Flesch István: Egy nem meggyőző „elnöki győzelem” és ami utána következhet

            Nem csak kötelező diplomáciai óvatosság, hanem valódi bölcsesség, politikai-történelmi tapasztalat és tanulság, de mások nehéz helyzetébe való beleélés pusztán emberi képessége is diktálta Németország külügyminiszterének szavait, amikor a törökországi népszavazás eredményéről kérdezték újságírók albániai látogatása alkalmával. Sigmar Gabriel a török kormányt mindenekelőtt felelősségteljes magatartásra intette a hajszálnyi alkotmánymódosító szavazattöbbség birtokában, az ország kétségtelenül mélységes megosztottsága láttán. Ám ugyanilyen nyomatékkal hangsúlyozta, hogy Európának ebben a helyzetben megfontoltságot kell tanúsítani, meg kell őriznie hidegvérét, s ezért közös stratégiára lesz szüksége.

            Európa vezető hatalmának képviselője ebben a szellemben fordult szembe azokkal Európában, akik – feltételezése szerint belpolitikai szempontoktól vezérelve – nagyon is nagy számban fogják követelni mindenfajta tárgyalás megszakítását Ankarával. A békebarát német szociáldemokrata politikus, akinek apja – mint ezt maga többször elmondta – haláláig javíthatatlan náci maradt, azt javasolja, hogy találják meg a tárgyalásos érintkezés új formáit. Elvégre Törökország továbbra is szomszédunk marad – emlékeztetett.

            Gabriel nyilvánvalóan csak a politikusokkal szemben léphetett fel a „hidegvér megőrzésének” igényével. Ilyesmit a sajtóra amúgy sem vonatkoztathatott volna hazájában, ahol – a szóban forgó Törökországgal ellentétben – a kormány nem ura a médiának. Az egyébként általában tárgyilagos német sajtó ez alkalommal semmiképp sem „őrizte meg hidegvérét”. S részben elkeseredett, részben határozottan ítélkező hírmagyarázatokat közölt. Az egyik kommentár olyan jelzőt is tartalmazott, amelyet éppen német szerző más országokat illetően soha le nem írt volna a legutóbbi hosszú évek alatt.

            Klaus-Dieter Frankenberger, a Frankfurter Allgemeine (FAZ) erősen konzervatív felelős külpolitikai szerkesztője Új realitás című hírmagyarázatában például azt írta, hogy persze Törökország Európától most már végleg elbúcsúzott, de azért fontos partnernek kell maradnia. Ott ugyanis lényegében feladták a hatalmi ágak megosztásának alapelvét, parlamentjük pusztán kulisszává változik, és nem kétséges, hogy Törökország intézményi-szervezeti szempontból „úton van a tekintélyuralmi (Führer-)állam felé”. A szerző e súlyos állításához hozzáteszi: ily módon még élesebben vetődik fel az a régi, de soha becsületesen meg nem válaszolt kérdés, hogy Törökország, ez az úgynevezett új Törökország, tagja lehet-e és tagja kell-e hogy legyen az Európai Uniónak…

            A török választók lényegében – még ha nagyon szűk többséggel is – maguk megadták már a választ: elfordulnak az európai értékrendtől és a politikai rendszer nyugati modelljétől. Jövőjüket egy olyan férfiúnak a kezébe adják, aki belesimul a világban jelenleg oly divatos „erős” uralkodók együttesébe. És ez a Tayyip Erdoğan mi mindent nem vágott a választási harc közben az európaiak fejéhez?! Uszított, gúnyolódott, becsmérelt. Az embernek néha az volt a benyomása, hogy azért élezi ki annyira a helyzetet, hogy aztán befejezettnek nyilvánítsa az európai uniós csatlakozási tárgyalásokat, vagy hogy az EU-t ezek felfüggesztésére késztesse. Erdoğan valószínűleg már korábban feladta a török EU-tagság célját. És most ennek az eltörlését a választók de facto meg is erősítették.

            „Az európaiaknak el kellene ismerniük ezt az új realitást, és tényleg fel kellene függeszteniük az egy idő óta már amúgy is csak bohózatszámba menő csatlakozási tárgyalásokat.” Legalább ennyit meg kellene tenniük. Igen, az EU-nak alapos érdeke, hogy szoros és szilárd kapcsolatok fűzzék a NATO-tag Törökországhoz. De ilyen szoros és szilárd kapcsolatok lehetségesek a tagsági küszöb alatt is. Talán példa lehet a Nagy-Britanniához fűződő jövendőbeli kapcsolat… És még valami elgondolkodtató: a Nyugat-Európában élő törökök nagy többsége Erdoğan egyetlen személy által uralt rendszerére szavazott. Tehát azok az emberek, akik szabad, demokratikusan berendezett, nem nacionalizmustól megittasult társadalmakban élnek (élhetnek). Ők azonban Törökország számára tekintélyuralmi rendszert óhajtanak – véli a német szerző.

            A minőségi német sajtó a helyzet megítélésében általános egyöntetűséget mutat, ez jól látható a tudósítások némelykor mellbevágó címeiből is: Egy ország hátramenetben vagy Vad Erdoganisztánon át. Ez utóbbi utalás az egykor a kamaszok körében oly kedvelt Karl May, vagy ahogy egykor minálunk nevezték, May Károly Vad Kurdisztánon át című kalandregényére. Az „Erdoganisztán” annak a Michael Martensnek a szóalkotó leleménye, aki korábban elsősorban törökországi tudósítóként dolgozott, jelenleg pedig Athén központtal az FAZ délkelet-európai tudósítójaként változatlanul élénken figyeli az eseményeket egész Anatóliában és szomszédos térségeiben.

            Írásából, amelynek hangvétele már a címéből is sejthető, alább idézünk: „A törökök vasárnap éltek azzal a jogukkal, hogy szétrombolják politikai rendszerüket. Tették ezt pedig igen kis többséggel… Igent mondtak arra, hogy országukat elnöki rendszerré alakítsák át, és elnöküknek még több hatalmat adjanak. Ám igen csalfának bizonyulhat Erdoğannak az az ígérete, hogy nagyobb stabilitást biztosít…”

            A tekintélyes isztambuli KONDA közvélemény-kutató intézet közvetlenül a szavazás előtti napokban szinte egyedüliként a későbbi végeredményhez nagyon közeli 51,5 százalékos „igen” szavazatot prognosztizált, a korábbi hónapokban a „nemek” tábora állítólag még vezetett, vagy mindkét oldal azonos erőt képviselt. Ám egyáltalán nem volt teljesen illuzórikus arra számítani, hogy Erdoğan megszerezheti az abszolút többséget, miként ezt a 2014-es nyári elnökválasztás megmutatta, amikor Törökország már akkor legerősebb embere 52 százalékot kapott. Erdoğan és hatalmi gépezete, az AKP kormánypárt azt a célt tűzte ki, hogy megismételje 2014 eredményét. És ez szemlátomást sikerült is – a rendkívüli állapot feltételei közepette, több száz ellenzéki képviselő és újságíró letartóztatásával, tisztességtelen választási harcban, minden lehetséges erő mozgósításával, beleértve az állam erőszakszerveit is.

            Szemléletében és következtetéseiben szinte semmiben sem különbözött a fenti német írásoktól az a cikk, amelyet az amerikai CNN közölt honlapján Meghalt Törökország demokráciája címmel Frida Ghitis tollából, aki a Miami Herald és a World Politics Review külpolitikai szemleírója.

            A KONDA magyarázatképpen felvonultat még egy fontos szempontot: Erdoğan kedvező hangulatot volt képes kelteni a maga javára a vallás módszeres igénybevételével is. A Yeni Şafak (Új Hajnal) című kormánypárti lapban például napvilágot látott egy fénykép, amelyen az elnök látható egyik unokájával, Ahmet Akiffal, amint éppen a szent könyvet, a Koránt olvastatja vele. A fotó bejárta az egész sajtót és a közösségi médiumokat. Maga Erdoğan a 24 TV-nek nyilatkozva elmondta, hogy a felvétel éppen azon az estén, tavaly július 15-én készült Marmaris tengerparti üdülőhelyen, amikor kirobbant a katonai puccs. Egy fegyveres lázadó kommandós különítmény ott akart végezni vele, de az elnök környezete megelőzte a támadást, és őt és családját megoltalmazva repülőgépen még időben kimentette veszélyes helyzetéből.

            Feltűnést keltett, hogy miközben Európában legmagasabb szinteken inkább aggodalommal fogadták a népszavazás eredményét, Donald Trump amerikai elnök helyi idő szerint hétfőn este telefonon gratulált Erdoğannak. A Fehér Ház szóvivője délután még visszafogottan nyilatkozott, és arra hivatkozott, hogy megvárják az EBESZ-ellenőrök végleges jelentését. Kétségtelen, hogy a nyugati vezetők közül Trump fejezte ki elsőként szerencsekívánatait török hivatali partnerének. Rajta kívül ilyen gyorsan csak Azerbajdzsán, Katar, Guinea, Bahrein, Dzsibuti és a palesztin Hamasz vezetői köszöntötték Erdoğant, akinek gratulált Orbán Viktor is. Mark Lowen, a BBC isztambuli tudósítója azonban emlékeztet, hogy Trump és Erdoğan esetében már korábban előre egyeztetett hívásról volt szó, amelynek során Szíria témáját kívánták megvitatni…