Csordás László: A Múlt a Jelen szemüvegén keresztül – A mohácsi csata és az azt követő időszak

Más történészek képesek voltak elszakadni a korabeli események mai erkölcsi normák szerinti megítélésétől, és objektív történelmi felfogásuk mértéktartó ítélettel párosul. A várostromok során a korabeli hadi szokások elfogadott és kölcsönösen gyakorlott része volt a kegyetlenség, az embertelenség, az ellenség elpusztítása, a hadifoglyok kivégzése és a foglyokkal végzett kínhalál bemutatása az ellenségnek.

Ezek a történészek az Oszmán-ház uralkodóinak hódításait is a korabeli birodalom lételemeként, mint elengedhetetlen feladataként fogadták el. Szulejmán, az  apja által megkezdett hódításait magától értetődő folyamatként fogadta el és hajtotta végre. Hadereje, köztük a janicsár sereg, zsoldosok voltak, akik a fizetségért,  a hitükért, de főleg a zsákmányszerzésért szálltak harcba, ami nem volt idegen a keresztény seregektől sem. Közismert volt a török haderőhöz szultáni fermánnal rendelt egyéb csapatok – tatárok és más kisázsiai lovas népek – primitív, ösztönös kegyetlensége is mind a magyarországi hódoltsági területeken, mind a határos vidékeken. Ezek a kisebb-nagyobb csapatok forgószélként csaptak le a falvakra, gyilkoltak, raboltak, embereket, gyerekeket hurcoltak a rabszolgapiacokra, és  hamuvá lett minden utánuk. Ezek tagadhatatlan tények, amit a kibontakozó végváriak szorítottak aztán keretek közé – de ez már egy másik történet.

Azt is el kellett mondani, hogy ennyi pusztítás és szenvedés közepette mégis volt élet ezen a pusztaságon. A pillanatnyi béke idején művelték a földeket, állatokat neveltek, birkanyájak, szarvasmarha csordák legeltek ahol csak lehetett. A martalócok nagyon sokat elragadtak, de mégis volt élet. A korabeli magyar és török írásos hagyatékok azt mutatják, hogy kivitelre is termeltek gabonából és élőállatból, cserébe a behozatal eszközökből, szerszámokból és ruhaneműből állt.

A föld népe sokféle terhet, adót, haradzsot viselt. Fizetett a török szultánnak a szultáni birtokok esetén; a szpáhi földesúrnak, aki katonáskodásáért szpáhi birtokot kapott; a rabló rác, tatár csapatoknak; a magyar földesúrnak, aki a hódoltsági területen kívül élt és a becsapó végváriaknak. Fizetett mindenkinek, de dolgozhatott, termelhetett, aztán menekítette kincseit, ahogy tudta.

A török közigazgatás jól működött. A népszámlálás pontos volt, az adózás is ehhez igazodott.  A ránk maradt dokumentumok ezt igazolják. Azt is olvashatjuk ezekben, hogy a török várakat építtetett, ahol dolgoztatta a közelből összegyűjtött jobbágyokat. Fizetségként mentesítette őket bizonyos adók alól.

A hódoltsági területek népsűrűsége azért egyre csökkent. Az elmenekülés, a rabságra vetett lakosság, a gyermekek elrablása a családoktól megtette a hatását. Nem volt sokkal jobb helyzetben a nyugati országrész, a királyi Magyarország, vagy Erdély sem. Számadatok bizonyítják, hogy míg Európa más országai növekedtek, addig a három részre szakadt Magyarország lakossága drasztikus csökkenést élt meg. A 15. század fordulóján, Mátyás korában  a 4,3 milliós Magyar királyság létszáma az 1550 utáni időben 3,2 millióra csökkent. Ki ezért a felelős? Talán Hunyadi Mátyás, vagy az őt követő II. Lajos, vagy Szapolyai János, vagy a korabeli magyar uralkodó osztály, a magyar bárók, netán Szulejmán?