Kalandozásaink Napkeleten – Hetedik nap: 2. Muradiye vízesés, Van

Doğubayazıtból az utunk a Muradiye-vízeséshez vezetett, ami a Bend-i Mahi folyó vízesése, és 80 km-re található Vantól. Egy függőhídon át lehetett megközelíteni, ami Enikő számára – tériszonyát figyelembe véve – kihívást jelentett. Különösen, amikor tréfás kedvű sofőrünk kissé „meghintáztatta” az amúgy sem stabilitásáról híres építményt. Innen már ellőttünk néhány képet, de az „igazihoz” mégis csak közelebb kellett mennünk. A vizet kissé meredek parton leereszkedve lehetett megközelíteni, ami első ránézésre nem tűnt szimpatikusnak. Minden ellenérzésem leküzdve mégis rászántam magam, hiszen fentről a fürdés kivitelezhetetlen lett volna.

1 of 11

A vízesés látványa elvarázsolt. Még nem volt szerencsém ilyen közel kerülni vízeséshez. 50 méter magasból zúdult le a víz, több sugárban, közülük egyik-másik az alatta fekvő sziklatömbökön megszelídülve, azokat – engedve a növényvilág nyomásának – bársonyos zölddé változtatta. A víznyalábok hófehérjét odafent is bokrok, cserjék zöldje törte meg. Fradi szurkolóknak szívmelengető látvány…

Minél közelebb értünk a vízhez, a levegő annál súlyosabb lett a szétporladó vízcseppektől, melyekben egyenként villant fel a nap fénye. A látványtól megrészegülve, a köveken beljebb lépdelve, egyre-másra készítettem a fotókat, s mivel mások ugyanezt tették, azon gondolkodtam, mikor és hogyan fogok én testközelbe kerülni ezzel a csodával? Hiszen a vízben senki nem fürdött. Csoportunk néhány tagját leszámítva török fiúk és egyetlen lány a párjával keresték a legmegfelelőbb helyet, hogy megörökítsék a vízesést, és persze saját magukat. Teljesen reménytelennek tűnt, hogy onnan valaha is elfogyjanak az emberek – ha ketten elmentek, négyen jöttek a helyükre.

1 of 7

Ezért aztán, levetkőzve kételyeimet, gátlásaimat és felsőruházatomat, „Végül is erre vártam egész nap!” – felkiáltással mégis csak belecsobbantam a vízbe. A „csobbanást” úgy kell elképzelni, hogy az igencsak csúszós kövek tetején beóvatoskodtam, egyre közelebb a legszélső víznyalábhoz. A szikláról függönyként érkező vizet először kezemmel érintettem, szoktatva magam a hőmérsékletéhez. Bár kissé hideg volt, de ez kifejezetten jól esett abban a nagy melegben. Kihasználva a zuhanó víz erejét, megmasszíroztattam vele a vállam, majd – egyre inkább vágyva a természet közelségére – boldogan hozzásimultam a bársonyos sziklához. Ezzel örökzöld mementót szereztem be a fehér fürdőruhámon. Látván elszántságomat, még egy csoporttársunk úgy döntött, hogy néhány fotó erejéig közelebb merészkedik. Mivel Enikő is csak a partról szemlélte a látványt, hatékonyan közreműködött abban, hogy maradjon bizonyíték – valóban fürödtem a vízesésben. Leszámítva persze a bezöldült fürdőruhát.

1 of 3

E napi úti célunk Van városa, az egykori Urartu állam fővárosa volt, mely az Örmény-fennsíkon a Kr. e. 9. században alakult ki. Az állam a hegyvidéki hurri törzsek egyesítésével jött létre, a Kr.e. 8. században az asszír királysággal vetélkedett a terület ellenőrzéséért. Fővárosa, az egykori Tuspa, ma Van területén található. Mielőtt azonban a várost elértük volna, nagy örömünkre elénk tárult Törökország legnagyobb tavának, a Van-tónak látványa. Méretét tekintve majdnem 12-szerese a Balatonnak. Vize szódás, azaz kalcium-karbonátot tartalmaz, ettől síkos tapintású. Színe a Törökországban megszokott, mesés türkizkék. Előbukkanása után a buszon izgatott fényképezőgép-kattogtatás kezdődött. Ígéretet kaptunk, hogy holnap megmártózhatunk, sőt, úszhatunk e türkizkék csodában.

1 of 10

2011-ben Van városa elszenvedett egy 7,2-es erősségű földrengést, melyet legalább húsz utórengés követett, köztük 6-os erősségű is. Nagyrészt újjáépült ugyan, de egy-egy foghíjas telek még felidézi a katasztrófát. A lakosság életigenlésén azonban nyoma sem volt az átélt borzalmaknak – az élet él és élni akar!

Szállodánkban azt viszont szomorúan mesélték, hogy a földrengés óta alig utazik turista a városba. Egyénileg még csak-csak, de csoportok szinte egyáltalán nem. Így aztán a helyiek igyekeztek élni a lehetőséggel, hogy íme, egy turistacsoport jelent meg Vanban – kedvesen, szolgálatkészen siettek mindenben a segítségünkre. A szálloda mellett, falatnyi helyiségben, egy boltocska bújt meg, ide mentünk be Enikővel, hogy mielőbb hozzájussunk valamilyen jéghideg („buz gibi”) innivalóhoz. A bolt tulajdonosa egy sörnyitóval azonnal megoldotta az üvegnyitás problémáját, majd kedvesen megnyugtatott, ha ott helyben elfogyasztanánk, őt az sem zavarná, hisz látja rajtunk, hogy szomjazunk – nemsokára ő is ihat. Néhány perc alatt kifaggatott minket a legfontosabb dolgokról, és – mondván, nagyon szeret turistákkal beszélgetni – tájékoztatott, hogy a kis bolt éjjel fél kettőig tart nyitva, addig bármikor szívesen lát minket egy kis csevejre.

Vacsorázni ezúttal iftár után indultunk, ez a pincérektől a vendéglőben némi logisztikát igényelt, de frappánsan megoldották. A csoport török gasztronómiát nem ismerő tagjai itt találkozhattak először a çiğ köfte (sütés nélkül készült fasírozott) húsmentes és igen csípős változatával, ami mindenki tetszését elnyerte.

Szokásos esti sétánk következett. Van városa nyüzsgött az emberektől. Ilyen pezsgő, élettel teli város látványa az embert arra motiválja, hogy maga is részese legyen e forgatagnak. Nem éreztem kellemetlen zsúfoltságot, s az emberekből szinte áradt az életöröm. A késői óra ellenére az utcákon rengeteg gyerek, babakocsikat toló nők, mellettük a bevásárlás viszontagságait szótlanul tűrő férfiak. Hiába, na, csak rá kell nézni, mire költi az asszony a nehezen megkeresett kosztpénzt! A gyerekek közül jó néhány már nem fiatal évei gondtalanságát élvezte, hanem valódi munkával szállt be a családi kenyérkeresetbe. Hideg vizet, papír zsebkendőt árultak a járókelőknek, az utca csak úgy zengett a „soğuk su, soğuk su!” (Hideg víz, hideg víz!) felkiáltásoktól.

A hotel recepcióján megtudtam, hogy ott helyben kapható Efes sör, amit szobaszervízzel hozattam fel a szobánkba, így a gyöngyöző pohár, jéghideg (buz gibi) sörrel a bolti ár duplájáért ugyan, de tökéletessé tettem a nap végét.

Szegedi Ági / Türkinfo