Eltemették Köpeczi Béla akadémikust

A budapesti Farkasréti temetőben kísérték utolsó útjára az Magyar Tudományos Akadémia rendes tagját, az MTA egykori főtitkárát.

– Egy művelődéstörténész a műveletlenség diktatúrájából, emlékező a történelmi feledékenység időszakából – jellemezte Köpeczi Bélát a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. Pálinkás József úgy fogalmazott, hogy az MTA egykori főtitkára önálló értékké avatta a művelődéstörténetet, erénnyé a hősiességet nem megszüntető tudományos pontosságot.
– Köpeczi Béla életműve példa arra, hogy a kutatás tárgya kiemelheti kutatóját a korból és a szerepből, amelyben él, ha alázatával méltóvá tud válni hozzá. Élete korok, intézmények, tudományágak metszéspontjában egy magyar tudós XX. századi sorsát mutatja – emlékezett az elnök.

– Változott, mint mindenki, de nem fordult, mint sokan – hangsúlyozta az oktatási és kulturális miniszter a gyászszertartáson. Hiller István arról beszélt, hogy Köpeczi Béla mindmáig alapvető jelentőségű műveket szerkesztett a Thököly-felkelésről, a Rákóczi-szabadságharcról, a francia-magyar kapcsolatok történetéről. A miniszter kiemelte: Köpeczi Béla művei a kutatás és az oktatás számára mindmáig igazodási pontnak számítanak. Példaként említette Erdély története c. alkotását, amely nemcsak történelmi alapmunkaként vonult be a köztudatba, hanem olyan emberi, politikai kiállásként, amelyet a nyolcvanas évek Magyarországán más, még ha akarta volna is, nem tudott felvállalni. Köpeczi azonban ezt felvállalhatta, felvállalta és támadások kereszttüzében is végigvitte – tette hozzá a miniszter.

Paládi-Kovács Attila, az Akadémia levelező tagja, az MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának elnöke olyan tudósi ethosz képviselőjének nevezte Köpeczi Bélát, aki az utolsó erejével is a tudományt, a Magyar Tudományos Akadémiát szolgálta.

Köpeczi Béla Erdélyben, Nagyenyeden született 1921. szeptember 16-án. Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatójaként francia nyelvet és irodalmat, román nyelvészetet tanult, majd az olasz szakot is felvette.

A második világháború idején lett katona Érsekújváron, ahonnan hazatérve tanári oklevelet szerzett, és egyetemi doktor lett. 1946 őszétől a párizsi École Normale Supérieure ösztöndíjasaként tanult tovább. A negyvenes években kezdte el Párizsban a 17. századi francia sajtóban a Magyarországra vonatkozó információkat kutatni, illetve a francia nemzeti Könyvtár Rákóczi Ferenc életével, tevékenységével kapcsolatos anyagát feldolgozni. Egész életét elkísérte ez a téma: a Rákóczi korszak egyik legismertebb kutatójává vált. Ösztöndíjas tanulmányai mellett a párizsi Magyar Intézet titkára volt, illetve a Magyar Távirati Iroda párizsi tudósítója.

1949-ben tért haza Budapestre, és tanítani kezdett az ELTE Francia Tanszékén, aztán a Hungária, később a Művelt Nép Könyvkiadó munkatársa lett. Kulturális-tudományos közéleti tevékenysége 1953-ban kezdődött, amikor a Kiadói Főigazgatóság helyettes vezetőjeként, majd vezetőjeként dolgozott. 1963-tól 1965-ig a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának Kulturális Osztályát vezette. 1967-ben az MTA levelező tagja lett (1976-ban rendes tag), 1970 és 1982 között az Akadémia adminisztratív testületében dolgozott, főtitkár helyettes, illetve főtitkár volt. 1982–1988-ban művelődési miniszterré nevezték ki, közben 1987–1988-ban az Országos Közművelődési Tanács elnöke is volt.

A közéleti feladatok mellett folyamatosan, még miniszterként is tanított az ELTE Francia Tanszékén. 1965-től 1967-ig tanszékvezető volt, 1967–1970-ben pedig az ELTE rektor helyettese.

Tudományos kutató munkájának eredményeként számtalan monográfia szerzője, forráskötet megjelentetője volt. Fő kutatási területe a Rákóczi-kor, a felvilágosodás európai, és hangsúlyosan is közép-európai története volt. A francia-magyar kapcsolatok története azonban korszaktól függetlenül érdekelte, kedvvel írt bármilyen magyar témáról franciául Franciaországban, és a franciákról Magyarországon. Az egyik legnagyobb tudományszervező tette a három kötetes Erdély története (1989) megírattatása, és világnyelveken való közreadása. Számos folyóirat főszerkesztője (Magyar Tudomány, Filológiai Közlöny, Helikon), szerkesztőbizottsági tagja volt. Szakmai közéleti szerepvállalása szerteágazó, számos szakmai közösség, szervezet tagjaként, vezetőjeként dolgozott. Számára az egyik legkedvesebb az általa alapított Magyar 18. század Kutató Társaság elnöki teendőinek ellátása volt.

Több állam ismerte el munkásságát magas kitüntetéssel. Ezek közül a legjelentősebbek: az Akadémiai Díj (1966), a Francia Akadémia Pálma-rend, I. fokozata (1972), a Francia Akadémia Aranyérme (1984), az Állami díj (1980), és a Magyar Köztársaság Középkeresztje a csillaggal (2003).

Forrás: http://mta.hu, 2010. 02. 15