Balta a fejbe, kötél a nyakba

Dobó, Mekcsey, Bornemissza – ez akár a legsikeresebb magyar hokiválogatott támadósora is lehetne, de valójában védőkről, az egri vár leghíresebb kapitányairól van szó, ezt mindenki tudja. De azt vajon tudják-e, milyen csúnya sorsuk volt a hősöknek, miután sikerrel verték vissza a törököt 1552-ben?

Dobó István volt talán még a legszerencsésebb, rá tartalmas élet várt azt követően, hogy az ostrom után, 1553-ban leköszönt a várkapitányi címről. Először erdélyi vajda lett, aztán 10 hónapig védte Szamosújvárt, de végül fel kellett adnia, és bár szabad elvonulást ígértek neki, fogságba esett. 1557-ben megszökött, 1558 pedig már Léva várában találta. Ismét báró lett belőle, sőt, Bars megye főispánja, a következő évtizedben pedig az ország egyik legnagyobb földbirtokosa – bár ebből az időből számos, a Gárdonyi alapján megismert Dobótól idegen tulajdonságról is maradt fent bizonyíték. A korabeli feljegyzések szerint Dobó fukar, sőt pénzéhes ember volt, simán kigolyózta a szomszédait, ha a saját érdeke úgy kívánta, és sokszor a vámhelyek megkerülésével szállította az áruit. Amúgy a ma elterjedt utaztatásos áfacsalás egy igen korai módját használta: a Lengyel Királysággal szomszédos területeit kihasználva szállított, nem pedig ott, ahol a szabályok előírták.

1568-ban újra letartóztatták Pozsonyban, de, hiszik vagy nem, innen is megszökött, aztán 1569-ben, ismét Pozsonyban ismét letartóztatták, ekkor épp felségárulás vádjával és megfosztották ispáni rangjától. Élete utolsó éveit tulajdonképpen börtönben töltötte, 1572-ben kiszabadult ugyan, de hamarosan, 70 évesen meghalt. Az akkori Ruszkán temették el, a települést ma már Dobóruszkának (pontosabban szlovákul Ruskának) hívják.

A cikk folytatása >>>

RELATED ARTICLESMORE FROM AUTHOR