Kalandozásaink Napkeleten – Kilencedik nap: 2. Diyarbakır

Diyarbakırban (kurd neve: Amed) eredetileg egy éjszakát terveztünk, de technikai okok miatt az utat le kellett rövidíteni egy nappal, így ez esett áldozatul. A legfőbb nevezetességeit azonban egy séta keretein belül végiglátogattuk. A Mardini kaputól indultunk gyalog, míg buszunk, minket hátrahagyva, a város közepén várt ránk, lehetőséget adva sofőreinknek egy kiadós ebédre és egy rövid pihenőre.

Diyarbakırban találkoztunk a másik történelmi folyóval, a Tigrissel (törökül Dicle), melyen a város nevezetes hídja, az On Gözlü (tíz -szemű), avagy Dicle Köprüsü (Tigris-híd) vonult egyik parttól a másikig. Szándékosan nem írom, hogy ívelt, hiszen egy masszív, tízlyukú kőhídról van szó. A folyó színe itt szürkésbe hajlott, inkább hasonlított valamelyik magyarországi folyóéhoz.

A Selyemúton fekvő város mindig is híres volt kereskedelmi tevékenységéről, kultúrájáról, művészeti értékeiről. Sétánk során átvágtunk a nyüzsgő nagyvároson. Jártunk egykori nyitott udvarú karavánszerájokban (Hasan Paşa Hanı, Deliller Hanı), melyek ma is élettel teli működnek, csak épp egész más funkciót töltenek be, mint rég. Körben kis üzletek, kávé- és teaházak csalogatják be az erre járókat. Az udvar közepén kút, körülötte leginkább asztalok, székek, párnázott fotelok terpeszkednek, kívánatossá téve a helyszínt egy kis üldögéléshez, és persze fogyasztáshoz. Még a kapubejáró sem hever „parlagon”, ruhaneműk, sálak, ajándéktárgyak sokasága tölti ki, melyek szinte azonnal magukhoz vonzzák a tekinteteket.

Az oszlopok közti boltívek (szamárhát) szegélye az Isztambulban megszokott piros-fehér helyett a Diyarbakırban jellemző fekete-fehér. Az épületek is fekete bazalt kövekből épültek, ettől kissé zordabbnak tűnik minden, mely zordságot leginkább az emberek oldják fel. A járdákat végig árusok szegélyezték, ahol a szárított padlizsántól a tengeri szivacson és gúlába rakott birka- és kecskefejeken át az egész mellkast befedő arany(ozott?) nyakláncokig, koliékig mindenfélét lehetett kapni. Később tájékoztattak arról, hogy a kurd hölgyek szeretik a nagyobb, feltűnőbb ékszereket, az viszont már korábban nekünk is szemet szúrt, hogy a sminkjük lényegesen erősebb, mint amit nyugatabbra láttunk.

A tipikusan diyarbakıri külső jegyeket viselő Behram pasa dzsámit (Behrampaşa Camii) belülről is megnéztük. A dzsámit Behram pasa építtette a híres Sinan mesterrel, 1564-72. között készült. Az előtte játszó gyerekek közül egy kislány megpróbált közelebbi kapcsolatba kerülni a csoporttal, legalábbis ami a táskákat illeti, de nem járt sikerrel.

A szintén fekete-fehér csíkos Şeyh Mutahhar Camii belsejét viszont nem néztük meg, ennek érdekessége kívülről található, ami nem más, mint egy négy lábon álló minaret (Dört Ayaklı Minare).

Elsétáltunk Diyarbakır egyik legfőbb nevezetességéhez. Egy fekete kapun belépve az Ulu dzsámi (Ulu Camii) udvarán találtuk magunkat. Jobb oldalon egy egykori medresze (Mesûdiye Medresesi) áll, ahol jelenleg könyvtár működik, illetve látogatásunk idején egy képkiállítás is volt. Megcsodálva a csipkésre faragott kődíszeket és a belső udvart, feltűnt, hogy valaki fényképezi a csoport tagjait. Megtudtuk, hogy előző nap fogtak el egy 45 európai személyt szállító buszt, mely személyek az Iszlám Államhoz kívántak csatlakozni. Csoportunk vezetője, gondolva egy merészet, odalépett az illetőhöz, megkérve őt, készítene-e rólunk egy csoportképet. A férfi elvörösödött, majd mosolyogva eleget tett a kérésnek, sőt, többek kérésének, hiszen innentől kezdve újabb és újabb fényképezőgépet nyomtak a kezébe.

Átérve az udvar túloldalára, már kezdtük levetni a cipőinket, hogy Diyarbakır híres dzsámiját, az Ulu dzsámit belülről is megnézzük. Bentről izgatott morgolódás hallatszott, majd tudomásunkra hozták, hogy a nők nem kívánatos személyek odabent. Férfi csoporttársaink által készített fotók nyomán kiderült, hogy miért is. A ramadáni éhezést, szomjúhozást kibírandó, a dzsámi szőnyege telis-tele volt alvó férfiakkal. A hölgyek, gondolom, otthon készítették a vacsorát…

Diyarbakırt magunk mögött hagyva a szent város, Şanlıurfa felé vettük az irányt. Szállásfoglalás és vacsora után Enikővel csomagrendezésbe fogtunk. Eddigi vásárlásaink nyomán annyi holmit felhalmoztunk, hogy azok elhelyezése már komoly logisztikát igényelt. De mi ezzel is megbirkóztunk.

Szegedi Ági / Türkinfo