Flesch István: II. Abdülhamid szultán vitatott öröksége és Erdoğan különös szövetségesei

A szultáni örökségért tizenegy leszármazott 2010-ben kezdett pert. Azóta az örökösök összlétszáma háromszázra duzzadt. Egy részük nem Törökországban él. Damaszkuszi illetőségű például Dündar Abdulkerim Osmanoğlu, mexikói lakos Touran İbrahim Rateb, ellenben Egyiptomban telepedett le Hatice Ratib Osmanoğlu, Ausztriában Leila Sehnelle. De Roland Selim Kadirnak ausztráliai címe van, és libanoni lakos Leyla Ethem, valamint Kenan és Selma Mehmet. Szakértők egyetértenek abban, hogy ez a világ jelenleg legbonyolultabb örökségi pere.

Maga az „örökhagyó”, akit az ifjútörökök taszítottak le a trónról, a kemalisták szemében mind a mai napig gyűlölség tárgya, ellenben közel áll a Törökországot 2002 óta kormányzó Igazságosság és Fejlődés Pártja, az AKP konzervatív és vallásos köreinek szívéhez. Emlékét nagy becsben tartják. Török történészek szerint az 1918-ban fogságban elhunyt Abdülhamid többek között abban különbözött elődeitől, hogy nemcsak a moszuli és kirkuki olajmezőket íratta saját nevére, hanem általában is hasonlóképpen bánt a birodalom más javaival is. Feltételezett indítékát tekintve életrajzírói vitatkoznak. Az egyik elmélet hívei azt gyanítják, hogy egyszerűen csak gazdagságát igyekezett ily módon gyarapítani. Mások viszont kifejezett jóhiszeműséget, sőt bölcs előrelátást tulajdonítanak a szultánnak, aki szerintük 1902-ben azért nyilvánította magántulajdonává az olajmezőket, hogy az egykor hatalmas Oszmán Birodalom fokozatos széthullásának korszakában egy lehetséges utódállam számára próbálja biztosítani az „általa személyesen megőrzött” javakat.

A török pénzügyminisztérium egyik jogásza, Vasfi Şensözen azonban, aki hosszú évekig foglalkozott a szultán örökségéért folytatott jogi küzdelmek történetével, és könyvet is írt Az oszmánok tulajdona és II. Abdülhamid ingatlanjai címmel, felhívta a figyelmet arra, hogy a szultán vagyonának egy részét az államra hagyta. 1918-ban bekövetkezett halála után megmaradt tulajdonát nem kapták meg az akkori jogos örökösök. Ezzel ugyan nyitva maradt az a kérdés, hogy miként járjanak el örökségével, ám politikailag 1924-ben már megadták a választ azzal, hogy megszüntették a kalifátust, amely évszázadokig mintegy állandó vallási ragadványa, vagy ha úgy tetszik ikerpárja volt a már felszámolt szultánságnak. A szultán ugyanis egyben kalifa is volt, de a kemalisták egy darabig – parlamenti határozattal – még meghagyták a külön kalifa méltóságát.  Egyrészt Mustafa Kemal közvetlen környezetében lévő konzervatív hazafiak, vallásos volt harcostársai időleges megnyugtatására, másrészt az istenfélő muzulmán tömegek kedvéért. Az utolsó kalifát váratlanul, meglepetésszerű intézkedéssel száműzték. Az egyébiránt kiváló festőművész, a francia fővárosban is kiállító II. Abdülmecid, aki mint elődei elvben a világ igazhívői muszlimjai vezetőjének számított. Párizsban halt meg 1944-ben. A kalifátus megszüntetéséről elfogadott törvény kimondta, hogy a szultán tulajdona most már a népet illeti.