Bákí: Búcsúztató Nagy Szulejmán halála alkalmából

(Részletek) Kit hírnév, dicsőség ejtett egykor béklyójába – Meddig tart neked e világ múló hiúsága? Gondolj a napra, az élet tavasza elmúlik, S válik tulipán-szín arcod falevél-sárgára. Végül a föld nyel el téged, mint utolsó kortyot, S az égből követ dobnak az élet poharára. Igaz ember, kinek szíve, mint a tükör, tiszta. Jaj, mit keres kebeledben tigris mohósága? Meddig tart az ábrándozás? Példa kell-e néked? Nem elég az oroszlánként küzdő sáh halála? Boldogság lovagja te, ki nem fértél a földön, Nem vetettél soha zablát futó paripádra. Magyar gyaurok meghajoltak, tisztelvén szablyádat, És dicsérték kardod ékét gyaurok, csodálva. Arcod lassan földre hullt, mint a friss rózsa szirma, Égi kincstáros ékkőként zárta szarkofágba. * Felkelt a nap, de a világ sáhja fel nem serken, Széles égbolt-sátra rejti, arca meg se rebben. Szemünk elmaradt az úton, hír se támad onnan, A padisáh küszöbének pora meg se rezzen. Arcának színét se látjuk, fekszik száraz ajkkal, Rózsaként, mely nedvét vesztve, elfonnyadt a kertben. Hej, hatalmas úr! Az eget felhők függönyözték, Hogy terólad szégyenkezve, sírva emlékezzen. Azt kívánom, sírba nézzen, gyermekét sirassa, Aki téged – vén vagy ifjú – könny nélkül temessen. Téged gyászolván, az izzó nap-korong kihúnyjon, S kínjában a fellegekből föld mélyébe vesszen! Vér zokogjon, emlékezvén, kardod élét lássa, Szakadjon ki hüvelyéből, tövis földbe-verten. Tépje meg magát a toll nagy kínoddal-bajoddal, S tépje köntösét a zászló bánatos szelekben! Hányszor adtál szív-sebeket élével a kardnak! Nem szólhatott senki ott, a nyelvek elhallgattak. Lándzsád látván, mely szép ciprus-ághoz volt hasonló, Lázadó szavak a bánok torkában ragadtak. Lovad akármilyen útra tette fürge lábát, Királyok vére ömlött ki elébe lovadnak. Visszaszáll a vágy madara e múló világban, Te kardoddal Isten útján lelkek sorsát szabtad. Szerte e kerek világot villámként bejártad, Szavadra vas-ölű világ-vitézek támadtak. Ezer templomot szereztél és tettél mecsetté, Harangok szava helyett az ezánt olvastattad. Kondult a halál harangja, végül is meghaltál, A Paradicsomban vettél pihenőt magadnak. Istennek hála, te mindkét világban boldog vagy, Magadat e földön hőssé s mártírrá avattad. Ford.: Kónya Lajos Szenvedélyek tengere – A török költészet antológiája (szerk. Árpád Imre) Európa Könyvkiadó. 40. oldal