Flesch István: Egy halálos tévedés, amelyben a Fehér Palota osztozik kurd ellenségeivel

Azért idézzük részletesebben e szöveget, mert mások nem ismertették, pedig stílusa sokat elárul a csoport harcosainak lelki alkatáról, szemléletéről és meghirdetett szándékairól. Az amszterdami központú ANF kurd hírügynökség által törökül, kurdul, arabul és perzsául terjesztett TAK-hadijelentés szerint – a török hivatalos közlésekkel ellentétben – több mint 100 katonát öltek meg. Ezt nyilvánvalóan szokás szerint angolul is akarták közölni, ám ezt az adást a török hatóság blokkolta. A rajtaütés célja szerintük „nem a török nép” volt, s ezért a tévedések elkerülése végett mindent pontosan és részletesen jól előkészítettek – írták.

„Ám egy olyan helyzetben – olvasható a közleményben –, amidőn Apót, Abdullah Öcalan PKK-elnököt változatlanul fogságban tartják, a Török Köztársaság AKP-fasizmusa pedig édesanyáinkat mindennap válogatott gyötrelmeknek veti alá, továbbá fiatal leányaink holttesteit megszentségteleníti, s gyermekeink mészárlások áldozatává válnak, Törökországban nem lehet nyugodt életre számítani. Elérkezett az ideje, hogy a török nép megálljt parancsoljon ennek a fasizmusnak. Ezért a káoszért kizárólag az AKP-fasizmus a felelős, amely a továbbiakban vagy megfékezi önmagát, vagy mi fogjuk belefojtani az általa kiontott vérbe. Kurdisztán Szabad Sólymai számára egyetlen igazodási pont van: bajtársaink minden egyes kiontott csepp véréért hős harcosaink újabb és újabb rajtaütéseket fognak végrehajtani. A kurd népnek azonban nem kell félnie, mert ebből a kegyetlen háborúból mi kerülünk ki győztesen” – fejeződik be a nyilatkozat.

Mondhatni, kemény és öntudatos szöveg, ám egyúttal erősen túlzó és pontatlan, amelytől szerzői aligha várhatják, hogy kellő meggyőzőerő híján alkalmas lehet „kurd tömegek mozgósítására”. Hacsak nem kizárólag bosszúállásra való lelkesítés lebeg célként a TAK-vezetők szeme előtt. A török kormányt és az államfőt ugyanis sok mindenért el lehet marasztalni, sok esetben határozottan el is kell ítélni, de az semmiképpen sem állítható, hogy „fasiszta”. Még akkor sem, ha a török fegyveres erők és a különleges rendőri alakulatok egyes részei, tagjai a kurd vidékeken kirívóan embertelenül jártak el, talán még háborús bűntetteket is elkövettek. De a „fasiszta” bélyeg még akkor sem ragasztható a török államra, ha a kormánypárt az elnöki hatalom bővítése, az ehhez szükséges parlamenti többség és alkotmánymódosítás érdekében éppen most hajlandó összefogni még azzal az MHP-vel, a Nemzeti Cselekvés Pártjával is, amelynek gyökerei valóban „fasisztoid ősökig”, egészen a Szürke Farkasok hírhedt terrorista gyilkosainak falkáihoz nyúlnak vissza. Különben is a bosszúállás szándéka nagyon rossz, végzetesen rossz tanácsadó. De ez a megállapítás érvényes Erdoğan kormányára is, amely most a két terrorista merénylet után a „néphez fordulva kiált bosszúért”.

Márpedig bosszút lihegő ellenfelek küzdelmének ez a véres látványa kiváltképp elkeserítő és megdöbbentő annak az Atatürknek a honában, aki egész életében arra törekedett, hogy nemzetét az általános emberi civilizáció és az európai kultúra áldásaiban részeltesse…

A világsajtó a fenti TAK-nyilatkozatot csak „nagy átkötésekkel”, nem annyira az elhallgatás szándékával, mint inkább megszokott szakmai rutinból gépiesen végrehajtott szerkesztői „meghúzásokkal” ismertette. Lényegében csak annyit közölve a TAK-merénylet „indoklásából”, hogy az elkövetők Öcalan változatlan fogságára és a „török hadsereg délkelet-törökországi akcióira” hivatkoztak. Ám az olvasó maga is meggyőződhet arról, hogy ez megközelítőleg sem ugyanaz, mint amit mi idéztünk. A PKK-tól állítólag „teljesen független” TAK azonban hiába rója fel a török hatalomnak – egyébként teljesen jogosan és indokoltan – a kurd vidékeken véghezvitt kegyetlenkedéseit és pusztításait, s teheti ezt bármilyen részletességgel és szemléltetően is, ezzel a merénylettel megbocsáthatatlanul mértéket tévesztett, jóvátehetetlenül „messze túllőtt a célon”. A Beşiktaş-stadionnál és a Maçka kerületben egyidejűleg működésbe helyezett két robbanószerkezet ugyanis egyszerre olyan fizikai és erkölcsi pusztítást végzett, amely nemcsak fiatal török áldozatokat roncsolt és ölt, hanem erősen rombolóan hatott a TAK, a PKK, az egész fegyveres kurd gerillamozgalom tekintélyére nézve is – ezzel lehetővé téve az államfő számára, hogy bármikor teljesen összemossa a TAK-ot a PKK-val, s ez utóbbit, amellyel megbízottai nemrégiben még béketárgyalásokat folytattak, végleg lejárassa a közvélemény szemében. Nemcsak a törökében, hanem a kurdéban is.

És ha ez még egyáltalán lehetséges, a TAK nagyon sokat ártott a HDP-nek, a Népek Demokratikus Pártjának. Ennek a kitartóan és hűségesen kurdbarát politikai szervezetnek, amely amúgy is már huzamosabb ideje vergődik az erdoğani megtorló politika vasmarkának egyre erősödő szorításában. S bármit tesz vagy nyilatkozik ugyanis a HDP, a Fehér Palota egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy rá ne süsse a terroristákkal, a PKK-való cimborálás bélyegét. A HDP – mint már korábban is ilyen esetekben – azonnal a lehető leghatározottabban elítélte a TAK-akciót. Írásos nyilatkozatban fejezte ki az erőszakcselekmény miatti mélységes fájdalmát, és együttérzéséről biztosította az áldozatok családjait. Megállapította, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel útját kell állni az ilyen akciók megismétlődésének. „Törökországnak mind bel-, mind pedig külpolitikájával példásan a békét, a demokráciát és az emberi jogokat kellene szolgálnia, ezért azonnal véget kell vetni mindannak, ami akár a gyakorlatban, akár szóban fokozza a feszültséget, a megosztottságot, az ellenségeskedést és a harciasságot. Törökország csak akkor válhat jelentős politikai tényezővé, ha mindezzel leszámol.”

Az isztambuli merénylet után a Der Spiegel kommentárban számolt le a TAK-kal. Az írás szerzője, a pakisztáni szülők gyermekeként Németországban felnőtt, nevelkedett és tanult Hasnain Kazim megállapította, hogy „nincs jó terror, a terror az terror, a gyilkosság az gyilkosság”. S végtelen ostobaságnak minősítette, hogy egyáltalán vita indult arról, vajon az állami önkény ellen vívott küzdelem nem igazolja-e mégiscsak a merényleteket. A közösségi oldalakon ugyanis a PKK számos híve tanúsított megértést a terrormódszerek iránt, s kelt védelmére a „jogos fegyveres ellenállásnak” és a „gonosz elleni harcnak” és általában a rendszerrel szembeni fellépésnek. Mintha rendőrök és civilek válogatás nélküli meggyilkolása bármiképpen igazolható lenne, mintha a tetteseket bármiképpen hősként lehetne ünnepelni. Ami történt, az egyértelműen szörnyűség, s az emberek Törökországban megérdemlik az egész világ együttérzését és támogatását. Az újságíró nemrégiben még a lap tudósítója volt Isztambulban. De a szó szoros értelmében hatóságilag kiutálták és fenyegetésekkel távozásra kényszerítették az országból, mert beszámolóit túl kritikus hangvételűnek tartották. Írásában emlékeztet: amikor a közelmúltban a török hadsereg ostromzár alá vette és lőtte a délkelet-törökországi kurd városokat, az ottani civilek halálát azzal indokolták, hogy „amúgy is mind PKK-szimpatizánsok voltak”.

Ennek az egész tébolynak az árát, vagyis hogy az egyik oldalon az állam aránytalan erőszakot alkalmaz, a másik oldalon pedig terrorhoz folyamodnak, a lakosság fizeti meg: azok az emberek, akik egyszerűen csak békében szeretnének élni. Ők azonban most félelemben élnek, aggódnak megélhetésükért, és további erőszakkal számolnak, esetleg még polgárháborúval is. Pedig Erdoğan biztonságot ígért. De éppen az ellenkezőjét érte el….

Éppen ezt a biztonságot kérte számon a kormányon egy tévéinterjújában a CHP, a Köztársaság Néppárt magát szociáldemokratának mondó elnöke, Kemal Kılıçdaroğlu. Egyben kifejtette, hogy a PKK soha nem érheti el célját ilyen terrorista bűncselekményekkel. De vajon nem a kormány által oly sokszor ígért „biztonság” megszervezésének súlyos hiányosságaira utal-e legújabb példaként az is, hogy egy török fanatikus minden további nélkül beférkőzhetett a rendőrség testületébe, majd egy kellőképpen nem biztosított állami rendezvényen közelről akadálytalanul hátba lőhette, meggyilkolhatta az orosz nagykövetet? Ezt a kérdést sokan teszik fel Törökországban és külföldön, s nem csak hivatásosok, politikusok és újságírók.