„Istennek nincs ehhez semmi köze” – Feo Aladag, az Oscarra nevezett német film rendezője

A becsületbeli gyilkosságok témáját dolgozza fel Az idegen című film, amelyet Németország a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscarra nevezett. Feo Aladag filmjében egy fiatal Németországban nevelkedett török származású nő drámai küzdelmei jelennek meg: saját független életét akarja élni úgy, hogy eközben családja szeretetét és támogatását se veszítse el. A 38 éves rendezőnő az [origo]-nak egyebek mellett arról beszélt, hogy a film egyik jelenetén még a statiszták is elsírták magukat és volt olyan török nőgyógyász, aki újraértékelte addigi munkáját. Az is kiderül, hogyan reagált a rendező, amikor megtudta, hogy első nagyjátékfilmjét indítja Németország az Oscar-díjért.

20101007feoaladag4Az idegen Feo Aladag első játékfilmje, amelyet nemcsak rendezett, de ő írta a forgatókönyvet is és a produceri teendőket is ellátta. A főszereplő Umayt a Fallal szemben című Fatih Akin-filmmel berobbant Sibel Kekilli alakítja. A Bécsben született Aladag jelenleg férjével, Züli Aladag török származású rendezővel Berlinben él. Filmjét a Szemrevaló filmfesztiválon mutatják be Budapeseten és Pécsen. Úgy volt, hogy az utóbbi helyszínen a rendezőnő is megjelenik, de végül egy utazás miatt kénytelen volt lemondani a látogatást. Az [origo] kérdéseire ezért telefonon válaszolt.

– Több interjúban elmondta, hogy akkor érintette meg a téma, amikor az Amnesty International egyik kampányának készített szpotokat. A kampány célja a nők elleni erőszak visszaszorítása volt. Ahogy mondta, hogy amikor befejeződött a munka, egy csomó érzés és kérdés kavargott önben. Ezekre kereste a választ a filmben?

– Igen, és arra jutottam, hogy a különbözőségekből származó gondokat csak úgy lehet megoldani, ha empatikusan viszonyulunk hozzájuk. A válasz számomra az, hogy az embernek tiszteletben kell tartania azt, ahogy mások akarják élni az életüket.

– A filmet hosszú kutatás előzte meg: két éven folytatott interjúkat női menhelyeken olyan nőkkel, akik kénytelenek voltak elmenekülni a családjuktól. Miért interjúzott ilyen sokat?

– Megpróbáltam megérteni azokat a folyamatokat és érzéseket, amelyek lejátszódtak ezekben a nőkben. Érdekelt a hátterük, a családtagjaikkal vívott küzdelmük; és az is, hogy miben látják a megoldást a helyzetükre. Voltak, akik nagyon gyorsan megnyíltak és beengedtek érzelmi világukba, míg másoknál ez jóval hosszabb folyamat volt, és csak többszöri találkozás után engedtek közel magukhoz. Mindnyájuknál előfordultak sérülések, kinél könnyebbek, kinél súlyosabbak. Ugyanakkor mindenkinél általános volt a fájdalom, és a düh érzete. Elképesztő tragédia az, amikor kétfelé szakad az ember: amikor egyrészt élni akarja saját életét, másrészt pedig ott van benne a vágy, hogy elfogadja a családja. Én azt tapasztaltam, a legtöbb nőnél megmaradt a remény, hogy a család egyszer majd újra megértéssel fordul felé.

Beszéltem fiatal férfiakkal is, akiken látszott, hogy teljesen foglyul ejti őket a rájuk testált szerep, amit a becsületről alkotott patriarchális nyomás diktál. És nem egy olyan volt köztük, aki maga is komoly kétségeket táplált a férfias szerep iránt, és ennek hangot is adott.

A cikk folytatásáért kattintson ide >>