„Ha egy másik országban akarsz élni, otthon kell hagyni a török fejedet” – interjú Okannal és Évával Izmirből

Okan és Éva Budapesten ismerkedtek meg húsz évvel ezelőtt, közös életük első időszakát ott töltötték. Két gyönyörű gyermekük született, három évvel ezelőtt pedig Izmirbe költöztek. Húsz év jóban-rosszban, és ami a kevésbé jellemző, életterük volt Magyarország is. Kíváncsiak voltunk, Okan hogyan illeszkedett be Magyarországon, milyen nehézségekkel küzdött meg, és persze nem mulasztottuk el feltenni a mindannyiunkat izgató kérdést: mi a hosszú (vegyes)kapcsolat titka?

Hogyan ismerkedtetek meg, mi a rövid történetetek?

Budapesten ismerkedtünk meg 1996 októberében. Okan tanulni jött Magyarországra, teljes nyitottsággal az újra. Nem tudta pontosan, hol kap majd továbbképzésre lehetőséget, napokig kereste azt. Szerencséjére nagyon jó ajánlatot kapott, már csak az volt hátra, hogy Törökországba visszautazva a hivatalos papírokat elintézze.

Kapcsolatunk érdekessége, hogy már ebben az első Budapesten töltött két hétben megismerkedtünk, így a kezdetektől csiszolódhattunk, illetve segítségére lehettem. Hogy miben? Először is lakást keresni, kibérelni. Nem igen akarták egy külföldinek kiadni, az, hogy én is ott voltam mint magyar, megnyugtató volt a tulajdonosok számára. Utána pedig beilleszkedni, megismerni a várost, a szokásokat, az ételeket, és nem utolsó sorban a magyar nyelvet.

Utána már csak teltek az évek együtt. Biztosan voltak nehézségek a különbségekből adódóan, de az idő elhomályosította azokat. Fiatalok és szabadok voltunk, barátokkal jártunk össze, akik között akadt pár török is, de leginkább magyar. Őt is teljes mértékben elfogadta mind a családom, mind a környezetem, sőt nagyon szerették a humorát, a nyíltságát, és az érdekességeket, amelyeket mesélt az országáról. Szerencsénkre engem is ugyanígy elfogadott az ő családja, baráti társasága, bár velük természetesen kevesebbet találkoztunk.

Egy idő után összeköltöztünk, később összeházasodtunk, Budapesten és Törökországban is csaptunk lagzit. És közben minden évben „hazajártunk” nyaralni. Így lassan én is megismertem az országot, a kultúrát, a nyelvet.

Egyébként megemlíteném, hogy nem egymást tanítottuk a másik nyelvére. Mindketten tanárral kezdtük, és egy alaptudás után fejlődhettünk tovább.

2008-ban született meg kislányunk, 2012-ben kisfiunk. Mivel éppen szülési szabadságon voltam a fiunkkal, neki pedig lehetősége nyílt Törökországban dolgozni, így azt mondtuk, miért ne, próbáljuk ki, milyen a másik országban az élet. Költöztünk gyerekestül, bútorostul, autóstul, és immár 3 éve élünk Izmirben.

Kialakult az itteni életünk, ami nagyon más, mint a magyarországi. Otthon mindketten sokat dolgoztunk, hogy a saját magunk által elvárt szinten élhessünk. Itt elég, ha apuka dolgozik, anyuka itthon van a gyerekekkel, várja őket haza az iskolából, kész a finom uzsonna és vacsora. Bevallom, én ezt a kényelmes helyzetet könnyen megszoktam. Nem úgy Okan, a született török. Ő bizony már inkább magyar az ott töltött 17 év hatására, mint török, így nehezen szokik vissza, nehezen fogad el bizonyos török szokásokat, még ha ismeri is azokat. Azt sem állíthatom, hogy nem térünk még vissza Magyarországra.

Milyen nehézségekkel küzdött meg Okan Magyarországon a kezdet kezdetén? Te hogyan tudtál neki segíteni, tudtál-e egyáltalán segíteni, voltak-e bevált módszereid, amelyek átsegítették őt az első időszakon?

Elsősorban apróságokban tudtam segíteni: bankügyeket, hivatalos ügyeket intézni. Magyartanárt keresni. Megtanulni közlekedni a városban. Megírni egy-egy levelet (ebben a mai napig segítenem kell, hiába beszél jól magyarul). Megszokni, megismerni a magyar ízeket.

Van egy érdekes történet ezzel kapcsolatban. A munkahelyén ebédelt, és este izgatottan mesélte, hogy ő ma sertéshúst látott a levesben. Szó szót követett, és kiderült, az nem is az volt, hanem petrezselyemgyökér hosszúra vágva. Mivel mindkettő ismeretlen volt neki, így miért ne lehetett volna az a sertéshús.

Az egyik legnagyobb nehézség számára az volt, hogy megszokja a csendet, a nyugalmat. Bár Budapest sem a nyugalom szigete egy vidéki kisvároshoz képest, de egészen mások a dimenziók Törökországban, ahol egy kisebb város is minimum 100.000 lakost jelent. Mikor lakást kerestünk neki, magyar gondolkodással egy szép, csendes, zöld utcában találtuk meg az igazit. Izmir nyüzsgése után őrjítően unalmas lett minden. Este 9 után embert nem láttál, és nem is illett már felhívni valakit vagy bekopogtatni valahová.

Van-e olyan, amivel a mai napig nem tud Magyarországon azonosulni, nem tudja elfogadni?

Elfogadni mindent elfogad, inkább csak furcsának talál bizonyos dolgokat, nevet rajtuk. Ő mindig így fogalmaz:

„Ha egy másik országban akarsz élni, otthon kell hagyni a török fejedet, és egy másikat a nyakadra tenni.”

A legnehezebb talán a magyarok rugalmatlanságát megszoknia: mindent előre el kell tervezni, mindennek pontos ideje van, és nincs rugalmasság. Nincs olyan, hogy mára terveztem egy programot, de utána hirtelen más is jött, vagy beugorjak valahová egy italra, kávéra, mert ezt nem terveztem be előre.

Említette még azt, hogy nem érti, hogy miért fordulnak el egymástól a magyarok idegen, külföldi környezetben. Egy török ember örül, ha török szót hall, ha olyan helyen történik ez, ahol nem számít rá. Egy magyar nem ugrik a másik magyar nyakába, sőt inkább eltávolodik tőle.

Fordítva is igaz, nekem is el kell fogadni a török szokásokat, néha ideges vagyok tőlük, néha csak nevetek. Nekem a legnehezebb azt megérteni, hogy miért ennyire őszintétlenek az emberek. Mindenkivel szuper kedvesek szemtől szemben, de ezek a mondatok és érzelmek sokszor hamisak, legyen szó iskolatárs anyukájáról, szomszédról vagy munkatársról.

A gyerekekkel kapcsolatban lehetne talán nagyon sok különbséget felhozni. Mi magyarok sokkal keményebben neveljük gyerekeinket, szigorúbbak vagyunk, napirendet tartunk. Ez megmutatkozik kis családunkon belül is: anya a házisárkány, apa a mindent megengedő.

Miben változott Okan szemlélete a Magyarországon eltöltött hosszú idő után?

Sok mindenben és semmiben. Önmaga maradt természetesen, egy ember alakul, de nem változik a külső hatásokra.

Érdekes, hogy pont azok a dolgok zavarják már itt leginkább, amelyek gondot okoztak az elején neki Magyarországon. Vicces, de ahogy most leírom ezeket a mondatokat, bennem is így tudatosult ez.

Már utálja, hogy mindig és mindenhol ember van körülötted, mögötted, előtted, melletted, helytől és napszaktól függetlenül. Nem tudsz úgy semmi elintézni, hogy ne álljanak a nyakadra. Bevásárláskor, ATM előtt, parkolásnál, akár egy tengerparti sétánál, bárhol és bármikor.

Nem bírja elviselni azt, hogy a török ember mindig és mindenhol reklamál. Semmi nem jó úgy, ahogy van, mindig a saját érdekekért kell harcolni. Miért kell nekem várnom? Miért nem enyém a legszebb? Miért nincs már az asztalomon az étel, hiszen már egy perce leültem ide? És így tovább. Mi magyarok valahogy elfogadóbbak vagyunk.

Na és a legzavaróbb: mindenki jó barátod, ha szükségük van valamire. Csak akkor hívnak, keresnek meg, ha segítségre, protekcióra vágynak, legyen szó akár barátról, akár távolabbi rokonról.

Húszéves a kapcsolatotok, éltetek Magyarországon és most Törökországban. Szerinted mi a hosszú (vegyes)kapcsolat titka, milyen lépcsőfokokat kell megmásznia egy párnak, hogy harmonikus életet tudjanak teremteni maguknak?

Szerintem sok nehézség van a nem vegyes kapcsolatokban is. Egy húszéves kapcsolatban két azonos kultúrában felnőtt embernek is alkalmazkodónak kell lennie. Legfeljebb a vegyes kapcsolatokban még más gondokkal is meg kell küzdeni.

„El kell fogadni egymás családját feltétel nélkül. Mindenki érkezett valahonnan, és ez a környezet a párod része.”

Vegyes kapcsolatban ez talán picit nehezebb, hiszen egészen más ünnepeket ül a másik család, más ételeket eszik, más nyelven beszél, nem tudod elmondani nekik igazán, amit szeretnél. Nálunk például nehéz megtanítani a gyerekeknek, hogy tegyék a név után a kapcsolati jelzőt: abi, teyze, amca (néni, bácsi, nagybácsi) és így tovább. Ez egy török embernek sértő lehet, nekünk nehéz megtanulni.

A nyelvtudásbeli hiány sokszor félreértéshez, sértődéshez vezethet. Ezeket bizony meg kell tanulni kezelni. Természetes, hogy nem tudod elmondani egy idegen nyelven az érzelmeidet, gondolataidat ugyanúgy, mint a saját anyanyelveden.

Megemlíteném még azt is, bár apróság, hogy nem azonosak a gyerekkorban, fiatalkorban látott mesefilmek, olvasott könyvek, hallgatott zenék. Nem tudsz róla beszélni, hogy „jajj, de imádtam a Mézga családot”, ha ő azt sem tudja, miről van szó. Bár az én férjem ma már imádja a magyar dalokat, zenészeket, a régieket is (Cserháti, Omega, Edda és sorolhatnám), de ez is egy hosszú folyamat.

Speciális török–magyar dolgokról nem nagyon tudok írni. Igen, szereti, ha kiszolgálják teljes mértékben, de a magyar férfiak nagy része is ilyen. Igen, szeret elmenni a haverokkal egy görbe estére, de a magyar pasik is. Szokták említeni, hogy egy török férfi féltékeny, egy török férfi nem fogadja el, ha a felesége is karriert épít, egy török férfi, ha elvette a lányt, a lány családjának véleménye már nem számít – de ezek nálunk nem így vannak.

Nálunk is, mint a legtöbb kapcsolatban, vannak völgyek és csúcsok, de szépen kialakultak a közös szokások, a közös ünnepek, a közös gyereknevelési elvek, és nem utolsósorban a sok-sok közösen megélt élmény…

K. Tengeri Dalma – Türkinfo