Flesch István: Egy török sugárút nevet cserél – egy dicstelen korszakot lezárva emléket állítottak az 1980-as katonai puccs legifjabb áldozatának

Még fiatalkorúnak számított, amikor török tábornokok kivégeztették. A puccsisták e kirívó jogtiprásukat röviddel azután követték el, hogy 1980. szeptember 12-én magukhoz ragadták a hatalmat. Most utcát neveztek el róla a délnyugat-törökországi Aydın tartomány hasonnevű székhelyén a városi önkormányzat döntése alapján. Kuşadası kerület Güzelçamlı városrészének ez az útja eddig évtizedeken át annak a „dicsőségét” hirdette, akit az államcsínyt végrehajtó magas rangú katonatisztek vezérüknek nyilvánítottak, s akit később államfői méltóságra is emeltek.

Ennek a méltatlan és megtévesztő hagyománynak vetettek véget a városi képviselők, amikor ülésükön egyhangúlag úgy döntöttek, hogy eltávolíttatják Kenan Evren névtábláját, s helyére a tábornok és vezérkari társai áldozatának, a 17 évesen kivégeztetett Erdal Erennek a névtábláját helyezik el. Az intézkedés Özlem Çerçioğlu polgármester indítványára született, aki az ellenzéki Köztársasági Néppárt (CHP) megbízásából irányítja az égei-tengeri vidék ősi anatóliai városának ügyeit. Történelmi környezet ez: az Atatürk vezette felszabadító háború idején az Aydınt koszorúzó hegyekből indultak rajtaütésekre, portyáikra a görög megszállók ellen küzdő legendás hírű gerillák, a bátor efék.

A névváltoztatásnak, amelyről elsőként a független Hürriyet című napilap számolt be, különös értelmet kölcsönzött az a tény, hogy egy hónappal az aggastyán Kenan Evren halála után követ-kezett be. A kilencvenhét évesen elhunyt nyugalmazott tábornokot előzőleg már életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték. Törökországban napjainkra valóságos jelképpé vált a diktatorikus önkény által ártatlanul halálba küldött ifjú személye; tragikus sorsát sokan, főként a baloldalon, intő példának tekintik a török demokrácia kivívásának fájdalmas veszteségektől és visszaesésektől kísért történelmi útján.

Ezért most e helyütt mi is felidézzük Eren emlékét, ám egyúttal megidézzük elpusztítójának alakját, a tábornok színre lépésének gyászos körülményeit is. Előtte azonban még vessünk egy pillantást a hetvenes évek zűrzavaros viszonyaira, közbiztonság nélküli veszélyes világára. Törökország történelmének ez volt az a teljes évtizednyi korszaka, amelyben baloldali radikálisok mérkőztek szélsőjobboldaliak csoportjaival, terrorista bandáival, s napirenden voltak véres merényletek.

Azokban az években szinte napi gyakorisággal hallattak magukról fiatal terroristák, akik cél-táblájukul mindenkor elsősorban liberálisokat és baloldaliakat szemeltek ki. „Atyamesterüknek” Alparslan Türkeşt, a Nemzeti Cselekvés Pártjának (MHP) alapítóját tekintették. Türkeş előírta híve-inek, alárendeltjeinek, hogy hivatalosan Başbuğ-nak szólítsák, ami ótörökül a parancsnokot jelentette. Jelvényük az iszlám előtti közép-ázsiai mitológiából vett „szürke farkas” alakja volt. A városi utcákon és az egyetemeken baloldali-szélsőbaloldali ifjúsági csoportok és diákok folyamatos és véres csatákat vívtak a szélsőjobb Szürke Farkasaival és vallási fanatikusokkal. Küzdelmük igencsak egyenlőtlen volt, a rendőrséget és a biztonsági erőket ugyanis Türkeş pártja, az MHP emberei ural-ták, akik között jócskán akadtak kifejezetten félfasiszta-fasiszta szemléletű elemek. A baloldal nem számíthatott hasonlóan hatékony védelemre, lényegében magára volt utalva.

A harcos „forradalmi baloldal” képviselőjének számított Deniz Gezmiş „diákvezér”, a „török Che Guevara”, aki megfordult a radikális palesztin mozgalmak jordániai kiképzőtáboraiban is. Társaival egyebek között fegyveresen megtámadott egy törökországi amerikai katonai létesítményt, és túszul ejtett, majd elengedett négy katonát. Az 1971-es katonai hatalomátvételt követően – amely a második volt Törökországban az 1960-as első államcsíny után – Gezmişt bíróság elé állították, kötél általi halálra ítélték és kivégezték. Állítólag szót emelt a kivégzés ellen a nagy államférfi, İsmet İnönü, Atatürk egykori harcostársa. Ugyancsak felakasztották azokat a diákokat is, akik rajtaütöttek egy tengerparti NATO megfigyelő-állomáson, s elraboltak nyugati technikusokat. Az üldözésük közben kirobbant tűzharcban a magukkal hurcolt két brit és egy kanadai technikus életét vesztette.

Az országban 1976 után kiváltképpen elszabadult az erőszak. 1977. május elsején az isztambuli Taksim teret környező épületek tetejéről belelőttek az ünneplő tömegbe, amely a nemzetközi munkásszolidaritás napját ünnepelte a Török Forradalmi Szakszervezeti Szövetség (DİSK) kezdeményezésére. A nyilvánvalóan szélsőjobboldali gyilkosok kilétét soha nem állapították meg a ha-tóságok, amelyek közismerten inkább a nacionalistákhoz húztak. Ezután következett az egyik legszörnyűbb gaztett: a délkelet-törökországi Kahramanmaraş városában 1978 decemberében Szürke Farkasok és szunnita muzulmán fanatikusok véres pogromot hajtottak végre az alevi vallási kisebb-ség soraiban. A hagyományosan kemalista-köztársasági érzelmű alevik lakónegyedeiben száznál is több embert meggyilkoltak, mintegy háromszázat megsebesítettek, 500 házat és üzletet leromboltak. Alevi áldozatokat követeltek azok a zavargások is, amelyeket szélsőjobboldali fanatikus vallási csoportok provokáltak ki a közép-anatóliai Çorum városában, ahol szabályszerű „dzsihádot” hirdet-tek meg az „eretnek” alevik ellen, azzal vádolva őket, hogy „megtámadtak egy mecsetet.” Ezek a kilengések 56 alevi halálos áldozatot követeltek. Kétszázan megsérültek, háromszáz házuk lángok martaléka lett. Akkoriban az újságok címoldalain naponta lehetett olvasni gyilkos merényletekről, főként baloldali-liberális személyiségek, politikusok, értelmiségiek, tudományos kiválóságok és publicisták ellen. Közéjük tartozott Abdi İpekçi, a szabadelvű Milliyet című napilap főszerkesztője, akit II. János Pál pápa későbbi merénylőjének, Mehmet Ali Ağcának a pisztolygolyója terített le a háza előtt. A statisztikák 1980 szeptemberéig 5713 ember erőszakos halálát és 18 480 sérülését jegyezték fel. Vagyis több volt az áldozat, mint a függetlenségi háborúban…

A puccsista török katonai vezérkar a „rend helyreállításának és a haza megmentésének” jelszavával lépett fel 1980. szeptember 12-én. Kihirdették a rendkívüli állapotot, a szakszervezeteket feloszlatták, a politikusokat mind őrizetbe vették, kivéve Alparslan Türkeşt. A Szürke Farkasok „falkavezére” ugyanis illegalitásba vonult, de két nap múlva előjött, s önként jelentkezett… Egyér-telműen kiviláglott, hogy a haderő vezérkara legnagyobb erővel a baloldalra sújtott le, noha célba vette a jobboldali vallási szélsőséget is, „egyaránt harcot hirdetve a kommunizmus és a mohame-dánizmus ellen.”

Washington vitathatatlanul jó szemmel nézte az eseményeket, annál is inkább, mivel az iráni sah bukása és az Afganisztánba történt szovjet bevonulás (1979) után önmagától jelentősen felérté-kelődött török NATO-szövetségesének geostratégiai jelentősége. Tekintélyes politikai szakértők, például a német Klaus Kreiser turkológus véleménye szerint mindazonáltal mai ismereteink birto-kában helytelen lenne a történteket egyszerűen csak valamiféle „made in USA” -nak vagy akár „CIA-terméknek” tekinteni. Vagyis akkor – fűzzük mi hozzá –, ha hinni lehet eme változatnak, a török katonaság kegyetlen fellépése csak ebben különbözött véreskezű „chilei bajtársaik” eljárásától. Pinocheték ugyanis bizonyítottan Washington szervezésében és a CIA hathatós közreműködésével „tevékenykedtek”.

És éppoly hibásnak bizonyult sokaknak az a feltételezése is – vélekedik a turkológus –, hogy a hadsereg beavatkozását az a tiltakozó nagygyűlés váltotta ki, amelyet az iszlámbarát Necmettin Erbakan és hívei rendeztek szeptember 6-án Konyában. Ennek részvevői dühödten tiltakoztak Kelet-Jeruzsálem izraeli bekebelezése ellen, s ott kifeszített transzparenseik jelmondataival félreérthetetlenül a Török Köztársaság világi berendezkedésének felszámolása és az „iszlám szent törvénye”, a saría helyreállítása mellett agitáltak. Megtagadták továbbá a köztársaság „világi himnuszának” eléneklését…

De hogyan kerülhetett a viharos események sodrába, a baloldali ifjúság és a jobboldal össze-csapásainak forgatagába egy ankarai építőipari szakközépiskola tanulója? Erdal Eren messzi vidékről származott el a fővárosba, a fekete-tengeri Giresun tartománybeli Şebinkarahisar nevű kisvárosban született. Ez volt egyike azoknak a kisszámú településeknek, ahol az örmények deportálása, az 1915-ös népirtás idején az üldözöttek fegyveres ellenállást tanúsítottak az oszmánokkal szemben. Az örmények elbarikádozták magukat, s – bár minden remény nélkül – egy hónapig hősiesen kitar-tottak…

Mint annyi társát, Erdalt sem hagyták hidegen az immáron hónapok, sőt évek óta tartó drá-mai események, s tagja lett a Hazafias Forradalmi Ifjúsági Szövetségnek (YDGD). Ebben a minő-ségében még jóval a katonai puccs előtt, 1980. február 2-án részt vett egy tüntetésen. Ezen a meg-mozduláson tiltakoztak egy szövetségbeli társuk, a Közel-Keleti Műszaki Egyetem hallgatója, Sinan Suner január 30-án történt meggyilkolása miatt. Az egyetemi hallgatóval egy Szürke Farkas pártko-rifeus testőre végzett. A tiltakozó tömegdemonstráció éles összecsapásba torkollott a baloldali ifjú-ság és a kivezényelt katonai rendőrség között. Ennek során Erdal a későbbi vád szerint pisztolyából leadott lövéssel megölte a katonai rendőrség egyik közlegényét, Zekeriya Öngét.

Erdalt 24 társával együtt a helyszínen őrizetbe vették, s a karhatalom képviselőjének meg-gyilkolásával gyanúsították. A puccs idején, szeptember 12-én, már hónapok óta fogságban volt. Felmerül a kérdés, hogy sorsán változtatott volna-e, ha nem következik be a katonai hatalomátvétel, nem vezetnek be rögtönítélő bíráskodást és általában parancsuralmi rendszert. A kérdés megvála-szolhatatlan. Némely jogász szerint azonban a haderő mindenképpen bosszút akart állni a „forradalmi baloldali ifjúságon”, amely azokban a hónapokban-években erős befolyásra tett szert. A pucscsista tábornoki kar – élén Kenan Evrennel – hamarosan félelmetes rémuralmat kezdett gyakorolni. A katonai junta működésének és módszereinek részletei az évek múlásával csak fokozatosan váltak ismertté a török társadalom legszélesebb rétegei számára. Amikor azonban teljes mélységükben fel-tárultak hatalomgyakorlásának titkai, végre-valahára ütött a számonkérés órája is…

A török közvélemény döbbenten értesülhetett arról, hogy a katonai hatóságok uralmuk bevezetésétől kezdve letartóztattak 650 ezer embert, akik közül 230 ezer ellen eljárást indítottak. 210 ezer esetben vádat is emeltek, s ennek alapján 517 személyt halálra ítéltek. Hivatalos adatok szerint ötvenen végre is hajtották az ítéletet. Közülük 18-at szélsőbaloldaliként tartottak nyilván, nyolcat szélsőjobboldali csoportok tagjaként. 23-an köztörvényes elítéltek voltak, egy pedig örmény terro-rista. Emberek százai tűntek el örökre nyomtalanul. Kínzások következtében kimutathatóan 171 ember vesztette életét, de összesen 300-an „hunytak el a börtönben”.

Ezenfelül eltávolítottak állásából 30 ezer hivatalnokot, harmincezren politikai menekültként külföldre távoztak. A teljes kilátástalanság miatt számos értelmiségi és művész elhagyta hazáját, s ennek következtében az országban hosszú évekre kulturális bénultság és mozdulatlanság lett úrrá. 14 ezer embert megfosztottak török állampolgárságától.

Erdal Erent gyorsított eljárással 1980. március 19-én halálra ítélték. Nem vették figyelembe kiskorúságát, vagyis hogy még csak 17 éves volt, de hogy azért a törvényesség látszatát keltsék, életkorát hivatalosan 18-ra „felkerekítették”. Hasonlóképpen figyelmen kívül hagyták védőinek beadványait, és nem hallgattak meg tanúkat. Az ítélet nemzetközi tiltakozó hullámot indított el, széles körű aláírásgyűjtés is kezdődött. Nyilvánvalóvá vált, hogy súlyos jogtiprás történik, s az ítélkezők a junta parancsát hajtják végre. De már további tiltakozásokkal sem lehetett megmenteni a kiskorú elítélt életét. Erdalt 1980. december 13-án az ankarai központi katonai börtönben felakasztották.

Ettől egész Törökország elborzadt, nem kevesen még azok soraiban is mély döbbenetet éreztek, akik egyébként a szinte már polgárháborús viszonyok közepette helyeselték a katonák köz-belépését, mivel a politikai-társadalmi felfordulás, káosz megszűntét és a terrorizmus megfékezését remélték. A junta vezére azonban nem ismert könyörületet, és sem ekkor, sem később megbánásnak legkisebb jelét sem mutatta. Nyilatkozatait mindvégig a belátás teljes hiánya jellemezte. Akkor hangzottak el máig is sokszor idézett hírhedt szónoki kérdései: „Hát ne végeztessem ki azokat, aki-ket elfogatok és bíróság elé állíttatok? Csak etessem, hizlaljam ezt a gyilkos árulót is? Aki meggyilkolt egy katonát? Olyan valakit, aki élete árán is védelmezte hazáját? Hát elfogadható ez?”

A tábornok az elemi erejű tiltakozások és felháborodás hatására a halálbüntetések kiszabását „történelmi eszmeiséggel” igyekezett alátámasztani, sőt „vallási megalapozottsággal” is próbálta indokolni: „Halálbüntetést nem csak a mi törvényeink ismernek, hanem a mi vallásunk is. Benne van a mi szent könyvünkben, a Koránban, amelyet Allah küldött le nekünk. Sőt, az evangéliumokban, a Bibliában is találkozunk vele… És most azt követelik tőlünk, hogy töröljünk el olyasvalamit, ami olvasható Isten könyvében. Hát megmondom én nektek, miért e nagy sürgetés. Mert ha ugyanis nincs halálbüntetés, akkor könnyebb anarchiát és ideológiai zűrzavart előidézni. Ezt forgatják a fe-jükben a halálbüntetés ellenzői.”

Erdal Eren kivégzése előtt a sajtóból ketten teljesen váratlanul és minden magyarázat nélkül lehetőséget kaptak arra, hogy meglátogassák a halálraítéltet. Savaş Ay fotóriporter és Emin Çölaşan újságíró voltak utolsó látogatói. Erről a szomorú találkozóról fennmaradt az akkor 25 éves, azóta elhunyt fotós beszámolója, mindenekelőtt értékes felvételei, amelyek a foglyot őrei között és cellájának ajtajában ábrázolják, s amelyek – a Radikal című baloldali napilap minapi hasonlatával élve – a mai török ifjúság számára a katonai junta embertelenségének képes illusztrációjául szolgálhatnak. „A börtönparancsnok kinyitotta a cella ajtaját. Erdal háttal ült felénk, arccal a falnak, mert így írta elő a börtönregula – emlékezett vissza a fotóriporter. »Erdal megfordulhat!« – kiáltotta egymás után háromszor a parancsnok, szintén előírásszerűen.” Mint Savaş Ay elmondta, fotóriporteri hivatásának gyakorlása közben sok mindent tapasztalt. Megedződött azon, amit például az alevik ellen elköve-tett véres kegyetlenségek során látott Çorumban, Kahramanmaraşban vagy külföldi útjain, akár af-rikai törzsi háborúkban. De most egy szinte még gyermeknek számító ifjúval állt szemben, akiről tudta, mert érkezésük után valaki megsúgta nekik, hogy másnap felakasztják. Ezt nehéz volt elvi-selni. „Engem azért juttatnak bitófára, hogy az én példámmal rettentsenek el másokat – mondta Erdal. Nem érdeklik őket védőim érvei, és az sem, amit én vallottam. Elutasították azt a követelé-sünket, hogy életkorom pontos megállapítása végett végeztessenek alapos csontsűrűség-vizsgálatot. Igen, találomra valóban elsütöttem fegyveremet a rendőr közlegény irányában. Csakhogy Zekeriya Önge arccal előrebukva terült el. Mert hátulról érte találat. Ha az én lövésem találta volna el, hanyatt esett volna. Alattomosan jártak el velem a perben, gyorsan akartak végezni ügyemben” – fűzte hozzá. Végül ezt mondta: „Népemet akartam megvédelmezni, ez volt a vállalt kötelezettségem. Ezért kell meghalnom! De nem félek a haláltól!”

A két sajtótudósító Ankarából visszautazott Isztambulba. Aztán bementek a szerkesztőségbe. Savaş Ay fotóriporter felvette a keze ügyébe került első lappéldányt. Szalagcíméből értesült, hogy Erdal Erenen 1980. december 13-án a reggeli órákban végrehajtották a halálos ítéletet. Ezelőtt 16 órával jártak bent nála az ankarai központi katonai börtönben. „Teljesen összetörtem. Bezárkóztam a szobámba, s csak zokogtam, zokogtam Vagy két óráig nem is tudtam egészen abbahagyni” – idézte fel megrendítő emlékét a veterán fotós.

Huszonnyolc évvel később először szólalt meg Ahmet Turan nyugalmazott hadbíró ezredes, aki annak idején tagja volt a 3. számú kerületi semmítőszéknek. Mint elmondta, személyes vélemé-nye szerint nem lehetett szó arról, hogy Erdal Eren – miként ezt a vádlók állították – tudatosan, előre megfontolt szándékkal, gonosz indulatból követte el tettét, meggyilkolta volna Zekeriya Önge katonai rendőrt. Eren elölről tüzelt, a rendőr pedig a hátába kapta a fegyvergolyót, amelyről így nem is tudták bebizonyítani, hogy a fiatalember pisztolyából származott volna. De el sem végezték a ha-lottból kivett golyó alapos összehasonlító vizsgálatát a vádlott pisztolyának lövedékével. Védőügy-védje, Nihat Toktay a lőpornyomok vizsgálata alapján zárta ki, hogy a halálos lövést védence adta le.

Bizonyíték hiányára hivatkozva Turan hadbíró semmítőszéke 1980. július 15-én érvénytele-nítette a március 19-én kiszabott halálos ítéletet. Ám a továbbiakban várható volt, hogy az ügy dossziéjáról a szeptember 12-i puccs után lényegében már a rögtönbíráskodás statáriális stílusában fognak dönteni. Ennek megfelelően meg is erősítették az eredeti határozatot. Ám a semmítőszék bátor tagjai, Turan ezredes kollégái október 28-án szavazattöbbséggel megint visszadobták az ítéletet. Majd ezt még egyszer utoljára is meg merték cselekedni, pedig már a katonai főügyészség is „rájuk szólt”, sürgetve a halálbüntetés kiszabásáról szóló határozat jóváhagyását. Ezzel azonban már kimerült összes jogi lehetőségük, hogy útját állják a végső és jóvátehetetlen jogtiprásnak: a legmagasabb katonai bírói tanács szintjén véglegesítették Erdal Eren halálbüntetését. A 15 tagú testületben azonban ketten még itt is ellenszavazatot adtak le, miután hiába próbálkoztak azzal, hogy a tanács a legsúlyosabb ítéletet életfogytig tartó szabadságvesztésre változtassa. A török büntető tör-vénykönyv egyik paragrafusa ugyanis szerintük erre módot nyújtott volna.

Az azóta eltelt hosszú évek alatt a törökök százezrei szívükben megőrizték Erdal mártíromságának és a katona puccs szörnyűségeinek emlékét. Ám ismert és kiváló nyugati történészek, isz-lámkutatók és turkológusok könyveiben, világlapok cikkeiben sokáig hiába kerestük volna az álnok módon megölt 17 éves ifjú nevét. Pedig hazájában megörökítették őt többek között olyan nemzet-közileg is ismert művészek, mint Sezen Aksu, „a török popzene királynője”, Aysel Gürel színésznő és szövegíró és Onno Tunç örmény születésű zeneszerző.

Halálának évfordulóján a napilapokban mindig megjelent a barátok valamilyen tiszteletadása, mint például az, amely a Vatanban látott napvilágot: „Nem volt hiábavaló mosolyogva szembe-nézned a halállal, nem volt hiábavaló! Megmaradtál az ellenállás és a becsület jelképének, elnémult hangod a győzelem hangja lett! Mindenkor áhítattal emlékezünk rád!”

Mint a Taraf című baloldali napilap legutóbb beszámolt róla, már több mint tízezren keresték fel a Szeptember 12-e Múzeumát, amelyet a ‘78-as Forradalmi Ifjak alapítottak az 1980-as katonai puccs sötét korszakának bemutatására. A látogatók megismerkedhetnek tönkretett életpályák dokumentumaival, láthatják a halálba küldöttek fényképeit, összegyűjtött személyes tárgyait, leveleket. De megszemlélhetik azokat a kínzóeszközöket is, amelyeket a puccsisták pribékjei működtettek. Közszemlére téve olvasható mindazon katonák, rendőrök és állami tisztségviselők nevei, akiket felelősség terhel az alkalmazott kínzásokért. A múzeumban külön sarkot rendeztek be Erdal Eren emlékének. Itt adták át bátyjának, Erkannak azt a zakót, amelyet Erdal utoljára viselt, s amelyet ba-rátok őriztek harminc éven át. Erkan megcsókolta a ruhadarabot, s azt mondta, hogy most is érezte rajta öccse illatát, mintha itt lett volna vele újra…

Amikor a közelmúltban elhunyt édesanyjuk, a temetésen nagy számban megjelentek a magát szociáldemokrata irányultságúnak valló CHP képviselői. Kemal Kılıçdaroğlu, a párt elnöke koszorút küldött.
A török Erdal Eren sorsát a közelmúltban egy mondatban felelevenítette a világsajtó. Neve abból az alkalomból került be ismét a nagy híráramba, hogy meghalt az 1980-as puccsot levezénylő tábornok. Kenan Evren azonban elhunyta pillanatában már csak közlegény volt, mivel 2014-ben megfosztották rangjától. Lefokozása részét alkotta annak az életfogytiglani szabadságvesztést kimondó ítéletnek, amelyet ellene és bűntársa, a szintén agg Tahsin Şahinkaya volt légi tábornok ellen szabtak ki. A perben döntően nyomott a latba az államügyész megállapítása: „A fegyveres erőkről szóló törvény senkit nem jogosít fel arra, hogy megváltoztassa a Török Köztársaság demokratikus államjogi berendezkedését, és katonai államcsínyt hajtson végre, amely aztán diktatúra megalapozásához vezet el.”

Ez volt az első alkalom az ország történetében, hogy legmagasabb rangú katonatiszteket vontak felelősségre múltban elkövetett bűncselekményeikért. Ezt a történelmi fordulatot az a politikai folyamat tette lehetővé, amelyet a 2002 óta kormányzó Igazságosság és Fejlődés Pártja (AKP) indított el reformszándékai biztonságos és akadálytalan érvényesítése végett. Ezek fontossági sorrendjében az élre helyezte a hadsereg immáron hagyományosan meghatározó erejű befolyásának visszaszorítását. A török fegyveres erők vezérkara ugyanis a nemzetbiztonsági tanácsban a neki hivatalból biztosított számbeli többsége révén az egész államéletre kiterjedő nyílt vagy titkos ellenőr-zést gyakorolt.

Az AKP először ezt a többséget számolta fel, majd a 2010-es részlegesen alkotmánymódosí-tó népszavazás útján megszüntette a puccsista tábornokok addigi büntetlenségét. Jó oka volt erre, mivel a haderő 2007 tavaszán újra mozgolódott, s újabb puccs árnyéka vetült az országra. A vezérkar ugyanis április 27-én honlapjára kitett internetes figyelmeztetésében a „szekularizmus rendíthetetlen őreként” fellépve az „iszlám reakció” támadását vélte felfedezni a „köztársaság és az állam alapvető értékei ellen”. A kormány megszívlelte ezt a „világhálós puccsfenyegetést”, s levonta a maga számára szükséges következtetéseit.

A tábornokok ellen 2012-ben indult meg a büntetőeljárás. Amikor 2009-ben először merült fel ennek lehetősége, Enver öngyilkossággal fenyegetőzött. Később azonban videokonferencia módszerével, betegágyából vett részt az eljárásban. Tahsin Şahinkaya szintén elmúlt kilencven éves, és ő sem tudott kikelni ágyából. Perükben magánvádlói státusért folyamodtak több áldozat hozzátartozói, így az Erdal Erenen kívül kötél által később kivégzett Mustafa Özenç (1981), Necati Vardar (1982) és Ramazan Yukarıgöz (1983), valamint az eltűnt, valószínűleg még 1980-ban halálra kínzott Zeynel Abidin Ceylan és Behçet Dinlerer családjai. Mint a kérvényezők emlékeztettek, a kivégzettek sorsát a puccs pecsételte meg, s a juntavezérek aláírása mind ott található az ítéletek végrehajtási utasítása alatt. „Törökország a kínvallatás országává vált” – írták beadványukban, s azt állították, hogy a kínzási technikák elsajátítása céljából rendőrtiszteket küldtek tanulmányútra az Egyesült Államokba, és a kínzóeszközöket a központi költségvetésből vásárolták.

Kenan Evrent az ankarai állami temetőben helyezték nyugalomra, ahol a többi néhai köztársasági elnök nyugszik. Csak a legszűkebb család és katonák voltak jelen. Az ország azzal is kinyilvánította elhatárolódását a véres puccs fő irányítójától, hogy a török nagy nemzetgyűlés pártjai közül egyik sem képviseltette magát. A temetés előtt gyászszertartást tartottak az ankarai Ahmet Akseki Hamdi mecsetben, amelynek híres vallástudós névadója egykor Atatürk felszabadító háborújának támogatója, az isztambuli egyetem teológiai karának tanára és a vallásügyi hivatal elnöke volt.

Amikor az imám a jelenlévők áldását kérte az elhunytra, két nő kiáltozva jelezte, hogy ezt megtagadják. „Haram olsun” – kiabálták, vagyis „ne legyen rajta áldás”. Ebből kavarodás támadt, a nőnek próbálták befogni a száját. „Miatta nőttem fel árván” – kiabálta a másik. A lökdösődésben egyikük összeesett. A tiltakozókat a rendőrség eltávolította a szertartásról.

Flesch István – Türkinfo
2015. június 21.