Can Dündar: „Nem adom fel!”

Egyetlen betű különbözteti meg a török cesaret (bátorság) és esaret (fogság) szavakat – sokatmondó kapcsolat ez egy olyan országban, ahol egy bátor tett a bebörtönzés kockázatát rejti magában. Mielőtt Törökországban eltörölték a halálbüntetést, a bírók szokása volt kettétörni a halálos ítéletet szignáló tollat, mintegy látványos rituálé gyanánt, mely meggátolja, hogy a tollal újból hasonló ítéletet írhassanak alá. De a gesztusnak van egy másik olvasata is, mely inkább az írókat elrettentő példaként szolgál: maradj távol a veszélyes vizektől! Akárhogy is, jogosan feltételezhetjük, hogy a történelem során valószínűleg több toll tört el bírók kezében, mint írókéban.

Múlt novemberben kémkedéssel és államtitkok kiszivárogtatásával vádoltak meg, mert a Cumhuriyet újságban, aminek akkor a szerkesztője voltam (két hónapja felmondtam), leközöltem egy cikket arról, hogy a török titkosszolgálat (MIT) fegyvereket küldött Szíriába. A bíróság, ahova beidéztek, elrendelte a letartóztatásomat és az Isztambul melletti Silivri börtönbe záratott. Amikor beléptem a cellámba, ahol végül három hónapig tartottak fogva, azonnal minden ismerősnek tűnt, de be kell valljam, ottani ’vendégeskedésem’ jelentősen megkönnyítették a kifogástalanul udvarias őrök.

Más írók, akik ültek már előttem börtönben, felkészítettek az elzárásra, mint idegenföldre az útikalauz. A falak ismerősnek tűntek, akárcsak a szögesdrót és az őrök, azonban a magányra nem voltam felkészülve. A börtönirodalom, amit korábban olvastam, általában a cellával, közösségi terekkel és más rabok leírásával foglalkozott. Cervantes regényeiből és színdarabjaiból például ismertem a 16. századi Algériában bebörtönzött keresztények sorsát, míg a nagy török költőtől, Nazim Hikmettől, a Márvány-tenger másik oldalán található bursai börtön rabjainak érzelmi világáról tanultam. Olvastam leírásokat a rácsok mögötti életről, kínzásról, szegénységről, kétségbeesésről, haragról, türelemről, ellenállásról és alávetettségről. Ezeknek az íróknak a börtön az emberi nem aranybányája volt, melyből csak úgy elősétálnak a kerek, előre elkészített karakterek; regények, versek és történetek fogantak így. Idővel persze a hatóságoknak is szemet szúrt, mennyire produktív a börtön az írók számára. A 21. század hajnalán megjelentek az első egyszemélyes cellák, és első vendégeik az írók voltak.

A ceza (büntetés) és eza (gyötrelem) szavakat szintén csak egy betű különbözteti meg egymástól. Az én gyötrelmem a magány volt. Az első este a börtönben megpróbáltam hozzászokni ehhez az új, mások nélküli világhoz. Az üres fallal hosszan bámultunk egymásra. Minél jobban bámultunk, annál jobban megszoktuk egymást.

Meglepő lehet, de a börtön jelentős könyvtárral büszkélkedhetett. Bár a rabok nem léphettek oda be, egyszerre maximálisan öt könyvet kikölcsönözhettünk maguknak. Az első reggelemen elkértem a könyvek listáját. A cella vasajtaján ablakocska volt mellmagasságban. Az ablak kis csörrenéssel kinyílt, majd egy fiatal, értelmes tekintetű őr nyújtotta felém a listát. Végigfuttattam rajta az ujjam – egy keserű pillanat erejéig meglepetten pillantottam meg négy saját könyvemet is rajta – aztán egy ismerős névnél álltam meg: Stefan Zweig. Kikértem a Sakknovellát.

Nem telt el sok idő, a regény megérkezett ugyanazon az ablakocskán keresztül. Csak párszor kölcsönözték ki; a börtön könyvtár bélyege a borítón arról tanúskodott, hogy a könyv az idők kezdete óta a börtön lakója. A cellámban aztán a pokrócot a térdem fölé húzva a matracomon ültem a radiátor mellett és olvasni kezdtem, gondolatban a cellámtól távol szárnyaltam a Buenos Aires felé tartó sétahajóval. De nem sokkal később újra egy börtöncellában találtam magam, mégpedig dr. B. cellájában, akit a nemzetiszocialisták vetettek magánzárkába: ’’Nem volt mit csinálni, nem volt mit látni vagy hallani, mindenütt és mindig csak a nagy semmi vett körül, egy teljesen idő és tér nélküli üresség.’’

Egy pár oldallal később Zweig hőse, amint kihallgatásra viszik, egyik kínzójának zsebében megpillant egy könyvet. Remegő kezekkel lopja el és elrejti későbbre az öve mögött. Egy könyv a sakkról, mely mint kiderül, kulcsfontosságú a túlélésében.

Mr. B. betondobozában találtam magam. Nekem is tilos volt találkozni, vagy akár csak beszélni más rabokkal. A legtöbben közülünk a Silivriben, így vagy úgy, de kiváltottuk a kormány haragját, hiba volna minket keveredni hagyni hogy összedolgozhassunk, hogy megerősíthessük egymást. Minden cellának saját kis beton udvara volt, 8×4 lépés szélességű, a szomszédos celláktól pedig 10 méter magas fal választotta el őket. A hang nem jutott el ilyen messzire, viszont mint arra rájöttünk, az írás igen. Habár írógépet nem használhattunk odabent, Mr. B-vel ellentétben mi vásárolhattunk jegyzetfüzetet és tollat az étkezőben. Toll és papír: két szerény eszköz, ami az író számára lehetővé teszi, hogy embereket formáljon meg, hogy falakon jusson át és megszólíthassa a külvilágot. A börtön adminisztráció ellenőrzött minden egyes jegyzetet, ami a külvilág számára írtunk. De fecnikre írva sikerült elrejtenünk reményteli üzeneteket, és annak is megtaláltuk a módját, hogy hogyan juttassuk el őket egymáshoz. Rövid üzeneteket ragasztottunk műanyag palackokra (ismételten köszönet az étkezdének), amiket aztán bevásárlózacskóba csavartunk, és végül lasszótechnikával a fal túloldalára hajítottunk. A vastag falakon futó szögesdróton rendszeresen akadtak fenn üzenetek, amik aztán reménytelenül lengedeztek a téli szélben. Mivel onnan nem tudtuk őket lepiszkálni, nem volt más választásunk, mint újra próbálkozni remélve, hogy következő alkalommal sikerrel járunk. Emlékezet, ujjak, csukló és kar – képzelet, nyomtatás és terjesztés –minden egyszerre lép működésbe. A művelet legtapasztaltabbjai ismertek voltak arról, hogy még sakkozni is képesek voltak a cellák között, a táblán zajló eseményeket úgymond átröptetve a falak fölött.

Az én sakkjátszmám ezzel szemben köztem és a kormány között zajlik. Nyitólépésként megjelöltek mint célpontot, aztán letartóztattak. Három hónappal később a fellebbezésemet elfogadta az alkotmánybíróság és szabadon engedtek. Erdogan elnök urat dühítette a bírói döntés és kijelentette, nem fogadja el azt, ennek ellenére muszáj volt neki. Ez a két lépés a gyalogosokat ki is ütötte a játékból mindkét oldalon. A júliusi puccskísérlet után ismét a kormányon volt a sor: az alkotmánybíróság két tagját, akik a szabadon engedésemben közreműködtek, elbocsájtották. A fellebbviteli bíróságot, mely a rám szabott 5 év 10 hónap börtönbüntetés elleni fellebbezésemet tárgyalja, átszervezték. A letartóztatásomat elrendelő ügyészt jutalmul főügyésszé nevezték ki.

Mindezt annak érdekében, hogy biztosítva legyen elítélésem egy olyan újságcikk miatt, ami világosan megmutatta a kormány bűnösségét, egy újságcikk miatt amit nem lehetett megcáfolni. Időközben a kormány tucatnyi újságot és újságírót záratott be és tartóztatott le. Az ország aggódó várakozással várja a következő lépést – talán épp  a rendőrséget helyezik az ajtók elé – megteremtve a csönd és rettegés áthatolhatatlan légkörét. A török média sarokba szorult, az írás bástyája a bukás szélén áll. De a játéknak még nincs vége. A szabadság felé az egyetlen út, mint mindig, a bátorságon keresztül vezet. A legkeményebb küzdelemre kell készülnünk a lehető legrosszabb feltételek között. Ahogy a sakkmesterek mondják: feladással sosem lehet sakkjátszmát nyerni.

Forrás: the-tls.co.uk

Fordította: Horváth Bálint – Türkinfo