Flesch István: Emlék: muszlim ima a kölni dómban – Könyv: Hitler muzulmán ágyútölteléke

            (Közbevetőleg meg kell jegyeznünk, hogy az aktívan semleges török kormány a kezdeti német harci sikerek óta felkészült minden eshetőségre, német győzelemre is. Eközben azonban igyekezett ellenőrizni és féken tartani a németbarát pántörök-pánturáni elemeket, amelyeket felbátorított a német hadsereg betörése török ajkú muzulmánok lakta szovjet területekre. A németek támogatták a pánturáni gondolat már külön bizottságba szerveződött török híveit, közöttük olyanokat is, mint például Zeki Velidi Togan történészprofesszor, akit éppen ilyen irányú tevékenysége miatt Atatürk idején száműztek az országból. Ezek a körök különleges érdeklődést tanúsítottak az azerbajdzsáni törökök sorsa iránt, és el tudták volna képzelni, hogy a katonai helyzet „kedvező” alakulása esetén Ankara saját felügyelet alatt létrehozna félig önálló türk államokat. Addig is török turáni aktivisták és nyugállományú török tisztek – híres német orientalista tudósok mellett – részt vettek hadifogoly török ajkú muzulmánok toborzásában a német hadsereg számára. A helyzet mindenesetre drámai volt. Miközben İsmet İnönü elnök bölcsen és előrelátóan ellenállt mindenfajta kalandor és irredenta csábításnak, a közismerten szovjetellenes Şükrü Saracoğlu kormányfő kijelentette – legalábbis ezt állította diplomáciai táviratában von Papen birodalmi német nagykövet –, hogy szívből kívánja a Szovjetunió összeomlását. Szerinte segíteni kell majd az oroszországi kisebbségeket, hogy saját lábukra állhassanak, és a szlávok ellenségeivé neveljék őket. Hozzáfűzte, hogy az oroszok által likvidált török ajkú értelmiség pótlására ígéretes ifjakat kell küldeni német és török egyetemekre…)

            De nem csak a németek, hanem más tengelyhatalmak is „felfedezték” a muzulmánokat. Mussolini 1937-ben az „iszlám világ védnökének” nyilvánította magát, s a japánok szintén próbálkoztak hasonló muzulmánbékítő erőfeszítésekkel Kelet-Ázsiában. A szövetségesek sem akartak lemaradni: amikor 1942-ben amerikai katonaság szállt partra Észak-Afrikában, parancsnokságuk dzsihádra, szent háborúra szólította fel az afrikaiakat Rommel serege ellen. Sztálin is változtatott 1942-ben a két háború közötti vallás- és így muzulmánellenességén. Muzulmán kongresszusokat hívtak egybe, és Abdurrahman Raszuljov, akit a német propaganda „Sztálin vörös muftijának” nevezett, szent háborúra mozgósította a Szovjetunióban élő 20 millió muzulmánt a hódító német betolakodók ellen. Természetesen a kegyetlen sztálini elnyomás évei után sok szovjetunióbeli muzulmán egyáltalán nem fogadta megértéssel és rokonszenvvel ezt az új politikát, amit az agresszor megszállók a Krímben és a Kaukázus vidékén ki is használták: újjáépítettek mecseteket és Korán-iskolákat, iszlám papokat toboroztak. A náci propagandisták attól sem riadtak vissza, hogy „korszerűen átpolitizáljanak” Korán-szövegeket és -parancsolatokat, s ily módon uszítsanak vallási erőszakra a szövetségesek ellen. Vagy oly módon próbálták felmagasztalni Adolf Hitler alakját muzulmán hívők körében, hogy azt terjesztették, ő voltaképpen nem más, mint a mohamedánok szent könyvében említett tiszteletre méltó Isa próféta (Jézus), aki most a Führer alakjában újra megjelent, s ez volt második eljövetele. A német katonákat egyúttal utasították, hogy jól bánjanak a muszlimokkal a hadműveleti területeken. Egy felvilágosító brosúrát is adtak nekik az iszlámról.

            Rádióműsorban Rainer Delventhal színész felolvasta egy krími tatárnak 1942-ben a német tábori postán a frontról küldött levelét. Egyikét azoknak a nagyon kis számban fennmaradt ilyen leveleknek, amelyeket olyan tatárok írtak, akik a sztálini elnyomás után kezdetben „felszabadítóként” üdvözölték a németeket:

            „Hála Allahnak és Adolf efendinek, mi jól vagyunk – hangzott a szöveg. Ha Allah megoltalmaz bennünket, akkor nem egy, hanem akár tíz háborús évig is kitartunk. Kívánom, hogy Allah és Adolf efendi adjon elég erőt a német hadsereg győzelméhez. Mi itt éjjel-nappal imádkozunk Allahhoz Adolf efendi egészségéért. Allahnak hála, hamarosan végleg felszabadulunk a bűnös bolsevikok uralma alól, akiket úgy fogunk kikergetni országunkból, mint a rühes kutyákat.”

            David Motadel azonban óva int az ilyen levelek túlértékelésétől. Az általa művében idézett ilyen jellegű írások mind krími tatároktól származnak, akik Sztálin idején megszokták, hogy öncenzúrát alkalmazzanak, és tudatában voltak annak is, hogy a németek elolvassák, amit írtak. Ráadásul ez a levél is a német győzelmek idején íródott, és nem lehet belőle minden más muzulmán beállítottságára következtetni. Annyi azonban biztosan tudható, hogy a legtöbb muzulmán újoncot nem vallási indíték vitt a német hadsereg soraiba. Sokukat hadifogolytáborban toborozták. Mindenáron meg akartak szabadulni a éhségtől és járványoktól, vagy csak egyszerűen azt remélték, hogy akár német egyenruhában is valahogy mégiscsak átvészelhetik a háborút. Azt is tudták, hogy a nácik csak német háborús érdekből öltöztették be őket. A náci iszlámpolitikából hiányzott a hitelesség, és a reméltnél jóval kevesebb hasznot is hozott Berlinnek…

            A német történész az interjúban elemezte Hitler egyik legfontosabb kollaboránsa, Mohammad Hadzs Amin al-Huszeini jeruzsálemi nagymufti szerepét is, aki legszívesebben egész idő alatt a „Führer ölében ült volna”. Őt még a palesztinai mandátumterület brit urai nevezték ki 1921-ben muftinak. Hamarosan azonban befolyásos ellenfelükké vált, aki nemcsak a brit uralommal fordult szembe, hanem mindenekelőtt a Palesztinába irányuló cionista zsidó bevándorlást igyekezett feltartóztatni. A háború alatt kiszolgálta a nemzetiszocialista iszlámpolitikát, antiszemita beszédeket mondott és propagandaadásokat rendezett a német rádióban. Hitler fogadta a nagymuftit Berlinben 1941. november 28-án. Erről fennmaradt egy fénykép is, mint ahogy arról is, hogy    al-Huszeini 1942-ben a berlini Repülők Házában német egyenruhás iszlám önkéntesekkel beszélget, valamint hogy 1944-ben megszemlél egy tiszteletére felsorakozott bosnyák SS-alakulatot.

            Al-Huszeini szeretett volna Berlintől kézzelfogható garanciákat kapni a „palesztinai arab függetlenség” kivívásához. Ám Motadel figyelmeztet arra is, hogy némely történész eltúlozza a nagymufti Berlinben gyakorolt hatását, pedig egyértelmű, hogy ottani befolyása igen korlátozott volt, s céljait nem érte el. Ezzel kapcsolatban – a Die Weltnek nyilatkozva – tévesnek nevezte Benjamin Netanjahu izraeli kormányfőnek azt a feltételezését, amely szerint al-Huszeini a Hitlerrel való 1941. novemberi találkozóján késztette a náci vezért arra, hogy elrendelje az európai zsidóság megsemmisítését. Motadelnek ezzel a véleményével egyetértenek más tekintélyes kutatók, közöttük a jeruzsálemi Jad Vasem-központ munkatársai is. Al-Huszeini és Hitler akkori és egyetlen találkozója idején ugyanis már régóta folyt lengyel és szovjet zsidók tömeges kivégzése. Továbbá Kulmhofban és Belzecben már épült kifejezetten megsemmisítés céljából az első két haláltábor, amelyeket Sobibor és Treblinka követett. Auschwitzban pedig      végrehajtották már az első „kísérleti elgázosításokat.”

            Az igaz, hogy muzulmán segédcsapatok közül több alakulat háborús bűnöket követett el, többek között a megszállt Jugoszláviában. Koszovóban pedig muzulmán Waffen-SS-ek részt vettek zsidók deportálásában. Ez azonban David Motadel tudomása szerint kivételes eset volt, máshol muzulmán SS- vagy Wehrmacht-katonák közvetlenül nem voltak részesei a holokausztnak. És a nagymufti szerepe sem olyan jelentős, mint ezt az ismert berlini fénykép sugallná…

            Egyébiránt – olvasható a Die Weltben – a második világháború alatt voltak esetek, amikor muzulmánok mentettek üldözött zsidókat. Az iszlám civilek azonban általában ugyanúgy reagáltak a holokausztra, mint az emberek általában a megszállt Európában. Ez a reakció a tettesek támogatásától az áldozatok vagyonán való meggazdagodáson át egészen a közömbösségig terjedt…

Flesch István – Türkinfo