Flesch István: Már régóta nem Törökország „Európa beteg embere” – de mintha Ankarának mégis lenne egy „betege”

Megtisztelve érzem magamat, pedig semmi érdemem nem fűződik a dologhoz: naponta gyorshíreket kapok Isztambulból az automatika és elektronika mindent érzékelő világának jóvoltából. A Hürriyet című török napilap nyilván számontartja hírlehívásaimat, s a gyakori érdeklődőknek – nekem is – elküldi néhány rövid sorban a legfrissebb információkat. Mihelyt reggelente kinyitom táblagépecském tetejét, megpillantom őket. S újabban rendszerint megdöbbenek. Folyamatosan értesülök ugyanis újságírók üldözéséről, szerkesztőségek állami kisajátításáról, nemzetgyűlési képviselők mentelmi jogának felfüggesztéséről, kurd polgármesterek letartóztatásáról és bebörtönzéséról.

Ma, november 16-án például délután is jött gyorshír: őrizetbe vették a kelet- és délkelet-törökországi Tunceli, illetve Siirt polgármesterét. Az intézkedés, amelyet az államügyészség terrorellenes hadjárat címén rendelt el, elsősorban a Népek Demokratikus Pártja, a török–kurd megbékélést hirdető HDP és társszervezeteinek képviselői ellen irányul. Azzal vádolják őket, hogy összejátszanak a Kurdisztáni Munkáspárt, a PKK fegyveres gerilláival. Másnap kora reggel rátették számítógépemre a Van város polgármesterének és munkatársaink őrizetbe vételéről szóló hírt, amelyhez a Hürriyet videót is mellékelt. Nem számítva az eddig elfogott számos kurd városi vezetőt, a demokratikus erők összefogását hirdető kurdbarát HDP-nek már 13 törvényhozója van börtönben, beleértve két társelnökét, Selahattin Demirtaşt és Figen Yüksekdağ asszonyt. Tébolyító, hihetetlen és mindenekelőtt elfogadhatatlan eljárás a NATO-tag és állítólag az Európai Unióba igyekvő Török Köztársaság vezetőitől!

Mindez most abban az országban mindennapos történet, amelynek mindig is csodáltam nemes készségét két szabadságharcunk menekültjeinek, Rákóczi bujdosóinak és Kossuth honvédjeinek befogadására. De éppúgy ma is bámulom Európa egykor halálosan „beteg emberének” gyógyulását, teljesítményét, felzárkózó igyekezetét a 20. század nagy részében, majd főként a 21. század elejétől kezdve, s végül makkegészségessé, sőt robusztus izomkolosszussá válását. Ez szinte párját ritkította Európában. Ezért az ottani események híreinek zömét nagyon sokáig kedvtelve olvastam. Hiszen Atatürk honából érkeztek. A porig alázott, de a hős gázi pasa vezetésével talpra állított és kiegyenesített gerincű törökség fejlődő, erősödő és tekintélyt parancsoló államából. Ahol legutóbb még vitathatatlan érdemeket szerzett a békés és demokratikus országépítésben az Igazságosság és Fejlődés Pártjának, az AKP-nak a megalapítója és vezére, a korábbi miniszterelnök és mostani köztársasági elnök. De mégis mi történt vele azóta? Ma már elképedve kérdezem: valóban őszinte, eleve jó szívvel ápolta, gondozta nagy elődje örökét, akire ő maga is oly gyakran kötelezően hivatkozott? Vagy mindez másképpen igaz, s – miként rágalmazói, legelszántabb ellenségei és rosszakarói mindig is állították – kezdettől fogva valamiféle titkos terv, „alattomos mohamedán számítás” alapján munkálkodott, sőt fondorkodott? Mi történt vele? Valóban csak ennyit hagyott volna meg mindig Nyugatra tekintő, nemzetalapító nagy elődjének hagyatékából? Mert ezt a nagyszerű örökséget mostanában avatatlan kezek dézsmálják, s mintha megkísérelnék lassan elhitelteleníteni, kifosztani.