk – hiába, minden építkezés tart valahol – ez itt tartott. Innen már egy kövekkel borított, hepehupás úton haladtunk, körülöttünk egyre mélyebb szakadékokkal. Az a fránya szorító érzés akkor kezdett ismét visszakúszni gyomortájra, amikor végiggondoltam, hogy ezen az úton naplemente után jövünk majd visszafelé…

Fölértünk a hegy lábához, innen tovább gyalog vezetett az út. Illetve igénybe vehettük volna a helyi „taxit”, azaz szamárháton csúcsra jutni, de figyelembe véve súlyomat, állatszeretetem megakadályozott ebben.

A hegy tövében a turisták teljes körű kiszolgálása érdekében volt ajándékbolt, büfé, kávézó, mosdó. Mielőtt nekiindultunk a „csúcstámadásnak”, Enikő már annyi kőszobrocskát vásárolt ajándék gyanánt, hogy kíváncsivá tett, ekkora nehezékkel hogyan birkózik meg az út alatt. Birkózásról szó sem volt, az ajándéküzlet eladója megőrizte számára a csomagot napnyugta utánig.

Mielőtt beszámolnék arról, mit láttunk a hegyen, röviden ismertetem a helyet. Kommagéné a Toros-hegység délkeleti nyúlványa és az Eufrátesz között fekvő kis királyság volt. Függetlenségét Kr. e. 163-ban Ptolemaiosz vívta ki az Alexandrosz utódai közti harcban. Fővárosa, Szamoszata, nevét I. Szamosz (Kr. e. 3. sz.) után kapta, aki stratégiai pontként hozta létre az Eufrátesznél. Az időleges örmény függésnek Lucullus, római hadvezér vetett véget Kr. e. 69-ben. Legjelentősebb uralkodója I. Antiokhosz volt, kinek uralkodása alatt az ország függetlenségét Pompeius biztosította. Kr. u. 72-ben, Vespasianus által lett római provinciává.

A Nemrut-hegy tetején lévő síremléket és szentélyt I. Antiokhosz emeltette. Sírja valahol az 50 m magas sírdomb alatt van. A domb északi, keleti és nyugati oldalán teraszokat képeztek ki. Az északi terasz szertartások céljára szolgált. A keleti és a nyugati teraszon a király elődeinek szobrai állnak. Északi irányban a király apai, délre anyai ősei, köztük istenszobrok: Zeusz, Apollón (Mithras), Herkules, Tükhé (szerencse) szobrai, valamint két sas és két oroszlán, arccal a főoltár felé.kahta 114

kahta 024A keleti oldal felől közelítettük meg a hegy tetejét. Lévén állóképességem a nullával egyenlő, nagyon izgultam, hogyan tudom megtenni az utat, aggódtam, hogy a csoport miattam lekési a naplementét. Annyira időben értünk azonban oda, hogy akár háromszor is feljuthattunk volna a hegy tetejére. Az utolsó métereket kivéve végig kikövezett járdán mehettünk, ez jelentősen megkönnyítette a feljutást ahhoz képest, mintha guruló köveken kellett volna egyensúlyozgatni. Biztos vagyok benne, akik jövőre mennek, már végig kiépített járdán juthatnak fel Antiokhosz király sírjáig.

Az időjárás viszontagságai, valamint az errefelé nem ritka földmozgások nem tettek jót a szobroknak, fejük nem az eredeti helyükön, hanem a földön található. A szobrokat körben elkerítették, megóvva ezáltal a turisták „áldásos tevékenységétől”, az ölelkezve fényképezkedéstől, így csak egy bizonyos határig lehetett őket megközelíteni. Körbejártuk, megcsodáltuk, agyonfotóztuk a keleti teraszt, utána körbementünk a nyugatihoz, ahonnan majd a naplementét kísérhettük figyelemmel. Az itt található szobrok kissé romosabb állapotban maradtak fenn az utókornak, némelyiket abroncs fogott körbe, hogy egyben maradjon.

Naplementéig jócskán maradt még időnk, amit beszélgetéssel, sztorizásokkal töltöttünk. A két hét alatt soha nem volt ennyire egyben a csapat. Az egymáshoz közelebb húzódást egyrészt az erősödő szél által hűlő levegő is eredményezte, ilyenkor az ember vágyik a többiek közelségére – ahogy egyik utastársunk frappánsan megfogalmazta: az akolmelegre. Ez azonban inkább csak eszmei fogalom volt, a valóságban meglehetősen átfújt minket a szél. Induláskor ugyan figyelmeztettek bennünket, hogy készüljünk hűvös időre, de ezt csak néhányan vették komolyan, annyira valószínűtlennek tűnt a napközbeni forróságban.

Történt azonban valami, ami testet-lelket átmelegített. Egy fiatal török kahta 035házaspár a pici lányukkal – aki annyira bájos volt, hogy többen igyekezték elcsípni egy fotó erejéig – odaadott nekünk egy doboz finom kakaós süteményt, majd látva, ahogy osztozkodunk a szeleteken, még egy dobozzal a kezembe nyomott. A híres török vendégszeretet még a Nemrut-hegy tetején is utolért minket. Nem várva meg a naplementét, hosszan integetve leballagtak a hegyről.

A naplemente varázslatos volt, mindkét irányban. Egyrészt a nap pályáját is nyomon követtem, sőt fényképezőgépem segítségével megörökítettem ezeket a nyomokat. Másrészt a hegy és a szobrok színeváltozása volt az igazi csoda, ahogy az aranyló fény fokozatosan rózsaszínné vált, a szobrokat is alkonyrózsaszínre festette, megnyújtva a mellettük lévő árnyékokat.

Hol egyik, hol másik irányba kattogtattuk a fényképezőgépeket, mígnem a nap egyre fogyó korongja végérvényesen el nem tűnt a hegyek mögött, vörös izzást hagyva maga után.

A csoport eleje ekkor már elindult lefelé, tartván attól, hogy teljesen ránk sötétedik, és nem találjuk meg a buszokat. Szerencsére ez nem következett be, az út egy részét még az alkonyi fénynél tettük meg. Mire leszállt a sötétség, legtöbbünket már elnyomott a fáradtság és a busz zúgása, laposakat, majd egyáltalán nem pislogva érkeztünk vissza Kahtába. Itt vezetőnk kisugárzásának (és a kilátásban lévő üzletnek) köszönhetően egy zárni készülő pidésnél forró, sajtos pidével zártuk mi is a napot.

Szegedi Ági / Türkinfo