A székely nyelv és írás története 2.

A fent említett Bod Péter 1766-ban megjelentetett Magyar Athenasában fontos megállapítások vannak, ezzel együtt a székely írással kapcsolatosan nem jelent meg alapos és részletes munka. Ráadásul hamisítványok kezdtek felbukkanni, például Somogyi Antal jelent meg egy hamisítvánnyal. Orbán Balázs viszont 1864-ben az enlakai temlomban egy feliratot fedezett fel, amelyet aztán Szabó Károly olvasott el. Ez a magyar tudós 1866-ban a Budapesti Szemle 5-6. számában két hosszú cikket jelentetett meg a régi hun-székely írásra vontakozólag, amelyekben összefoglalta az addig ismeretes régi krónikák információit, s ezek alapján több fontos és figyelemre méltó megállapításra sikerült jutnia.

Miután némely feliratokat hozzánemértők másolták le többször is úgy, hogy egyre messzebb kerültek az eredetitől, egyes kutatókban kétségek támadtak afelől, hogy az írás létezett-e egyáltalán. Ezt a kétséget először Tröstler János fogalmazta meg: 1666-ben Nürnberben kiadott Das alt und neudeutsche Dacia c. munkájában tagadta ennek az írásnak a létét, és azt állította, hogy amennyiben a magyaroknak volt ilyen írása, az csakis a germán rúnaírás lehetett.

Ugyanígy foglal állást egy év múlva Toppletinus Lőrinc is a Leydenben megjelent Origines et occasvs Transsylvanorum c. kis munkájában. 1693-ban Otrokocsi Foris Ferenc is az Origines Hungaricae c. kétkötetes művében (1. kötet 320-21. o.) azt írja, hogy a szóbanforgó betűket gyanúsnak találja. Főleg azért, mert a magánhangzókat (amelyekből nyelvünkben 7 van) az európai szokások szerint, a mássalhangzókkal keverve sorolják fel. Ezért abban a reményben, hogy Isten segítségébel máshonnan megbízhatóbb tudásra tesz szert, egyelőre elhalasztja a betűk közlését, illetve azt, hogy véleményt formáljon róluk. Ő ugyanis, mint mondja, nem szeret homokra várat építeni. [1]

E gyanakvók után olyanok is akadtak, akik mindenestül tagadták a székely írás létét. Timon Sámuel 1734-ben írt levelében rögzíti, hogy nem fogadja el az írás létezését arra hivatkozva, hogy nincs egyetlen mű sem, amely ezzel az ábécével volna írva. [2]

Később Schwaster Márton is tagadta a székely írás létezését. [3]

Egy sor magyar nyelvtaníró, csatlakozva Otrokocsi állításához, szkeptikus a székely írás létét illetően. [4] Sándor Isván is az 1801-ben Győrben megjelenő munkájában kitalációnak miősíti. [5] Bár Pápay Sámuel irodalomtörténetében nyíltan nem tagadja létezését, kétkedik abban, hogy őseinek ilyen írása lett volna. [6]

Pray György, a neves magyar tudós is a kételkedők közé tartozik, ugyanakkor a Bizánc-kutató Menanderin azt állítja, hogy Disabulun türk uralkodó szkíta betűkkel írt levelet Jusztinianosz bizánci uralkodónak, amely szerint eleik írása érthető, ugyanakkor bizonytalan atekintetben, hogy egyesek ennek az írásnak a betűit az Erdélyben talált emlékekéivel azonosítják. Ezek a betűk igen hasonlítanak Joannes Magnus Historia és Schedius De Diis Germanis című művének gót betűihez, s ezért úgy véli, hogy inkább gótok betűi lehetnek, akik a hunok és a magyarok előtt éltek ott. [7]

Ahelyett, hogy y szöveggekel és az első kézből származó művekkel fogalkoztak volna, a kutatók megelégedtek azzal, hogy véleményt nyilvánítsanak. Olyan neves tudósok is megelégedtek ennyivel, mint Hunfalvy vagy Révai Miklós.

Mint már említettük, a román tudományos világ a régi magyar krónikákban említett székely írást a vlahoktól származtatja. Cantemir Demeter (Dimitrie), a neves romániai tudós 1715-ben azt állította, hogy a vlahok 1349 óta latin betűs írást használnak. [8]

Máshelyütt viszont azt írja, hogy a vlahok cirill írást használtak, illetve hogy a dákoknak a Kr. előtti időkben saját íráásuk volt, amelyet a legenda szerint egy Dekeneus nevű varázsló hozott Egyiptomból, s ebben zend, görög és főníciai elemek keveredtek.

1880-ban egy Burada Tódor nevezetű román, Despre crestaturile plutaşilor, vagyis A tutajosok rovásírásáról című művében sok mindent összegyűjtött és írt egy folyó (tkp. a Beszterce-folyó) mellett élő tutajosok által használt jelekről is. Míg Magyországon nem alakult ki egységes nézet arra nézve, hogy ezek az írások valódiak-e, mert a szerző ezzel a művel sokmindent összekevert; s az újabb magyar kutatók továbbra is tagadják az írás valódiságát.

Holott Burada Todor a székely írás bemutatásához tulajdonképpen Lakatos István 1702-bn írt, de kéziratban maradt Siculia accuratius quam hectenus delineata c. könyvét vette alapul. Végül 1889-ben Fischer Károly Antal A hun-magyar írás és fennmaradt emlékei címmel jelentetett meg egy könyvet, amelyben összegyűjtötte a tárgyban írottakat, aztán a később Attila kincsként emlegetett híres nagyszentmiklósi kincs feliratait megpróbálta magyar nyelvi alapon elolvasni.

E meglehetősen merész vállakozás után az író elkezdte szétválasztani a valódi és a hamis emlékeket, s műve végén lehozta Baranyai Decsi János köszönetének másolatát, amelyet Telegdi művével kapcsolatosan írt, és végül válaszolt Pauler Gyulának, aki az ő korábbi, a hunok és a magyarok ‘fekete’ és ‘fehér’ elvenezéséről szóló művével kapcsolatosan kritikát írt.

Tekintettel arra, hogy a székely írással kapcsolatos kutatások ilyenformán álltak, többekben is felmerült, hogy vajon manapság megtalálhatók-e Erdélyben ennek az írásnak a nyomai? Hiszen például az északi germánok, elsősorban a skandináv törzsek rúnaírásos naptárainak hét jele – bár ezt az írást már rég elfelejtettték – a nép köreiben hagyományos formában még mindig használatos.

Hasonlóképpen a székelyeknél is megtalálhatjuk a régi írás nyomait. A közelmúltban még a következő állítással is találkozhattunk: Dadai Király Pál, az első budai tanítóképző igazgatója egy tudományos ülésen az alapjában véve hamis Karácsony-kódexet és Somogyi Antal kitalációkat tartalmazó műveit mutatta be, és mindenki ellenében azt állította, hogy egy tanítványa egy Temes megyei településen beszélt egyTar Mihály nevű földművessel, aki még mindig ezzel az írással ír.

Dadai Király Pál hamisítványainak hitelt adott a kor leghíresebb és legkiválóbb szobrásza, Fadrusz János is, és a Zilah városa számára készített szobrán elhelyezte a régi magyarok hat dalát, hogy így örökítse meg ezt a régi nemzeti kincset. A Somogyi által kitalált hat régi(?) dal, Erdélyről, az Istenről, a tűztől, a víztől és az égről szólt. [9]

A szobor elkészülte után a szobrász 1902. szeptember 18-án egy zilahi újságban a következőket írja: “Mint tudjuk, a rovásírás nem csak drága emlék, hanem a nemzet valódi és eleven kincse, ma is él a magyarok között, a nép kifogástalanul megőrizte ősei kultúráját. Igaz tanúm két földműves: Tar Mihály és fia, Tar Istán, akik Omorban még ma is ezzel a rovásírással írnak… Mindazok, akiknek a rováírás eredetével kapcsolatosan kétségeik voltak, állítólag igen alaposan megvizsáltak ezeket a nyomokat, de ha tényleg ezt tették volna, akárcsak Király Pálnak, nekik is ide kellett volna jönniük, hogy lássák, miként él ma is a nép körében… Azért, hogy teljesítsem a feladatot, amely a régi kultúra megőrzése terén a mai nemzedékre hárul, őseink tiszteletére szobromra véstem a rovásírást, és most a szívem és a lelkem nyugodt, amikor sok millió magyarhoz szólok: Íme az írás, olvassátok!”

Amikor leleplezték a szobrot, minden tekintet a régi magyar, pontosabban a székely írás felé fordult, az esemény az újságok témája lett, és az emberek is mindenütt erről beszéltek, majd miután a téma divatossá vált, több kutató is hozzászólt, s a téma egyre messzebbre indázott. Válaszolni kellett azoknak, akik kételekdtek az írás eredetiségében, és komoly tudományok kutatásokra volt szülség.

Végül a Magyar Tudományos Akadémia egy bizottságot jelölt ki: a kérdés vizsgálatával Fejérpataky László régészt, Szinnyei József nyelvészt és Sebestyén Gyula történészt bízta meg. Feladatuk volt, hogy Somogyi Antal magyar énekeinek, valamint a majdnem azonos Karácsony-kódex valóságtartalmát vizsgálják.

Kutatásuk során megállapították, hogy a szóban forgó művek hamisítványok. Ezt bejelentették az Akadémia 1903. márciusi ülésén, és meg is jelentették az akadémiai közlemények azévi számainak 14. kötetében (193-210 s.) Ugyanakkor még egy kérdés fogalkozatta mind z Amadémiát, mind a Nemzeti Múzeumot: él-e valaki, aki még ismeri ezt az írást?

Ezért néhány kutató elutazott Omorra, és hosszan elbeszélgetet Tar Mihállyal, akiről így kiderült, hogy nem az őseitől, hanem régi művekből tanulta meg a rovásírást, és használt egy rovásírásos számot is, amelyet betűnek vélt, s bizonyára ez ébresztette benne azt a képzetet, hogy régi nyomra bukkant.

Miután a székely rovásírást kutató Sebestény Gyula ezt hallotta, elment Tar Mihály szülővárosába, beszélt annak rokonaival, s így megtudta, hogy Tar édesapja a rovásírásos számokat ismerte, és pásztorként az állatok számának feljegyzésére használta őket; a fia pedig az apjától tanultakból az emlékezetében megőrzötteket egészítette ki azzal, amit a könyvekben talált.

Tar Mihály szólt is a korábban Király Pálhoz intezett leveleiben ezekről az írásos forrásokról. Végül is nem a földműves, hanem Király Pál fújta fel a dolgot. Ugyanakkor az ugyezenen a témán dolgozó Szily Kálmán is sok információt szedett össze, majd mindezt átadta a Akaémia által választott bizottságnak, s aztán ez derített fényt arra, hogy Tar Mihály tudása könyveken alapul.

Eköben a székely rovásírás eredetére vonakozólag is jelentek meg tanulmányok. Bár ezek között voltak olyanok is, amelyek a székely írást a germán rúnákból vagy a héber írásból származtatták, még mielőtt a türk íráshoz kapcsolódás kérdése eredménnyel zárult volna, Nagy Géza 1890 ápilis 29-én egy tudományos ülésen a székely írást a szibériai feliratoktól származtatta.

Ez az állítás még ugyanaban az évben a Budapest Hírlapban is megjelent, majd miután Thomsen tanulmányozta a török feliratokat, l917-ben Nagy Géza még részletesebben írt a régi magyar írás eredetéről. Wilhelm Thomsen, a kiváló kutató erről a témáról így ír művében: “J’ajoute que les ressemblences specieuses de l’laphabet turc et l’alphabet dit hunnoscytique (voir P. Király de Dada, Babyl. And Oriantal Record VI., No. 10. 1893. p. 227 et suiv.) sont trop peu nombreuses et trop impercep tiples pour justifier une parent des deux alphabets.” [10]

1909-be Babinger német tudós az 1555-ös Dernschwam-művet forgatván találkozott a szerző által az isztambuli követségi házban talált felirat másolatával, s 1913 márciusában elküldte Thomsennek, aki azonnal megállapította, hogy ez nem germán rúna, hanem székely rovásírás, sőt egy részét el is olvasta. A másolatot és az általa elolvasott részt elküldte Babingernek azzal, hogy az anyagról Sebestyéntől kaphat további felvilágosítást.

Erre Babinger a másolatot és Thomsen fordítását elküldte Sebestyénnek A kiváló tudós további kutatásokat folytatott a felirattal kapcsolatosan, és megállította, hogy a székely írás léte – amellyel kapcsolatásan még mindig sok a gyanakvás – ezzel az emlékkel tagadhatatlanná vált.

Babinger, bár nem volt a szakterülete, szintén vizsgálódott a véletlenül talált szöveggel kapcsolatosan, s arra a megállapításra jutott, hogy ez a kazárok írása, akik szomszédai voltak a magyaroknak, mielőtt azok Pannóniába költöztek volna; s e munkálatai során lényeges dolgokat tárt fel Dernschwammal kapcsolatosan is.

Ugyanakkor Sebestyén is komoly kutatásokat folytatott a témában, és az írást összehasonlította azzal, amit az olasz hadmérnök Marsigli gróf a székely írással kapcsolatosan leírt. Mindezek után jelentette meg 1915-ben A magyar rovásírás hiteles emlékei c. híres művét.

Ezután a székely írás új emlékei kerültek elő. 1933-ban egy könyvtáros fordult a Magyar Nemzeti Könyvárának igazgatójához, Jakubovich Emilhez azzal, hogy árverésre kerülő könyvek között felfigyelt egy régi székely írással írt szövegre; Jakubovich pedig azonnal megvásárolta, és a Könyvtár kézirattárába helyeztette el.

Ez a szöveg egy 1483-ban nyomtatott könyvben szerepelt, amelynek írója Bartholomaeus Anglicus, címe pedig De proprietatibus rerum volt. A Nürnbergben nyomtatott és Nikolsburg hercege, von Dietrichstein könyvtárából való műben a következők vannak a székely ábécé betűivel írva: “Littere Sicolorum, quas sculpunt vel cidunt in lingnis”. Ugyanazon az oldalon egy héber ábécé, majd héber számok és héberül a hónapnevek is helyet kaptak. Amikor 1933-ban a Dietrichstein-könyvtárat Luzernben árverésre bocsájtották, ez az oldal keltette fel a könyvtáros figyelmét, s ezért értesítette Jakubovichot, aki a művet a magyar Nemzeti Múzeum könyvtáraba helyezte el, majd hosszú tanulmányt írt róla a Magyar Nyelv c.folyóirat 31. kötetében. A székely írásnak ez az egyik legrégebbi nyomtatott emléke a 15. sz. közepéről való.

A székely írás egyik legrégibb emlékét Balázs András találta 1929-ben a Székelyudvarhelytől tíz kilométernyi távolságban dél-nyugatra fekvő Bögöz nevű kis faluban. A feliratot a falu templomában fedezték fel, és Szigethy Béla ismertette a tudományos világgal.[11]

[1] „Verum cum mihi ipsi etiam illi characteres valde adhue suspecti sint; praesertim ex eo, quod vocales (quas septem habemus), mixtim ibi inter consonantes recenseantur, ad instar Europaerum; ideirco corum puplicationem, aut cercius de his indieium, es usque differo, donec Deo dante, melius de iisdem aliunde edoctus fuero. Sum enim homo, qui super arena, (quantum perspicere rem possum) nihil fundare volo.”

[2] A levél 1734. szeptember 21-én Apor Péterhez íródott, és az Imago novae Hungariae c. kötetben jelent meg.

[3] Introduetio in rem diplomaticam, 2. kiadás, Buda,1808, 347. o.

[4] Domokos Lajos, Szikszai György, Benedek Mihály, Magyar grammatica, Debrecen, 1898., 1-2. o.

[5] Sokféle, 38-40. o.

[6] A magyar literatura esmerete, Veszprém, 1808., 347. o.

[7] „Habuisse igitur Majores nostros litterarum usum ex hoe loco utcunque apparet. Au autem illiae sint, quas in Transilvania reperteas aliqui prodiderun; ambigo, quod Gothicis, quas Joannes Magnus in sua Historia et Schedius in Diis Germanis referunt, simillimae sunt. Ex qua suspicor Gothorum potius esse, qui has palagas ante Hunnos et Hungaros coluere.” Dissertationes historico-criticae in annales veteres Hunnorum, Avarum et Hungarorum. Wien, 1774. 61. o.

[8] Descriptio Moldaviae, Bukarest, 1875, 2. rész, V. fejezet.

[9] Somogyi Antal, Magyar énekek, Arad, 1872.

[10] Inscriptoins de Orkhun, 54. o.

[11] Türk Dil Kurumu, Eski Türk Yazıtları, Hüseyin NanIk Orkun İstanbul Alaeddin Kıral Basım Evi, 1940., 250-262.

Emrah Bekçi

2013-11-27