Erdoğan és a kurd gerillamozgalom: lehetséges-e a béke?

Március 1-jén szombaton a PKK (Partiya Karkerên Kurdistanê – Kurdisztán Munkáspártja) militáns politikai és fegyveres szervezet bejelentette, hogy tűzszünetet léptet életbe a török állammal folytatott gerillaháborújában, amelyet mindaddig fenntart, amíg támadás nem éri alakulatait. A PKK bejelentésére két nappal azután került sor, hogy a felkelő csoport alapítója és 1999-es letartóztatásáig első számú vezetője, Abdullah Öcalan („Apo”) felhívást intézett, melyben önfeloszlatásra és fegyverletételre szólította a jelenlegi vezetést.
A PKK fegyveresei nem először hirdetnek fegyvernyugvást Ankarával, de a mostani, ha tartósnak bizonyul, minden bizonnyal új fejezetet nyit a kurd autonómiaharcok és a Közel-Kelet történelmében.

Bár az események gyors egymásutánban történtek, és meglehetősen határozott fordulatot jeleznek, a komplex kurd-török helyzettel foglalkozók számára aligha jelenthet nagy meglepetést mindez. Mind Ankara, mind a kurd militánsok részéről régóta érlelődik egyfajta kiegyezés, tekintve, hogy egy ideje már mindkét oldal elvesztette a konfliktus fenntartásához fűződő stratégiai érdekeit.

Mint az Billay Gábor Mércén megjelent cikkében olvasható, a törökországi rezsim és ezzel együtt annak politikája épp jelentős változásokon esik át. Az országot mintegy 20 éve irányító Recep Tayyip Erdoğan elnök minden valószínűség szerint hatalma utolsó éveiben van, gazdasági válságokkal küzdő országában messze nem tud már olyan népszerűséget felmutatni, mint korábban. Ennek köszönhetően politikai mozgástere is szűkült, és ezzel párhuzamosan a korábban jellemző, hiperaktív külpolitika is enyhülésnek indult. A másik oldalon az egymással szoros kapcsolatban álló kurd forradalmi csoportok előtt is elvékonyodott az út: a fénykorában Délkelet-Törökország jelentős részén hadműveleteket folytató PKK a 2010-es években visszaszorult észak-iraki bázisterületeire. A szíriai Autonóm Adminisztráció (AANES, Rojava) az ISIS legyőzése után már eleve nem számíthatott a korábbihoz hasonló nemzetközi politikai segítségre, a Hajjat Tahrír al-Sam villámhadjárata következtében pedig új helyzet állt elő Szírián belül is. Az AANES aktívan keresi a lehetőséget immár – bizonyos jogi garanciák mellett – a szír államba való betagozódásra, a fegyveres konfliktus fenntartása a jelek szerint lehetetlenné vált.

Ebben a helyzetben jelentette be a kurdok körében hatalmas népszerűségnek örvendő Öcalan, hogy

„[a PKK] és társszervezetei kifutották életciklusukat, és szükségessé vált feloszlásuk.”

Az İmralı szigetén található börtönben, a kurd demokratikus törekvéseket is képviselő DEM Párt vezetőinek társaságában felolvasott nyilatkozatot már tavaly ősszel megelőzte egy jelentős fordulat. Októberben Devlet Bahçeli, az egyik legszélsőségesebben nacionalista, kurdokkal (és a többi kisebbséggel) szembeni gyűlölet alapján politizáló párt, a MHP vezetője bejelentette, hogy Abdullah Öcalant a jövőben szabadon bocsáthatják, ha a marxista kurd vezető hajlandó feloszlatni a PKK-t. Ezzel együtt Bahçeli tárgyalásokba bocsátkozott a DEM párt vezetőivel, azon párttal, aminek a betiltásáért korábban folyamatosan küzdött. Öcalan befolyása a kurd felszabadítási mozgalomra elég jelentős ahhoz, hogy elindulhasson egy békefolyamat, de nem mindenki fogadta szkepszis nélkül „Apo” nyilatkozatát. Annyira régóta és elkeseredetten folyik a küzdelem Törökországban (nem csak a PKK részéről) a kurdok legalapvetőbb jogaiért is, hogy nem mellékes, hogy ki és mennyire bízik a most következő folyamat teljes sikerében. Kérdés tehát, hogy sikerül-e majd lényeges pontokon egységbe tömörülniük a kurd militáns frakcióknak.

Folytatás

Forrás: merce.hu