Flesch István: II. Abdülhamid szultán vitatott öröksége és Erdoğan különös szövetségesei

Ez a döntés 1924 szeptemberében született. Előzőleg, 1923. július 24-én Lausanne-ban már aláírták a török békeszerződést, amely a megalázó sèvres-i diktátum elutasításán alapult, és a függetlenségi háborúban kivívott győzelem eredményeként Törökországot lényegében mai határai között ismerte el. A tárgyalások az Ouchy-kastélyban folytak, az aláírásra a Palais de Rumine-ben került sor. E sorok írója a közelmúltban Lausanne-ban járván némi meghatottsággal emelte fel tekintetét e két impozáns épületre, amelyben Európa vezetői – több más akkori esettől eltérőn – valóban nemes ügyben döntöttek…

A Népszövetség létrehozta a helyzet helyszíni tanulmányozására hivatott Moszul Bizottságot, amelynek elismert nemzetközi tekintélyű földrajztudósként tagja lett Teleki Pál. A bizottságnak tagja volt még Einar af Wirsén svéd diplomata és Albert Paulis ezredesi rangú belga katonatiszt. A bizottság 1925. július 16-án terjesztette elő jelentését, azt ajánlva, hogy Moszul tartományt csatolják az újonnan megalakított Irak államához. Nagy-Britannia háborúval fenyegette meg Törökországot, ha vissza akarná hódítani a korábban oszmán Moszult. London feleslegesen aggódott, mert Ankara 1926. június 5-én elfogadta a javasolt határvonalat, s aláírta az angol–török–iraki Moszul-egyezményt. Némely nyugati történész szerint Törökországot az erőviszonyok tárgyilagos mérlegelésén, belátó politikáján kívül az angolokkal való megegyezésre késztette az 1925 februárjában vallási köntösben indult, nacionalista ihletésű első nagy törökországi kurd felkelés keserű tapasztalata is. A felkelést, amely a hatóságok megítélése szerint súlyosan fenyegette az új rendszer belső biztonságát, véres kegyetlenséggel torolták meg.

A moszuli és a kirkuki olajmezőket aztán a gyakorlott gyarmattartó Nagy-Britanniának sikerült az Iraki Királyságnak juttatnia, amelyet akkor saját mandátumterületeként kormányzott. Ezt a természeti kincset Bagdad török polgármester munkatársai fedezték fel még a 19. század végi Oszmán Birodalomban, s II. Abdülhamid szultán a lelőhelyeket nemes egyszerűséggel „rendeletileg” magántulajdonának nyilvánította…

Abdülhamid 1876-tól 1909-ig uralkodott. Alakja azonban a múlt ködéből most nem Törökországban sejlett fel hirtelen, hanem az Egyesült Államokban. Ott és egy isztambuli bíróságon pereskedés kezdődött a szultán hagyatékáért. A jogvita középpontjában az oszmán uralkodó néhai dédunokája, Samiye Hatun asszony áll, aki 1992-ben bekövetkezett haláláig az Egyesült Államokban élt. Egy Larry D’Appadoca nevű indiánhoz ment feleségül, akinek a nevét is felvette. Férjét korán elvesztette, s nem is volt tőle gyermeke. Az isztambuli bíróság az amerikai hatóságokhoz fordult Samiye Hatun vagyoni-örökösödési helyzetének kielégítő tisztázása végett, mivel saját eszközeivel nem sikerült hozzájutnia a dédunoka tényleges családi viszonyaira vonatkozó okmányokhoz. Hivatalos amerikai helyen azonban válaszra sem méltatták a Törökországból érkezett megkeresést. Az egész ügy megfenekleni látszik. Ezért legutóbb az isztambuli bíróság felkérte az ankarai külügyminisztériumot, hogy hivatalos diplomáciai jegyzéket intézzen Washingtonhoz ez ügyben.