Flesch István: Egy véres “hagyomány” – visszapillantás a török katonai puccsok történetére 

Törökország még fel sem ocsúdott az ankarai és az isztambuli merényletek okozta bénultságából, amikor az országot újra erőszakcselekmény rázta meg. Ez másfajta volt ugyan, de felért egy sok áldozatot követelő robbantásos merénylettel. Csakhogy ezt nem külső erők nevében vagy megbízásából követték el, hanem török katonák a saját kormányukat akarták megdönteni fegyveres erővel. Ez nemcsak döbbenetet és megrendülést keltett, hanem általános és kínos meglepetést is, és széles körben izzó haragot és gyűlöletet gerjesztett.

Mielőtt azonban felidéznénk a korábbi törökországi katonai puccsok sorát, előbb szükséges egy kitérőt tenni, s rögtön megállapítani: a mostani önkényes katonai akció azért vallott kudarcot, mert híjával volt nemcsak az egész haderő és tisztikara támogatásának – tehát a török fegyveres erőknek minden szinten csak egy töredéke vett rész benne -, hanem ellene fordultak a lakosság tömegei is. Még ott is, ahol ezt sokan nem tartották volna lehetségesnek: a délkelet-törökországi kurd Diyarbakırban a lakosok nagy számban vonultak fel a török kormánypárt, az AKP székháza elé, s megbélyegezték a puccskísérletet. Egy olyan városban álltak ki tehát a törvényesség fenntartása mellett, amely az ellenállás egyik központjának számít Erdoğan kurdellenes háborús politikájával szemben, ahol ezért napirenden vannak a kormányellenes tüntetések, s ahonnan nem messze török hadműveletek folynak kurd PKK-gerillák ellen. A kurdbarát Népek Demokratikus Pártja, a HDP Twitter-körüzenetében megállapította: “Elvi alapon, minden körülmények között szembefordulunk a puccsok minden válfajával.”

A mostanihoz hasonló tömeges népi megmozdulás még soha nem kárhoztatott kudarcra katonai hatalomátvételi kísérletet Törökországban. De volt példa arra, hogy – a belbiztonság megrendülése, esetenként egymással szemben álló politikai csoportok utcai harcai, kölcsönös leszámolásai miatt – a lakosság jelentékeny része látszatra már beletörődött a “katonai rendcsinálás szükségességébe”, s nem is zúgolódott ellene. Sőt némely források szerint bizonyos társadalmi rétegek egyenesen üdvözölték is a katonai beavatkozást 1960-ban, 1971-ben, 1980-ban és 1997-ben. 2007-ben azonban már más volt a helyzet, vezérkari tisztek csak a világhálón fenyegetőztek, színre lépni már nem mertek, jól érzékelve a közhangulatból a támogatottság hiányát.  Ám akkor már Erdoğan volt a kormányfő.

Azt azonban szükséges előrebocsátani, hogy már akkor sem volt egyáltalán közömbös, hogy ki tartja kezében a kormánykereket. Méghozzá olyan szorosan, mint ahogy ezt az akkori miniszterelnök, a mostani államfő tette. Amikor még nagyon szívén viselte a demokratikus berendezkedés megszilárdításának ügyét, azzal kezdte, hogy korlátozta a hadvezetés hagyományosan erős politikai befolyását, a nemzetbiztonsági tanácsban felszámolta a főtisztek számbeli fölényét, döntő szavazatsúlyát. Aztán azzal folytatta, hogy lelepleztetett, majd részben megalapozottnak tetsző, részben fölöttébb ingatag vádak alapján elítéltetett tábornokokat, akik állítólag részt vettek a kormány aláásására szövetkezett összeesküvők “földalatti mély államának” aknamunkájában. Közelebbről az Ergenekon és Pörölykalapács fedőnéven tervezett akciók előkészítésében. Az előbbi elnevezés a mondabeli török őstörténet eseményeinek egyik helyszínét jelöli egy magas hegyektől körülölelt mitikus közép-ázsiai. fennsíkon, ahonnan a törökség elődei megkezdték vándorlásukat mai hazájuk felé. De Erdoğan mindig résen volt, még akkor is, amikor már keményen tartotta a gyeplőt, mert tudatalattija azt súgta, hogy a hadsereggel szemben soha nem árt elővigyázatosnak lenni.  Így például élénk médiafigyelemtől kísérve 2013 februárjában a kórházban meglátogatta az előzőleg 18 év szabadságvesztésre ítélt Ergin Saygun tábornokot. A Pörölykalapács egyik fő vádlottján nyolcórás szívműtétet kellett végrehajtani. A magas rangú látogató a kamerák kereszttüzében gyengéden megfogta a nagy beteg katona kezét, aki ezt a kormányzati gyengédséget a lapokban megjelent fényképen hálás pillantással nyugtázza… A közvéleményben jó benyomást keltett az irgalmas és megbocsátó államférfi szerepében megjelent kormányfő, aki ezzel a fellépésével minden valószínűség szerint el is altatta bizonyos katonai körök gyanakvását vélt kérlelhetetlensége és szigorúsága iránt.

Az utca embere, azaz az átlag médiafogyasztó az “alkotmányos rend helyreállításáról” puffogtatott közhelyeken kívül nemigen hallhatott, olvashatott tőlük arról, hogy mit is forraltak a puccsisták, és miért. Erdoğan “ellenpuccsa” olyan gyorsan és hatékonyan ment végbe, hogy nem is tudták kiteríteni kártyalapjaikat. A letartóztatott katonák, bírák, államügyészek és rendőrök hatalmas számából olyan benyomás keletkezett, mintha az elnök már elkészített névsorok alapján intézkedett volna, mivel vagy már korábban azt tervezte, hogy lecsap mindenkire, akiben ellenséget gyanít, vagy már előre felkészült várható puccsveszély elhárítására. Az összeesküvő katonák maguk között talán azt hánytorgatták fel a rendszernek, hogy szíriai beavatkozásával és a kurd háború kiszélesítésével szinte kiprovokálta a Törökország belbiztonságát megingató merényleteket, az Iszlám Állam és kurdok különféle rendű és rangú fanatikusainak bosszúját. Még az is lehet, hogy nehezményezték a demokratikus szabadságjogok és a sajtószabadság lábbal tiprását. De mindennek kifejtésére már nem maradt idejük, ha egyáltalán valóban ezek voltak “legfájóbb  sérelmeik”.

Az elnök az utóbbi években a török fegyveres erők önállóságának megnyirbálására törekedett, Minden területen igyekezett fölébe kerekedni a gazdasági és ideológiai szempontból még erőtartalékokkal rendelkező tábornoki karnak. Főként oly módon – s ez is bizonyítja kifinomult taktikai-politiai érzékét -, hogy kijátszotta egymás ellen a különböző katonai csoportokat. Így aztán elérte, hogy a hadsereg megosztott volt, nem egy nyelven beszélt, s ez most kapóra jött neki az elvetélt puccs alkalmával.  Ügyességének ékes példája az is, hogy újabban miként sikerült saját embereivel átvétetni a legfelső irányítást a tábornokok ellenőrzésével működtetett gazdasági vállalatoknál.

Ennek történetét Michael Martens német újságíró elevenítette fel, aki jelenleg athéni székhellyel a Frankfurter Allgemeine délkelet-európai tudósítója, korábban pedig éveket töltött Isztambulban. Mint emlékeztet, Erdoğannak szálka volt a szemében, hogy a török hadsereg a maga hatszázezer főnyi teljes személyi és alkalmazotti állományával – a NATO-n belüli második legerősebb haderőként – jelentős gazdasági tényező is Törökországban. Ez a háttér a múltban önállóságot is biztosított számára, s ez erősen zavarta az elnököt.  A hadseregnek van egy nyugdíjpénzalapja is, az OYAK. A tagság kötelező minden török katonatiszt számára. Nyugállományba helyezésük, szolgálatból való távozásuk alkalmával tekintélyes kifizetésben részesülnek. A katonák kötelező befizetéseiből felhalmozott tőke révén az OYAK kívülállók számára áttekinthetetlen konszernné változott, amely alá több tucat vállalat tartozik több mint 30 000 alkalmazottal. Van saját bankja, bányákat üzemeltet, érdekelt továbbá acélgyárakban, gépkocsiüzemi beszállítóknál, és sok más hazai cégen kívül külföldön is van érdekeltsége. Tavaly vált ismeretessé, hogy az OYAK tulajdonába került az Almatis nevű frankfurti alumíniumkonszern. Metin Gürcan török katonai szakértő szerint az OYAK egyaránt nagy befolyású, hatalmas, gazdag és termelékeny gazdasági konglomerátum.

Idén tavasszal aztán váratlanul fontos személyi változások történtek a vállalat élén. Lemondott a konszern cégvezetője, Coşkun Ulusoy, más vezetők követték, közöttük nyugalmazott katonák is. Utódjává egy Süleyman Savaş nevű hivatalnokot neveztek ki, aki – úgy tudni – közel áll Erdoğanhoz. Az “OYAK-művelet” simán, mindenfajta súrlódás nélkül ment végbe. A török média figyelmét alig keltette fel. Az eset mindenesetre jól mutatta, hogy Erdoğan hatalmi apparátusa miként terjeszti ki egyre jobban ellenőrzését a hadseregre is.

Világnézeti viaskodás folyik viszont egy fontos közoktatási kérdésben: vajon megengedhető-e, hogy a muzulmán prédikátorokat is képző Imam Hatip iskolák végzősei a katonatiszti pályára léphessenek. Az általános tananyag itt nem különbözik a közoktatás más típusú iskoláiban kötelező tantárgyaktól, de különleges hangsúlyt helyeznek az iszlám elmélyült ismertetésére és tanulmányozására.  Erdoğan is végzett ilyen iskolát. Az általa alapított Igazság és Fejlődés Pártja, az AKP pártfogolja az ilyen tanintézmények alapítását és felkarolja bővítésüket. Így vélik biztosítottnak az AKP káderállományának utánpótlását, és a mostani kormánypártnak az államapparátusban való tartós uralmát.  Eddig azonban az ilyen iskolák végzős diákjai előtt el volt zárva a katonai akadémián való továbbtanulás, vagyis a katonatiszti pálya lehetősége. Az AKP politikusai és a kormánybarát médiák évek óta változást követelnek. Eddig azonban nem sikerült leküzdeniük a tábornokok ellenállását, akik magukat tekintik a szekularizmus utolsó elhivatott védelmezőinek az antiklerikális köztársaság-alapító Kemal Atatürk szellemében. Úgy fest azonban, hogy már csak idő kérdése, és leomlik a “régi Törökországnak” ez a bástyája is. Legalábbis erre lehet következtetni Erdoğan egyre nagyobb hatalmából.

Nemzetközi politikai szakértők már a puccskísérlet leverése után megemlítették, hogy az utóbbi időben valóban sokan latolgatták egy katonai hatalomátvétel lehetőségét. Az ilyen híreknek azonban – mondják most némelyek – “senki nem hitt.” A fent idézet tudósító azonban felhívja a figyelmet arra, hogy maga a török vezérkari főnökség érezte a szükségét annak, hogy reagáljon a török médiában sokasodó híresztelésekre, amelyek szerint a hadseregben puccsisták szövögetnek felforgató terveket. Március végén aztán a hadvezetés kinyilvánította, hogy ezek a hírek minden alapot nélkülöznek. “Elképzelhetetlen – állította -, hogy a török fegyveres erők eltűrnének egy olyan cselekményt, amely eltér a parancsnoki lánc akaratától”. A parancsnoki lánc felső végén Recep Tayyyip Erdoğan államelnök helyezkedik el. Ez a katonáktól idézett mondat továbbra is érvényes, és a jövőben még inkább az lesz. Legalábbis ezt látszik bizonyítani a mostani puccskísérlet gyors kudarca – állapítja meg a német tudósító.

Puccstörténeti összefoglalónk elején szükséges felidézni, hogy Törökországban 1950. május 15-én tartották meg az első szabad választásokat. A Demokrata Párt (DP) győzött, a nemzetgyűlés Atatürk egyik volt kormányfőjét, Celal Bayart választotta meg elnöknek, Adnan Menderest nevezték ki miniszterelnöknek. A DP viszontagságos kormányzásának, a török demokrácia első nagyobb vajúdásának tízéves idejére esik a ciprusi válság elhatalmasodása, a görög-török feszültség kiéleződése. Görög nacionalisták Ciprus és az anyaország, Görögország egyesülésének jelszavával terrorhadjáratot kezdtek, amelynek a török kisebbség is elszenvedője volt. A török kormány és az ellenzék Ciprus kérdését “nemzeti üggyé” nyilvánította. Törökország már NATO-tag volt, 1952. február 28-án vált a szervezet teljes jogú tagjává. Felvételét megkönnyítette, hogy az ENSZ-erők állományában egy török dandár részt vett az 1950 júniusában kitört koreai háborúban. A dandárt már októberben bevetették, és nagy veszteségei ellenére hősiesen helytállt.

A Menderes-kormányt 1955 szeptemberének elején súlyosan megrendítette egy erőszakos esemény. Miközben Londonban brit közvetítéssel török-görög tárgyalások folytak a feszítő ciprusi problémáról, isztambuli lapjelentések szerint pokolgép robbant a görögországi Szalonikiben, Atatürk emlékmúzeummá átalakított és török konzulátusként szolgáló szülőházában. Isztambulban, a történelmi török nagyvárosban, ahol még akkor nagyszámú görög kisebbség élt, görögellenes pogrom kezdődött. A csőcselék gyújtogatott, üzleteket fosztott ki, templomokat rombolt le. Sokan meghaltak, megsebesültek. Elterjedt az a vád, hogy a szaloniki merénylet megrendezett volt, a pokolgépet a Menderes-kormány megbízásából török kezek robbantották. Ezt nem lehetett bizonyítani. Azt a változatot azonban széles körben valószínűnek tartották, a jelek is erre vallottak, hogy a kormány “spontán” diáktüntetés szervezésébe fogott, amelynek résztvevői kimutatták volna együttérzésüket, szoidaritásukat a szenvedő ciprusi törökökkel. Az ellenőrzés azonban – úgymond – kicsúszott a hatóságok kezéből.

 Az országban ezenközben romlott a gazdasági helyzet, érzékelhetően csökkent a DP támogatottsága a városi lakosság és az értelmiség körében. Az 1957-es választásokon a kormány még győzni tudott, de már meggyengülve. Menderesék ekkor úgy vélték, hogy talán segít, ha felszítják a lakosság vallási érzelmeit. Arra hivatkoztak – és joggal – hogy hivatali idejük alatt sok mecset és vallási iskola nyitotta meg kapuit. Az eredménypropaganda mellett azonban durva támadásba lendültek, s a Mustafa Kemal alapította ellenzéki Köztársasági Néppártot (CHP) “kommunisták és hitetlenek gyülekezetének” kezdték bélyegezni. Ezzel elvetették a sulykot. Erre válaszul az ellenzék a világi berendezkedés demokratikus vívmányainak védelmében mozgósította híveit, és azt a vádat szegezték a kormánypártiak mellének, hogy súlyos engedményeket tesznek a vallási reakciónak.

A pártok viszálykodása egyre szélsőségesebb formákat öltött. Az ellenzék vezérét, a legendás hírű İsmet İnönüt ismeretlenek tettleg bántalmazták egy választási körúton. A függetlenségi háború hősét, Atatürk harcostársát és egykor elnöki utódját egy másik alkalommal, 1960 áprilisában katonák próbálták megakadályozni abban, hogy nagygyűlést tartson Kayseriben. A kormány mindezt azzal tetézte, hogy törvényhozói többségére támaszkodva széles hatáskörrel felruházott parlamenti vizsgálóbizottságot állított fel az “ellenzék felforgató tevékenységének feltárására.” Három hónapon belül kellett volna előterjesztenie jelentését. Ezalatt tilos lett volna mindenfajta politikai tevékenyég a parlamenten kívül. De még a parlamenti vitákról sem tudósíthattak volna az újságok. Ekkor hangzottak el İnönünek a miniszterelnökhöz intézett emlékezetes szavai:  “Most már én sem tudlak megmenteni.” A bizottság felállítását alkotmányellenesnek találták isztambuli és ankarai egyetemi jogászprofesszorok. Emiatt fegyelmi eljárást indítottak ellenük. A diákság tiltakozott, utcára vonult, zavargások kezdődtek. A kormány bevetette a hadsereget a diákmegmozdulások elfojtására. Az összecsapásokban egy diák meghalt, statáriumot hirdettek, az egyetemeket bezáratták. Ekkor olyan esemény történt, amire még nem volt példa: 1960. május 21-én a katonai akadémia hadapródjai csendes tiltakozó menetben vonultak végig a török fővároson.

Menderesen már az sem segített, hogy csodával határos módon túlélt egy angliai repülőgép-szerencsétlenséget, amiről a jámbor igazhívők körében a pártpropaganda komolyan azt terjesztette a rádióban, hogy “népe élén isteni segítséggel maradt meg vezérnek.” Babonás félelem gyötörte, már régóta tartott katonai hatalomátvétel bekövetkeztétől. Ez is közrejátszott abban, hogy külföldi török katonai beavatkozásra készült, miután 1958 júliusában véres körülmények között megdöntötték az iraki monarchiát, és sem a király, sem a kormányfő nem élte túl az eseményeket. Török katonák már fel is sorakoztak a határon. Csak amerikai diplomáciai nyomás tartotta vissza a kormányfőt a katonai beavatkozás elrendelésétől. És még valami: jelentékeny pénzügyi segítség ígérete.

Menderest a közvetlen előzmények ellenére mégis meglepetésként érte a katonák akciója 1960. május 27-én. A hatalomátvétel maga vértelen volt. Az ellenzéki sajtó, az értelmiség és a diákság örömünnepet ült. De ez csak Isztambulra és Ankarára korlátozódott, az ország többi része nem mutatott ilyen érzelmi reakciót, és semmi nem mutatta, hogy Menderes népszerűsége máshol erősen hanyatlott volna. Kiváltképp baljós csend honolt a vidéki övezetekben. Később kiderült, hogy a puccsra évek óta készültek fontos helyőrségek élén álló parancsnokok. A kormányhatalmat a 38 tagú Nemzeti Egység Bizottsága vette át Cemal Gürsel tábornok vezetésével. Eleinte azonban Alparslan Türkeş ezredesnek volt döntő szava. Ő jelentette be a rádióban a hatalomátvétel hírét, s ő mozgatta a szálakat a színfalak mögött. A ciprusi török ezredes, aki sokkal műveltebb és olvasottabb volt társainál, s kiválóan beszélt angolul, karizmatikus jelenségnek számított. Akkor kevesen tudták, hogy a második világháború végén elítélték pántörök nacionalizmusáért, német- és nácibarátságáért. De hamarosan szabadlábra helyezték. A puccsisták később “önkényeskedésért” kizárták soraikból.  Türkeş a továbbiakban a terrorista Szürke Farkasok vezéralakja lett.

A katonai bizottság rögtön őrizetbe vette az elnököt, a kormányfőt, a minisztereket és a kormánypárt képviselőit. Politikai-közéleti tisztogatásba fogtak: “megbízhatatlanságuk” miatt nyugdíjaztattak 235 tábornokot, 5000 ezredest és őrnagyot. Októberig eltávolítottak az egyetemekről 147 professzort és más előadót. Azok az egyetemi tanárok azonban, akikre korábban fegyelmi büntetést szabott ki a megdöntött kormány, amiért a parlamenti vizsgálóbizottság felállítás elleni tiltakozásukkal “illetéktelenül beleártották magukat a politikába”, most sürgették a katonai juntát:  állítsa bíróság elé a lefogott személyeket, mert szerintük aláásták az alkotmányt és visszaéltek hatalmukkal.

Kilenc hónapon át tartó per kezdődött a márvány-tengeri Yassıada szigetén. A vádirat bűncselekmények hosszú sorát és különös keverékét rótta terhére a politikusoknak. Három esetben köztörvényes, kilencben korrupciós, hét esetben pedig alkotmánysértő bűncselekmény elkövetésével vádolták őket. Alkotmánysértésnek minősítették, hogy parlamenti vizsgálat alapján akarták bírósággal elítéltetni az ellenzéket. Némely vádpont teljesen bizarr jelleget öltött. Menderesre például rábizonyíthatónak vélték “csecsemőkorú törvénytelen gyermekének meggyilkolását”, Bayar elnököt pedig azzal a gyanúval szembesítették, hogy “ajándékba kapott kutyáját akarta ráerőltetni egy állatkertre”. E sorok írója fiatal újságíróként elképedve hallgatta a perre kiküldött MTI-tudósító kollégájának már itthoni beszámolóját a perről, annak a méltatlan és megalázó jelenetnek a leírását, amelynek során a vádhatóság képviselője “bűnjelként” egy női alsóneműt lobogtatott az egyik vádlott orra előtt.

Bár 126 embert felmentettek, a tárgyalás végül kegyetlen ítélettel zárult. A bíróság halálbüntetést szabott ki tizenöt vádlottra, különböző időtartamú, hosszú szabadságvesztésre ítélték a DP mind a négyszáz parlamenti képviselőjét. İnönü, más befolyásos személyiségek és a szövetséges kormányok megbízottai kegyelemért folyamodtak a legsúlyosabb büntetéssel sújtottak érdekében. Napvilágra került, hogy a kivégzések elhalasztása végett igyekeztek telefonon elérni a szigetet, de a távbeszélő-vezetékeket elvágták. Három halálos ítéletet végre is hajtottak. 1961. szeptember 16-án először FatinRüştüZorlu külügyminisztert és HasanPolatkan pénzügyminisztert akasztották fel, majd a következő napon Menderes kormányfőt vonszolták a vesztőhelyre, miután előzőleg öngyilkosságot kísérelt meg. Azon a közeli börtönszigeten végeztek velük, ahol jelenleg Abdullah Öcalan kurd gerillavezér tölti életfogytiglani börtönbüntetését. Bayar elnökre is kimondták a halálos ítéletet, de ezt előrehaladott korára való tekintettel megváltozatták, s megkímélték az életét. Még élt 26 évet, 103 évesen hunyt el

Kortársak, jogászok, történészek, publicisták egybehangzó véleménye alapján a török és a világközvélemény számára nyilvánvalóvá vált, hogy a Menderes-per az igazságszolgáltatás megcsúfolása volt. Turgut Özal elnöksége idején, 1990-ben a három politikus földi maradványait kihantolták, és átszállították egy isztambuli mauzóleumba, Ezután pedig – az emberi és politikai végtisztesség megadásaként –  a demokrácia mártírjainak nyilvánították őket. Menderesről nevezték el az izmiri nemzetközi repülőteret, és országszerte számos város főutcája viseli a nevét. Fatin Rüştü Zorluról a legnagyobb konferenciatermet nevezték el a külügyminisztériumban.

Erik Zürcher holland turkológus szerint 1960 és 1963 között Törökországban még többször is rebesgették, hogy mozgolódás tapasztalható és összeesküvés jelei mutatkoznak a hadseregben, s valószínűnek látszik egy újabb katonai puccs. Baljós előjelnek tartották, hogy 1963. február 8-án Irakban, majd pontosan egy hónappal később Szíriában a katonaság vette át a hatalmat. A török veszélyérzetet csak fokozta, hogy az 1960-as puccs után nagyon vontatottan és döcögve haladt a visszatérés a polgári kormányzásra.

Törökországban a hadsereg tíz év elteltével vélte szükségesnek az újabb beavatkozást.

Ezt a korszakot a baloldali és jobboldali szélsőséges erők mind hevesebb összecsapásai jellemezték. 1968-tól kezdve, főleg azonban 1969-ben és 1970-ben a szélsőbaloldali erőszakra a szélsőjobboldal ugyanilyen, majd még kegyetlenebb erőszakkal választolt. Az első vonalban mindig Alparslan Türkeş szürke farkas terroristáival. A “forradalmi 1968” ugyanis Törökországban is erőteljesen éreztette hatását. Isztambulban egymást követték a diákmegmozdulások, sztrájkok, előadásbojkottok. A műszaki egyetem hallgatói a kikötőben rátámadtak amerikai haditengerészekre, ezért a diákszállóba rohamrendőrök törtek be a tettesek kézre kerítésére. Az összecsapásban maghalt egy diák.

Ezután nacionalista diákszervezetek tagjai indultak harcba a baloldaliak ellen, a forradalmárok leküzdésére több esetben pokolgépet robbantottak. Bulgáriában és Szíriában kiképzőtáborokat létesítettek török forradalmárok számára, s e két országból megindult a fegyvercsempészet Törökországba.

Süleyman Demirel kormánya teljesen tehetetlennek bizonyult az utcákon és az egyetemeken elhatalmasodó erőszakkal szemben. Ezért már semmi váratlan nem volt abban, hogy a haderő közbelépett. A török vezérkari főnök 1971. március 12-én ultimátummal felérő “emlékiratot” nyújtott át a miniszterelnöknek. Ebben a katonaság parancsnokai követelték olyan tettre kész, szilárd és megbízható kormány megalakítását, amely képes az anarchia felszámolására és “kemalista szellemű reformok” bevezetésére. Ha a követelést nem teljesítik, akkor a hadsereg eleget tesz alkotmányos kötelességének, és átveszi a hatalmat. – hangzott a bejelentés.

Demirel lemondott, a hadsereg új miniszterelnököt nevezett ki Nihat Erim jogtudós személyében. Az erőszak azonban nem hagyott alább. Áprilisban újabb terrorcselekményeket követtek el, ezért a nemzetbiztonsági tanács rendkívüli állapotot hirdetett ki 11 tartományban, beleértve a nagyvárosokat is. Ezt a fegyveres erők arra használták fel, hogy üldözőbe vegyenek mindenkit, aki rokonszenvezett baloldali vagy akár progresszív liberális eszmékkel. Május 22-én Isztambulban elrabolták és meggyilkolták Ephraim Elrom izraeli főkonzult, mert a hatóságok nem voltak hajlandók elengedni elfogott “forradalmárokat.” Ennek nyomán letartóztattak 5000 embert, közöttük vezető értelmiségieket, ismert írókat, újságírókat és egyetemi tanárokat, a brit mintára alakult Török Munkáspárt (TİP) teljes vezetőségét, valamint szakszervezeti aktivistákat. A pártot július 20-án be is tiltották, miután 4. kongresszusán a küldöttek határozatban támogatták a “kurd nép demokratikus törekvéseit”. Széles körben terjedtek hírek arról, hogy a letartóztatottakat kínozzák, nem csak a központi állami börtönökben, hanem a Török Hírszerző Szervezet, a MİT “laboratóriumaiként” rettegve emlegetett kínzókamráiban is. A baloldallal való leszámolásban szerep jutott az úgynevezett gerillaelhárítás titkos szervezetének is, amelynek a hadsereg által fizetett és felfegyverzett jobboldali civilek voltak a tagjai. Ezt a szervezetet 1959-ben hozták létre amerikai segítséggel, azzal a céllal, hogy ellenállást fejthessen ki, ha kommunisták törnének hatalomra. Létezése csak húsz évvel később vált ismeretessé. Hasonló szereztek létére derült fény más NATO-országokban is. A hadsereg aztán egyelőre – és rövid időre – visszavonult a politika színpadáról, és engedélyezett választásokat.

A hetvenes évek végén azonban Törökországban újra mindennapossá vált a politikai erőszak, s az országon átcsapó hulláma minden korábbinál pusztítóbbnak bizonyult. Miközben a lakosságot súlyos gazdasági válság sújtotta, a politikai küzdőtéren nem csillapodtak a baloldali és jobboldali csoportok kérlelhetetlen összecsapásai. Ez egyenlőtlen küzdelem volt, mert 1974 és 1977 között a rendőrséget és a biztonsági erőket a szélsőjobboldali  Alparslan Türkeş emberei uralták, és a rendfenntartó szervezetek még a következő kormány idején is erősen át voltak itatva a Szürke Farkasokat fedező és oltalmazó fasisztoid elemekkel. A baloldali töredékpártok így nem számíthattak hatósági védelemre.

A politikai erőszak 1977. május elsején a nacionalisták egyik legvisszataszítóbb bűncselekményével tetőzött: az isztambuli Taksim téren ünneplő tömegbe belelőttek szélsőjobboldali orvlövészek. Harminckilencen holtan maradtak a kövezeten. Őket is beleszámítva egyedül 1977-ben 230 ember vált politikai erőszak áldozatává. Két év múlva már meredeken emelkedett az erőszakos halált elszenvedők száma, 1200-1500 emberrel végeztek politikai gyilkosok. Miután 1978 decemberében a Szürke Farkasok és más szunnita segítőik pogromot vittek végbe Kahramanmaraşban az általában baloldaliaknak és kemalistáknak ismert alevi kisebbség ellen, az Ecevit-kormány statáriumot hirdetett először 11, majd 20 tartományban. A következő két évben azonban már merényleteket követtek el a közélet szereplői, politikusok, újságírók és szakszervezeti tisztségviselők ellen is. 1979 februárjában az egyik legismertebb török liberális újságíróval, a Milliyet című napilap szerkesztőjével végeztek. Abdiİpekçi pisztolyos gyilkosa Mehmet Ali Ağca volt, aki a börtönből való szökése után 1981májusában Rómában II. János Pál pápa merénylőjeként szerzett kétes világhírnevet.Törökországban 1980-ban szintén gyilkosok kezétől halt meg Nihat Erim volt kormányfő és Kemal Türkler szakszevezeti vezető.1980-ban, szeptemberéig 3000 politikai gyilkosságot jegyeztek fel. 1978-ban megalakult a Kurdisztáni Munkáspárt, a PKK, amelynek vezére, Abdullah Öcalan szocialista kurd állam létrehozását tűzte ki célul Délkelet-Törökországban.

Az Iránban győztes iszlám forradalom felbátorította a törökországi iszlámista erőket, amelyek nyíltan színre léptek Konyában 1980. szeptember 6-án. Nagygyűlésükön követelték, hogy hazájuk térjen vissza a saríja, az iszlám törvénykezés gyakorlatához. Emellett megtagadták a Függetlenségi induló, a török himnusz eléneklését. A belpolitikai zűrzavar és a politikai erőszak elharapódzása mellett erősen kihatott az országra és a kormány tevékenységére a hetvenes évek bénító gazdasági válsága.

A hadsereg már 1979 nyara óta készült a közbelépésre, de decemberig várt. Akkor rangidős tábornokok egy isztambuli tanácskozásukon elhatározták, hogy a korábbihoz hasonlóan most is ultimátumot intéznek az ország vezetőihez, felszólítva őket, hogy működjenek közre a rend helyreállításában. Ezt közzétették 1980. január 2-án. Amikor azonban úgy érzékelték, hogy ennek hosszabb türelmi idő ellenére sem lett foganatja, a török haderő 1980. szeptember 12-én, hajnali 4.30-kor ismét magához ragadta a hatalmat. Felfüggesztette az alkotmányt, feloszlatta továbbá a parlamentet, a politikai pártokat, valamint a két radikális szakszervezeti szövetséget. Az ország egész területén kihirdettek a hadijogot biztosító szükségállapotot, és senki nem engedtek távozni az országból. Az államcsínyt a török középosztály fenntartás nélkül üdvözölte. Mindenesetre tagadhatatlan volt, hogy a junta vaskezű kormányzása, egyszerűbben szólva “ terrorellenes” katonai terrorhadjáratának idején kilencven százalékkal csökkent a politikai indíttatású bűncselekmények száma, s ily módon nőtt a lakosság létbiztonsága. Amerikai kormánykörök, amelyek elsőbbséget biztosítanak biztonsági kérdéseknek, megértéssel és megkönnyebbüléssel fogadták a puccsot, kiáltó ellentétben az Európa Tanács állásfoglalásával: a szervezet 1981 májusában felfüggesztette Törökország tagságát, és 1982 júliusában vizsgálatot kezdeményezett az emberi jogok megsértése miatt.

A Kenan Evren tábornok, vezérkari főnökkel az élén megalakult junta, azaz – mint magát nevezte – “nemzetbiztonsági tanács” könyörtelen módszerekkel kezdte meg a “rend és nyugalom” helyreállítását, lényegében rémuralmát.

Letartóztattak 180 ezer embert, közülük 42 ezerre börtönbüntetést szabtak ki. A puccs utáni két évben 3600 emberre mondták ki a legsúlyosabb ítéletet, ebből 25 esetben végre is hajtották a halálbüntetést. A kivégzettek túlnyomó többségükben baloldaliak voltak. A katonák az 1980 előtti polgárháborús állapotok előidézéséért a régi politikai pártok vezetőit kárhoztatták, ezért őket tíz évre eltiltották a politikai működéstől. Kiterjedt tisztogatás kezdődött a közszférában. Tízezreket küldtek el a közszolgálatból, 1982 végén több mint 300 egyetemi oktatót távolítottak el munkahelyéről.  1983 tavaszán újabb elbocsátási hullám következett.

A puccsisták “győzelme” után állami erőszak tombolt a katonai börtönök kínzókamráiban, ahová rögtön százakat hurcoltak el, s ahonnan sokan soha vagy csak emberi roncsként kerültek elő.  A katonák eszeveszett dühe és haragja gyakran sújtott kurdokat. Többen ma is magukon viselik börtönéveik, a nehezen túlélt kínzások nyomait.  A kegyetlen katonai uralom legfiatalabb áldozata egy középiskolai tanuló, Erdal Eren volt. A 17 éves ifjút kötél általi halálra ítélték. A hadbíróság azzal vádolta, hogy a Hazafias Forradalmi Ifjúság nevű szervezet tagjaként a biztonsági erőkkel való egyik összecsapás során lelőtt egy katonát. Noha a védelem kimutatta, hogy a lőpornyomok vizsgálata alapján egyértelműen kizárható, hogy a halálos lövést a diák adta le, a katonai tanács helybenhagyta az ítéletet, Erent 1980. december 13-án – ekkor már 18 éves volt – Ankarában felakasztották. Ennek az elborzasztó esetnek a nyomán megkérdezték a juntavezért, hogy miért ilyen kegyetlenek foglyaikkal. Ezzel a hírhedtté vált mondattal válaszolt: “Hát csak hizlaljuk, egyre csak hizlaljuk, de soha ne akasszunk fel az árulókat?”

A tragikus sorsú diákról tavaly sugárutat neveztek el a délnyugat-törökországi Aydınban.

Kuşadası kerület Güzelçamlı városrészének ez az útja eddig a puccsista vezér, Kenan Evren, a későbbi államfő nevét viselte. A névtáblacsere egy hónappal az aggastyán tábornok halála után következett be. A kilencvenhét évesen elhunyt nyugalmazott főtisztet “1980-ért” előzőleg már életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték. Evren és társai perbe fogását az tette lehetővé, hogy a véres puccs évfordulóján, az 2010 szeptemberében megtartott népszavazáson érvénytelenítették az 1982. novemberi “katonai alkotmánynak” több cikkét, közöttük azt is, amely mentesítette őket a felelősségre vonás alól.

De a történelmi igazságtétel, a múltfeltárás az 1960-as Menderes-per ügyében is megkezdődött. A Zaman című napilap az első katonai hatalomátvétel ötvenkettedik évfordulóján, 2012. május 27-én részleteket közölt Rüştü Erdelhun volt vezérkari főnök emlékirataiból, akit a junta először halálra ítélt, majd kegyelemben részesített, s négy év után kiengedett a börtönből. A pasa, Atatürk felszabadító háborújának hőse, a második világháború alatt londoni katonai attaséként Churchill-lel is találkozott. A kirakatper után elszenvedett fogsága, gyötrelmei idején egyik legmegrázóbb élménye az volt, hogy cellájában hallgatnia kellett Menderes kivégzésének szomszédból átszűrődő hangjait. Az 1983-ban, 89 éves korában elhunyt altábornagy döbbenetes epizódok egész sorának leírásával mutatja be e tragikus korszak általa is közvetlenül átélt részleteit. Erdelhun hagyatékára egy addig zárva tartott vörös bőröndben bukkantak rá rokonai, amelyet a katonatiszt a koreai háború részvevőjeként a szöuli hadügyminisztertől kapott ajándékba…

Összefoglalónkban végén már csak röviden érinthetjük a török katonaságnak azokat a beavatkozási kísérleteit, amelyekkel fel akartak tartóztatni általuk ártalmasnak vélt társadalmi folyamatokat, jelenségeket. A fenti három jellegzetes esetet azért tártuk részletesebben az olvasó elé, hogy összehasonlíthassa a mostani elvetélt török puccskísérletet a korábbi puccsokkal, és levonhassa a maga önálló következtetéseket.

Törökország iszlámistának tartott miniszterelnökének, Necmettin Erbakannak a bukását nem erőszakos fegyveres katonai fellépés okozta. A haderő képviselői az első törökországi úgynevezett posztmodern államcsíny folyamán csupán erőfitogtatással kényszerítették lemondásra. 1997. február 28-án a nemzetbiztonsági tanács ülésén a tábornokok Erbakannak átnyújtottak egy iratatot, amelyben “tanácsolták”, hogy szorítsa vissza az iszlámisták befolyását a társadalmi és államélet területén. Ezt a figyelmeztetést egy különös incidens tette szükségessé: 1997. január 1-jén Ankara Sincan nevű elővárosában a polgármester Jeruzsálem-napot szervezett a palesztin nép támogatására. A meghívott iráni nagykövet gyújtó beszédében felszólította Törökországot, hogy hagyjon fel a szekularizmus erőltetésével, és állítsa vissza a saríját, az iszlám szent törvényét. Erbakan külpolitikai irányvonala is gyanút keltett: első hivatalos útja Iránba, Pakisztánba, Szingapúrba, Malajziába és Indonéziába vezetett, és utána is Egyiptomot, Líbiát és Nigériát kereste fel. Líbiában Kadhafi a török kormányfőt híres sátrában fogadta. Erbakannak más is volt a rovásán: favorizálta a muzulmán előimádkozók és prédikátorok iskoláit, és a G-7-ek akkori gazdasági csoportjának ellenpárjaként megszervezte a muzulmán fejlődő nyolcak, a D-8-ak isztambuli találkozóját. Bár látszatra elfogadta a katonák “jóindulatú tanácsait”, utóbbiak úgy értékelték, hogy nem tartotta meg adott szavát. Az utolsó figyelmeztetéssel egy időben az ankarai külváros utcáin hadgyakorlat címén vonultatták fel dübörgő páncélosok és páncélozott csapatszállító gépjárművek hosszú sorát. Erbakan lemondott. Az akotmánybíróság mint a reakciós tevékenység fő fészkét betiltotta az általa vezetett Jólét Pártját (RP). Először öt évre, később pedig végleg eltiltották Erbakant a politizálástól…

A török hadsereg utolsó beavatkozási kísérlete lényegében egyfajta “elektronikus üzengetésben” merült ki. Az akkor “internetes államcsínykísérletként” emlegetett akcióra 2007. április 27-én került sor. Aznap este, 21 óra tájban a fegyveres erők honlapján megjelent egy “emlékeztető”. Ebben a vezérkari főnökség tábornokai, mint a “világi berendezkedés rettenthetetlen őrei” figyelmeztettek arra, hogy terjed és bátorítást élvez a köztársaság az állam alapvető értékeit tagadó “reakciós iszlám szellemiség”.  Az akcióban részt vevő katonák hátsó szándéka nyilvánvaló volt: meg akarták akadályozni, hogy a távozó Sezer elnök helyére a kormánypárt, az AKP jelöltjét, Abdullah Gült válasszák meg köztársasági elnöknek. Úgy vélték ugyanis, hogy az ország szempontjából hátrányos lenne, ha a vallásos és egyben nyíltan iszlámista Erdoğan miniszterelnök után még az állam legmagasabb méltósága is “igazhívő” muzulmán, ráadásul olyasvalaki, aki a kormányfő régi harcostársa”. Az “emlékeztető” szerzői szerint a kormány nem tesz semmit a “mohamedán és a kurd veszély elhárításáért”, sőt titokban a köztársaság iszlám állammá való átalakításának tervét dédelgeti”. Még Korán-recitálási versenyeket is engedélyeznek – rótták fel, s ennél is veszélyesebbnek tartották, hogy iskolás gyermekek “nemzeti ünnepeken is megemlékezhetnek a próféta születésnapjáról, mindenféle vallási kellékkel felcicomázva.

A puccsisták terve meghiúsult, Gült néhány hét múlva megválasztották köztársasági elnöknek. Figyelmet keltett azonban, hogy az Ergenekon fedőnevű államellenes összeesküvés részvevőinek akkoriban induló perében azzal vádoltak katonákat, hogy 2003-ban meg akarták buktatni a kormányt. Azóta a vádlottakat felmentették…

Flesch István – Turkinfo

2016. július 21.