Elmeséli elrablását Szlankó Bálint

Néhány nappal korábban érkeztem Szíriába, Törökország felől, a felkelők által ellenőrzött Bab el Szalama határátkelőn keresztül. Nagyjából tudtam, hogy mire számítsak: ez már a sokadik utam volt Aleppóba
és az elmúlt két-három hónapban, amióta a háború fókusza elmozdult a környező légitámaszpontokra – amelyeknek az ostromával a felkelők megpróbálják fokozatosan megfojtani a kormány tüzérségét és légierejét –, a város viszonylag élhetővé vált. Az ágyúzás intenzítása nagyot csökkent a pokoli nyári-őszi hónapok után, legalábbis a felkelők által stabilan ellenőrzött keleti részeken. Még a lakosság egy része is visszaköltözött.
Mindez nem jelenti azt, hogy nyugalom lett volna. A Szaíf el Daula negyed, ahol laktam, kissé benyúlt a nyugat-aleppói kormányterületbe. Délnyugatra a talán leginkább sztálingrádi képeket idéző Szalahuddin front, északra az Izaa front határolta. A területet hat felkelő zászlóalj védte, az utcák járhatóak voltak – eltekintve a sötétedéskor megkezdődő ágyúzástól. Az öt-tízpercenként érkező gránátok irtózatos csattanással málottak szét, visszhangjuk félelmetes morajlással dübörgött végig a sötétbe borult, félig elhagyott házak között. Napközben a város hangulata feszült volt, az utcákon bizonytalan hovatartozású fegyveresek lődörögtek. Egyes utcák végébe pokrócok voltak kifeszítve, az emberek itt szaladva jutottak el az egyik saroktól a másikig: orvlövészveszély. Mindenhol romok, gránátütötte lukak, összedőlt házak, az utcákon halmokban a szemét, itt-ott kiégett kocsik, buszok, még egy-egy mentőautó is.

Tovább