Egy különös javaslat: “A terroristák ellen maga Törökország adjon fegyert a PKK kezébe!”

Amit beavatottak és szakértők már régóta pontosan tudtak, a tájékozottabb közvélemény pedig otthon és külföldön egyaránt sejthetett, most ország-világ előtt nyilvánvalóvá vált: a Török Köztársaság nélkülözhetetlen a terrorizmus elleni küzdelemben. Ankara szövetségesei e napokban szóban és írásban is tanúsították, hogy délkelet-európai-közel-keleti NATO-szövetségesükre múlhatatlanul szükségük van az Iszlám Állam (IS) terrorseregének megsemmisítéséhez. Sőt miután az Észak-atlanti Szövetség walesi csúcstalálkozóján Barack Obama elnök is egy ilyen hadjárat részvevőjeként említette, amerikai katonai vezetők ankarai tárgyalásaikon odáig mentek, hogy kijelentsék: “Török partnerünknek már csak földrajzi elhelyezkedése folytán is feltétlenül ott kell lennie oldalunkon. Törökország részvétele nélkül ugyanis lehetetlen lenne az egész vállalkozás, nélküle semmiképpen sem működik a dolog.” A NATO a legmagasabb szinten jelezte, hogy a katonai szervezet pillanatnyi habozás nélkül az ország segítségére sietne, ha támadás érné a vallási megszállottak agresszor hadereje részéről.

Felelős török tényezők azonban felhívták a figyelmet országuk kényes helyzetére, arra, hogy mindenekelőtt szem előtt kell tartaniuk a kegyetlen vallási fanatikusok fogságában sínylődő 49 török túsz érdekeit. Ennek ellenére mindamellett összhangban kívánnak cselekedni szövetségeseikkel, akikkel most mérlegelik, hogy Törökország az IS leküzdéséhez miképpen képes hozzájárulni legalkalmasabb módon, humanitárius vagy katonai eszközökkel. Az új török államfő, Recep Tayyip Erdoğan egyetértett az amerikai elnökkel abban, hogy országa egyelőre a háttérben maradva veheti ki részét a közös feladatok teljesítéséből.

Törökországnak megvannak a maga nagyon keserű tapasztalatai a terrorizmussal. A napokban elhunyt nagy brit történész, az isztambuli születésű Andrew Mango könyvet is írt erről a témáról. Kilenc évvel ezelőtt megjelent művében, amelynek címe “Törökország és a terror elleni háború – ‘negyven évig egyedül harcoltunk’”, megállapította: Törökország már 1960-tól céltáblája volt legváltozatosabb indíttatású fanatikus merénylőknek, de vajmi kevés együttérzésre számíthatott partnereinél. Inkább csak arról lehetett olvasni sajtójukban, hogy maguk a terroristák milyen indokokat hoznak fel véres akcióik igazolására, illetőleg a török hadsereg miképpen hagyja figyelmen kívül az emberiességi szempontokat terrorellenes hadműveletei idején. Csak az egyesült államokbeli 9/11-es támadások, brit célpontokra mért terrorcsapások és a 2003 novemberében isztambuli zsinagógák elleni merényletek hatására vizsgálták felül Ankara iránt tanúsított közömbösségüket, ismerték el szövetségesük súlyos veszélyeztetettségét. Kétségtelen, hogy az ország akkori fenyegetettsége más jellegű volt. Most maguk a terroristák is más eredetűek, céljaik is nagyban különböznek a korábbiakétól. Viszont egyszerre több országban is már ők az urak hatalmas területeken, és eddig sehol nem tapasztalt, döbbenetes anyagi és főként tűzerővel rendelkeznek. Valóban, a NATO-nak legjobbkor jutott eszébe a segítségkérés Ankarától, egyben a szolidaritás már nagyon esedékes kinyilvánítása azzal a Törökországgal, amelyet a Nyugat egyébiránt folyamatosan bírál az emberi jogok megsértése és a sajtószabadság korlátozása miatt, de amelyet a szervezetben csak az Egyesült Államok előz meg a fegyveres erők nagyságát tekintve.

A terrorizmus elleni globális hadjáratnak Törökországban mindig is volt egy különleges vonása, amely most hirtelen kiváltképp éles megvilágításba, élénk érdeklődés előterébe került. S nem is akárhogy. A törökországi kurdkérdésről van szó. Ez a nyomasztó probléma mérgezte évtizedekig az ország társadalmi és politikai légkörét. A véres fegyveres kurd felkelés és következményei, a török hadsereg kíméletlen, megkülönböztetés nélküli ellencsapásai fájdalmas halált hoztak mintegy negyvenezer emberre, s általában is kiterjedt anyagi pusztulást, elnyomorodást, mérhetetlen szenvedést okozva a kurd és török lakosság széles tömegeinek. A szélsőbaloldali kurd lázadókat és vezérüket, Abdullah Öcalant hivatalosan terroristának minősítették nem csak Törökország egymást követő kormányai, hanem Ankara szövetségi rendszerének tagországai és az Európai Unió is. S ez a bélyeg – szintén hivatalosan – mind a mai napig rajtuk maradt. Annak ellenére, hogy az új török elnök még kormányfőként, kezdetben titokban, később pedig – a “lelepleződés” után – titkosszolgálati emberei útján már nyíltan és a sajtó által nyomon követve tárgyalt az életfogytiglan tartó börtönbüntetésre ítélt “terroristavezérrel”, Öcalan “apóval”. Rab vezérüket ez utóbbi jelzővel tisztelik meg, így szólítják szeretettel, kedveskedve harcostársai. Elsősorban a benne bízó kurd százezrek, akik ma is várják és hűségesen követik márvány-tengeri sziklabörtönéből küldött üzeneteit, utasításait. A terrorista címke azonban még mindig annak ellenére is “hatályos”, hogy Öcalan 2013-ban egy emlékezetes kurd nagygyűlésen törökül és kurd nyelven felolvasott levelében megrendítő “szózatot intézett Törökország drága népéhez”. Ebben felkínálta a fegyverszünetet, a megbékélést és a visszatérést a kurd-török testvériség eredeti hőskorszakához, a Mustafa Kemal vezette török függetlenségi küzdelem, a török-kurd harctéri bajtársiasság és szövetség dicső idejéhez. Azóta valóban hallgatnak is a fegyverek.

Most, amikor egyre jobban közeledik a mohamedán kalifátust meghirdető Iszlám Állam terrorhadseregének mindent letaroló áradata, a nyugati szövetség a vallási fanatikusok feltartóztatásának egyik nagy lehetőségét abban látja, hogy korszerű fegyverzettel szerelik fel az észak-iraki kurd önkormányzati milíciát, a pesmerga harcosokat, akikre eddig nem fordítottak különösebb figyelmet. A viharosan pergő közel-keleti események forgatagában azonban mindenekelőtt az eddig “terrorista” PKK megy keresztül jelentős “arculatváltozáson”, s így a világ szemében hovatovább lekopik róla a csúf, visszataszító jelző. Mégis nem kevesen – közöttük Angela Merkel német kancellár asszony is – aggódnak amiatt, hogy a pesmergáknak szánt harci eszközök esetleg a “PKK, vagyis terroristák” kezébe kerülnek. Ankarában is vannak még most is magas állású tisztségviselők, akik osztoznak ebben a véleményben, és szintén “ettől féltik a török-kurd békefolyamatot”. Erről beszámolt többek között a befolyásos Der Spiegel című német hetilap is, amelynek a pakisztáni-indiai gyökerű Kazim Hasnain személyében irigylésre méltóan széles kitekintésű és tájékozottságú tudósítója dolgozik Isztambulban – korábbi iszlámábádi és új-delhi állomáshelyei után.

Ez az aggodalom azonban e sorok írójának szerény véleménye szerint legalábbis indokolatlan, de mondhatnánk úgy is, hogy egyszerűen logikátlan. Még akkor is, ha olyan széles látókörű, nagy formátumú politikus is vélekedik így, mint amilyen Angela Merkel. A békefolyamat ugyanis nem általában kurdok és törökök között megy végbe, hanem konkrétan a török kormány és a “terrorista” PKK között bontakozott ki lényegében polgárháborús helyzetben. Végső eredményessége, tényleges kétoldalú megbékélés esetén viszont természetesen korszakos hatással lehet a kurd mozgalom, a több országban élő kurd lakosság egészére, Törökországon kívül az egész térségre is. A megbékélést, kiengesztelődést persze még hiteles, jogszerű okmányban is rögzíteni kell, amelyben a felek részletezik egymás iránti kölcsönös kötelezettségeiket. De egyáltalán, miért is kellene feltételezni a békefolyamat aktív részvevőjéről, sőt egyik kezdeményezőjéről, a PKK-ról, hogy ha most pótlólagosan újabb fegyverekhez jut, azokat éppen tárgyaló partnere, a török kormány ellen fordítaná? Nem mellesleg szöges ellentétben elemi érdekeivel, önérdekével.

Ebben a mostani feszült és zaklatott politikai helyzetben történt, hogy egy kurd politikus, aki az első közvetlen törökországi elnökválasztáson tízszázalékos eredményével országos tekintélyt szerzett, eddig példátlan ötlettel állt elő. Selahattin Demirtaş, a Népek Demokratikus Pártjának (HDP) társelnöke figyelmébe ajánlotta a török kormánynak, fontolja meg, hogy a terroristák Iszlám Állama ellen Törökország maga fegyverezze fel a “terrorista” Kurdisztáni Munkáspártot (PKK). Szerinte éppen a kiteljesedő békefolyamatra való tekintettel kellene fegyverküldeményekkel támogatni a PKK-t, amelyet már ő sem tekint terrorszervezetnek, de amely a valóban terrorista Iszlám Állam ellen harcol. Ezt a véleményét némely politikai-ellenzéki körökben még Németországban, a kancellár hazájában is osztják, szorgalmazva, hogy éppen terrorellenes fellépése alapján szüntessék meg a PKK terrorszervezetként való hivatalos besorolását.

Véleményük alátámasztására felhozzák a PKK és testvérszervezetei legutóbbi eredményes katonai akcióit. Így például a Hazafias Forradalmi Ifjúsági Mozgalom (YDG-H), a PKK ifjúsági szervezete a közelmúltban fegyveres rajtaütést hajtott végre az IS egyik városi vezére ellen. A fiatal kurdok az isztambuli Başakşehir városrészben végeztek a Hikmet fedőnevű terroristával, akinek az volt a feladata, hogy létrehozza az IS helyi alakulatát. A PKK-hoz közel álló Fırat (Eufrátesz) kurd hírügynökség jelentése szerint ez a kiépítendő terrorista sejt lett volna aztán hivatva arra, hogy a törökországi metropolisban ifjakat toborozzon dzsihádista bevetésre Irakban és Szíriában.”Találkahelyükről egy gépkocsiban még ketten vagy hárman is éppen távozni akartak, de embereink őket is lelőtték “ – olvasható a kurd jelentésben. Néhány héttel ezelőtt a PKK Délkelet-Törökországban lepett meg IS-terroristákat, s közülük tizenhármat elfogott.

Fenti nyilatkozatában Selahattin Demirtaş arra is hivatkozott, hogy a kurd-török békefolyamat előmozdításának és végső sikerének érdemét az új török államfő, Erdoğan önmagának kívánja tulajdonítani, ezért továbbra is élénken figyeli, és ellenőrzi is a fejleményeket. Mint mondta, a török nagy nemzetgyűlés a következő hónapokban foglalkozik majd a békefolyamattal, és szavazásra bocsát ezzel összefüggő törvényjavaslatokat. Hangot adott annak a véleményének is, hogy a kormánynak intézkedéscsomagot kellene kidolgoznia arra vonatkozólag, hogy hazaérkező PKK-gerillák Törökországban visszatérhessenek a polgári életbe. Bejelentette, hogy pártja, a HDP támogatni kívánja egy független kurd állam létrehozását Irak területén, és azt szeretné, ha ezt az államot Törökország ismerné el elsőként.

Az új török kormány már első ülésén foglalkozott a kurdkérdés megoldásának témakörével. A békefolyamat előre vitele természetszerűleg Ahmet Davetoğlu miniszterelnök hatásköre, de az ezzel összefüggő ügyek gyakorlati intézése a rugalmas és toleráns Bülent Arınç miniszterlnök-helyettes kezáben öszpontosul. Ő hangolja össze egyúttal azt a munkát is, amely a nemzetbiztonsági főtitkárságon folyik. Rajta kívül a főtitkárság tagja a belügyminiszter, valamint a szakági részlegek vezetői. A nemzetbiztonság területén kifejtendő közös tevékenységük nem csak a PKK megfigyelésére terjed ki, hanem “minden más olyan terrorszervezetre is, amelynek tevékenysége érinti Törökország biztonságát” – közölték. Először úgy hírlett Ankarában, hogy a kurd ügyek gyakorlati intézésével a másik miniszterelnök-helyettest, Yalçın Akdoğant bízzák meg. Őt azonban lapjelentések szerint a türelmesebb hivatali kollégájával összevetve a békefolyamatban inkább egyfajta “török héjának” tekintették, s ezért elálltak kinevezésétől.

Úgy tűnik, hogy – eltérően a török sajtótól és a török nyelvű nyugati rádióadásoktól – a nyugati médiák általában mintha még most sem méltatnák kellő figyelemre a PKK növekvő szerepét. Ezért érdemes röviden felidézni két példát arról, hogy mennyire tanulságos lehet csak egy kicsivel is bővebb ismeret a “terrorista” Kurdisztáni Munkáspárt, a PKK világáról, változó helyzetéről, egyidejűleg pedig a fiatal kurd értelmiségiekre gyakorolt változatlan vonzerejéről. Az ilyesmi főleg mostanában lehet hasznos, az Iszlám Állam halálos veszedelmének nemzetközi tudatosulása idején.

A BBC török nyelvű hírszolgálata ugyanis éppen a közelmúltban jelentette, hogy iraki források, így pesmerga harcosok is elismerően szóltak arról, hogy a PKK és katonai szárnya, a Népi Védelmi Erő (HPG) milyen jelentős fegyvertényeket hajtott végre Irakban az előrenyomuló Iszlám Hadsereg terrorista bandáival szemben. Erről eddig nemigen szivárgott ki hír. Az angol rádió tudósítója interjút készített Tekoşȇr Zağros PKK-parancsnokkal, aki beszámolt alakulatának az IS ellen vívott harcairól Mahmur és Diyara helységek, valamint a Karaçok- és a Şengal-hegyvidék térségében. Felidézte, hogy Moszul eleste után a kudarcokból levonva a tanulságokat haditanácsot tartottak a mahmuri menekülttáborban, amely egy “PKK-mártír”, a török fegyveres erőkkel vívott harcokban egykor elesett szíriai születésű Rüstem Cudi nevét viseli.

Aztán a környező hegyekből leereszkedő más baráti harcosokból és saját embereikből milíciaszerű kisebb fegyveres csoportokat szerveztek, a magukét Mahmuri Fegyveres Ellenállóknak nevezték el. Amikor az iraki kurdisztáni pártok katonai alakulatai és a pesmergák is kénytelenek voltak feladni a területet, a táborból biztonságos helyre küldték az öregeket, a gyermekeket és a fegyverteleneket. Felkészültek a védekezésre, de hamar kiderült, hogy nem bocsátkozhatnak egyenlőtlen küzdelembe az IS nehéz fegyvereivel és amerikai gyártmányú páncélozott csapatszállító gépjárműveivel szemben. Ezért visszavonultak a Karaçok-hegységbe, és ott rendezkedtek be védelemre. Nem sokkal később azonban a közeli Diyara kisvárosnál a pesmerga harcosok visszaszorították a vallási fanatikusokat, majd PKK-erőkkel kiegészülve ellentámadásba mentek át. “A települést elfoglaltuk, a fanatikusok bandái megfutamodtak” – mondta a parancsnok.

Zağros megítélése szerint miközben a PKK-erők változatlanul gerillaharcmodorban küzdenek, a pesmerga harcosok együttese szabályos hadsereggé alakult, korszerű és bármikor mozgósítható haderővé vált. “Mi ellenben továbbra is gerillaháborút, partizánháborút vívunk. . Képesek vagyunk csapást mérni a legkockázatosabb, legveszélyesebb helyeken, akár az ellenség erőinek szívében is. Méghozzá úgy, hogy kis egységben szivárgunk be közéjük” – emlékeztetett a parancsnok, majd hozzáfűzte: “Kurdisztán hegyei között immáron harminc éve vívjuk gerillaharcunkat, helyzetünk előnyös, s még hivatásos hadsereggel szemben is érvényesül. Akkor is, ha a legénységi állomány számszerűsége és a fegyverzet tekintetében hátrányban vagyunk. Mert lényegében titkos erőt képviselünk, amelyről nem tudják, hogy hol rejtőzik és mire készül. Tapasztaltabbak vagyunk az IS hordáinál is, amelyekre bármikor nyugodtan, gond nélkül le tudunk csapni. Rojavában, vagyis Észak-Szíriában is nagy nehézséget okozunk az IS-erőknek, mert gerilla ellenállók vagyunk” – jelentette ki a BBC-nek a PKK-parancsnok.

Ez utóbbi kijelentés súlyát kiváltképp növelte Obama elnök 2014. szeptember 10-ei bejelentése arról, hogy Washington tervbe vette az amerikai haderő légicsapásainak kiterjesztését a szíriai területre betört IS-egységekre is. Ez nyilvánvalóan tovább ösztönzi a PKK, illetőleg szíriai változata, a Demokratikus Egyesülés Pártja (PYD) mindinkább kibontakozó ottani harcát is az IS-terroristák ellen.

Nincs teljes nyugalom azonban a szomszédos délkelet-törökországi kurdok lakta vidékeken. Még mindig fel-felizzanak a nemzetiségi szenvedélyek, s a feszültséget ilyenkor fokozza a karhatalom kérlelhetetlen bevetése. Vannak, akik most egyenesen attól tartanak, hogy ezeken a területeken a PKK vezetésével lassacskán megalakulhat valamiféle autonóm kurd övezet. Egyes jelentések szerint a PKK itt már kialakította a maga igazságszolgáltatását, joghatóságát is, és ezt a fejleményt az AKP-kormány lényegében eltűri. Augusztus végén véres zavargások törtek ki több itteni városban. A hatóság ugyanis erőszakkal eltávolított egy kurd emlékművet, amelyet abból az alkalomból állítottak, hogy most volt a harmincéves évfordulója a PKK első fegyveres akciójának Hakkari és Siirt tartományokban. A Diyarbakır tartománybeli Lice helység “PKK-hősök” temetőjében tavaly emelték az emlékművet, amely nem más, mint Mahsum Korkmaz, harci nevén Egȋd szobra, akit a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) egyik alapítójaként tisztelnek. Korkmaz a biztonsági erőkkel vívott harcban esett el 1986-ban. A szobor idei leleplezése alkalmából a temetői ünnepségen megjelent a két kurd párt, a HDP és a DBP több prominens képviselője. A hatóságok azonban csak a mostani évfordulós ünnepség idején látták elérkezettnek az időt a közbelépésre, és a szobrot ledöntötték. Az emlékmű eltávolítása széles körű tiltakozás váltott ki. Mardinban például a polgármester vezetésével tüntetők vonultak fel Korkmaz arképeivel. Ezzel egyidejűleg megvadult tüntetők több délkeleti tartományban “megtorlásul” megtámadtak és megrongáltak Atatürk-szobrokat. Hakkariban egy gimnázium kertjében fel is gyújtották a köztársaság alapítójának szobrát. A rendőrség a rendbontókkal szemben könnygázt és vízágyút vetett be. Az összecsapásokban egy ember életét vesztette.

Noha a kurd-török békefolyamat e szélsőséges és elszigetelt esetek ellenére sem torpant meg, kurd fiatalok változatlanul csatlakoznak a PKK-hoz, mert még mindig benne látják biztos és szebb jövőjük zálogát. Ezzel kapcsolatban a BBC török szolgálata a “kurd fővárosból”, Diyarbakırból küldött tudósítói jelentést. Mint a tudósító, Zübeyde Sarı megállapította, a megbékélési folyamat, amely Abdullah Öcalannak a kurd újév, a newroz alkalmából 2013. március 21-én elhangzott békeszózatával indult el, kedvező légkört teremtett, s nagy reményeket keltett. A hegyeikben kitartó kurd harcosok azt várták, hogy törvények beiktatásával jogilag is rendeződik ügyük, s ez lehetővé teszi hazatérésüket. Kétségtelen, hogy a békefolyamat meghirdetése óta, már több mint egy esztendeje hallgatnak a fegyverek, és senki nem halt meg. Mégis most 53 kurd egyetemista ifjú bejelentette a PKK-hoz való csatlakozását. Egyetemi tanulmányaikat félbeszakítva közös felhívást is intéztek az “egész kurd ifjúsághoz”, s ebben felszólították fiatal társaikat, hogy “a kurd nép szabadságának kivívásért lépjenek be a gerillák soraiba”. “Ez mindenesetre kérőjeleket vet fel, és aggodalmat kelt, mert félő, hogy esetleg újra összecsapások kezdődnek” – állapította meg a tudósító.

A BBC török adásában megszólaltatott egyúttal társadalomkutatókat is, kikérve véleményüket arról a jelenségről, hogy újabb fiatalok igyekeznek kijutni a PKK iraki hegyvidéki támaszpontjaira. A kutatók egyike, Murat Yalçın pszichiáter egyetértett a másik tudóssal, Ali Rıza Yıldırım szociális munkással abban, hogy a török-kurd viszály rendezésére hivatott politikai folyamat feltűnő vonása, hogy a tárgyaló felek között még nem alakultak ki mélyebb bizalmi kapcsolatok. Yalçın úgy véli, hogy a fegyverek elhallgattak ugyan, de elégtelen még a kölcsönös bizalom foka.

Yıldırım szóvá tette, hogy sok diplomás fiatal és még tanulmányokat folytató egyetemi kurd diák sajnálatos módon úgy véli, továbbra sem marad más hátra számára, mint felvonulni a partizánok hegyei közé, és fegyverforgatást tanulni. A békefolyamat egyáltalán nem tudta megragadni a képzeletüket. Hiszen a török politika ördögi körben mozog, s ezek után például mit is tudnak kezdeni olyan “társadalmi” vitákkal, amelyeket olyasmikről folytatnak, mint amilyen az Erdoğan Amerikába szakadt esküdt ellenfele, az őt és családját korrupcióval vádoló Fethullah Gülen mohamedán prédikátor állítólagos “párhuzamos állami hálózati rendszere” vagy az első közvetlen elnökválasztás politikai tétjei. Mindezek a kérdések ugyanis aligha hatnak ki a kurdok sorsára. Másfelől a török állam éppen most épít zárt területeken korszerű határ menti katonai erődítményrendszert és rendőrállomásokat, valamint völgyzáró gátakat és utakat. Az emberek szeretnék tudni, hogy mi célból. A békefolyamat közben, amelyet még hivatalosan nem helyeztek jogi alapokra, a hatóságok nyomást gyakorolnak egyetemekre. Például sokakat letartóztattak a PKK értelmiségi-városi ágának mondott KCK, vagyis a Kurdisztáni Demokratikus Népközösségek Szövetsége tagjai közül, s azzal vádolják őket, hogy voltaképpen “terrorista tevékenységet fejtenek ki a PKK javára”.

“Nekem börtönben van parlamenti képviselőm, akire szavaztam – mondta Yıldırım. Szintén letartóztatták polgármesteremet, akit szavazatommal támogattam, s most senki sincs szabadlábon azok közül, akiket megbíztam képviseletemmel. Az ilyesmi okozza többek között, hogy a fiatalokban nagy a csalódottság, és megroppant bennük a bizalom” – mondta a BBC-nek a kurd társadalomtudós és szociális munkás.

Flesch István

2014. szeptember 12.