Milyen is volt Erdoğan győzelme? Egy kurd párt egyre fontosabb szerepe

Milyen is volt Erdoğan győzelme? Egy kurd párt egyre fontosabb szerepe

A címünkben feltett kérdésre többnyire egyszavas válasz volt olvasható a minőségi török és külföldi sajtóban: “meggyőző”. Tárgyilagosan szemlélve Recep Tayyip Erdoğan török kormányfő valóban ilyen győzelmet aratott, keményen legyűrve ellenfeleit. Utána azonban egyik meghatározó részüket nyilvánosan ellenségnek nyilvánította. Méghozzá olyannak, amely már nem számíthat tőle kegyelemre, s amellyel a győztes végleg le is fog számolni.

Ez a “diadalordítás”, amelynek címzettje és elszenvedője az egyesült államokbeli Pennsylvaniában élő Fethullah Gülen vallásprédikátor vezette mozgalom, politikailag fényévekre volt attól a toleráns “győzelembeszédétől”, amelyet korábbi választások eredményhirdetése után tartott, s amelyben minden török kormányfőjének nevezte magát. Szónoklatában nyoma sem volt önmérsékletnek – írta egy török hírmagyarázó.

Ez a mostani hang otthon és külföldön egyaránt sértette sokak politikai ízlésvilágát, demokrácia- és erkölcsfelfogását. Nem mintha Gülennek Törökországban és a nagyvilágban Szolgálat vagy Közösség néven ismert nemzetközi jótékonysági-művelődési hálózata politikailag valamiféle patyolatfehér múltú szervezet lenne, amely napjainkban is egyfolytában csak ártatlan bárányként viselkedik. A hocaefendi, a “tiszteletreméltó vallástudós” nagyon is hosszú utat tett meg a kezdeti szélsőséges antikommunista és hidegháborús szónokiasságtól a békességes vallás- és tudásalapú társadalom felfogás hirdetéséig. Nem mondva le eközben persze arról sem, hogy az “intézmények meghódításán át” eljusson döntő társadalmi befolyásig. Újabban pedig – amióta összekülönbözött vele a kurd békefolyamattal szembeni kezdeti fenntartásai és a kormányfő “túl kemény” Izrael-politikája miatt – ott ártott a török kormánypártnak, ahol csak tudott. S végül harcba indult ellene a mindent meghatározó politikai befolyás megszerzéséért. Ugyanúgy nem válogatott a lejárató eszközökben, miként ellenfele és volt szövetségese, Erdoğan sem, a “szintén igazhívő, vallásos muzulmán”, aki sorozatban igyekezett elbánni gülenista vagy annak vélt újságírókkal.

A Gülen-féle Szolgálat vagy Közösség végül már mindenekelőtt a kormányzati rendszer aláásásával és a miniszterelnök tönkretételével próbálkozott. Nemegyszer kétes módszerekkel. A neki hagyományosan hűségesen szolgáló rendőrségi-közigazgatási “káderállomány” apparátusának segítségével “belülről lepleztette le” mindazt, amit az ellenzéki-baloldali török sajtó nyomán a világsajtó is példátlan gazdasági- kormányzati-családi korrupciónak és magas szinten folyó egyéb visszaéléseknek nevez. Az állítólag a Gülenék által irányított rajtaütésszerű letartóztatás-sorozattal mindennek súlyos nyomatékot is adott. A török kormány tekintélyét külföldön is erősen kikezdték a miniszterelnök és családja számára fölöttébb kínos hangfelvételek, amelyek megállíthatatlan folyamatossággal jelentek meg és terjedtek el a közösségi médiákban, s amelyek minden cáfolat ellenére a nyugat-törökországi, főleg értelmiségi közvélemény, a műveltebb, elvilágiasodott „fehér törökök” szemében eddig nem sejtett mélységekig tárták fel az államilag támogatott botrányos visszaéléseket.

Ám Törökországban mindez lényegében nem tükröződött a helyhatósági választások eredményében, amit ilyen előzmények után sok elemző meglepőnek is nyilvánított. Itt elsősorban az úgynevezett egyszerűbb emberek, a “fekete törökök”, a vidékiek szemlélete, vagy az új, sikeres, istenfélő vállalkozók szava érvényesült. Egy pártatlan külföldi megfigyelő szerint sok más országban (nyugatabbra) még ötszázaléknyi szavazatot sem tudott volna összegyűjteni bármely olyan politikai párt, amely annyira-mélyre süllyedt volna a korrupció mocsarába, mint az AKP. Ehelyett a 2009-ben megtartott korábbi helyhatósági választásokon elért 39 százalékos szavat arányhoz képest ez alkalommal még öt százakkal, 44 százalékra növelte is a reá adott szavazok számát. “A török nép ily módon meggyőzően nyilvánította ki demokratikus akaratát, s ez egyúttal jól mutatja Törökország állapotát is.” – vélekedett a szakértő. Ezen az imponáló fölénnyel megnyert választásokon a kormányzó AKP nemcsak hogy változatlanul az ország legerősebb politikai ereje maradt, hanem maga javára döntötte el a küzdelmet a politikai iszlám táborán belül is. Míg a korábbi erőpróbákon a hadsereget és a kemalista bürokráciát futamította meg, és szedte ráncba alaposan, addig most a saját vallási-szellemi környezetében támadt ellenfeleit, Gülen “mester” tanítványait kényszerítette térdre, akik minden propagandaeszközből támadó össztüzet zúdítottak Erdoğanra és pártjára. Ezek után valószínűnek tetszik, hogy Erdoğan a nyáron esedékes elnökválasztásig minden lehetőséget megragad, hogy gazdaságilag is megtörje Gülen mozgalmának erejét, s ezzel még arra is rákényszerítheti, hogy hatalmi központját Törökországból még inkább és talán tartósabban is áthelyezze az Egyesült Államokba, Németországba és más európai országokba.

Könnyen meglehet, hogy a tekintélyes külföldi hírmagyarázók egy részét lenyűgözte, és sokáig hatása alatt tartotta a török ifjúság tavaly tavaszi csodálatra méltó felbuzdulása. Az a szinte hihetetlen törökországi jelenség, hogy isztambuli fiatalok “politikailag ártatlan” Gezi parki környezetvédelmi kiállásából rövid időn belül sodró erejű demokráciapárti tüntetéssorozat bontakozhatott ki, majd fokozatosan országos megmozdulássá terebélyesedhetett, amit kegyetlen hatósági közbelépés követett. Immáron “rendszervédelmi” ösztönből és túlreagálásként. Ez a széles körű ellenállás és minden további rezzenése annyira elbűvölte e megfigyelőket, hogy – ritka kivételtől eltekintve – nemigen fordítottak figyelmet Erdoğan már több korábbi választáson is tapasztalt erős népi támogatottságának mélyebb okaira. Pedig tudniuk kellett volna, hogy ebben az országban a miniszterelnök még mindig minden azonnali következmény nélkül felhívhatja egy tévéállomás igazgatóját, és parancsszóval letilthat egy általa kifogásolt adást, bármikor érvényteleníthet továbbá egy állami közbeszerzési pályázatot, amiért olyasvalakinek a cége nyerte meg, aki nem kedves a kormányfő szívének. De az sem indíthatja el a népszerűségvesztés kínos folyamatát, ha “tengerentúli, külföldi összeesküvőknek”, “romlott alakoknak” vagy éppenséggel “terroristáknak” bélyegzi ellenfeleit. Megverethet tüntetőket, lekapcsoltathatja a Twitter mikrobloghálózatot és a YouTube videoportált, büntetésből tömegével más munkakörbe helyeztethet át államügyészeket és rendőröket, akik túl eredményesnek bizonyultak gyanús korrupciós ügyek feltárásában. Egyelőre még ez sem befolyásolhatja döntően választások kimenetét. Sőt – mint ez most beigazolódott – még az sem, hogy egy állítólag hiteles hangfelvételből kiderült: a külügyminiszter a titkosszolgálat vezetőjével és annak beosztottjaival arról tanácskozott, miként provokálhatnának ki valamiféle rakétatámadásnak minősíthető akciót saját országuk ellen, hogy ürügy legyen a kezükben Szíria elleni katonai beavatkozásra. Tehát ama szomszédos ország ellen, amellyel a kormányfő egyik nyilvános kijelentése szerint amúgy is “már hadban állnak”… Vagy talán ez mégiscsak hatott a szavazati arány alakulására? Csak éppen fordítva, a kormány javára, mert a kiszivárogtatást “hazaárulásnak” nevezte az AKP-hű média, s ebben az esetben valóban nemzetbiztonsági kockázatról volt szó. Ezt Erdoğan utolsó választási nagygyűlésein ki is használta.

Azt a körülményt, hogy a török kormányfő minden megvesztegetési és korrupciós vád, “tekintélyuralmi és szultánoskodási”allűrjeinek leleplezése ellenére továbbra is biztos lehet széles körű szavazói támogatottságban, még a választások előtt jól megvilágította a Frankfurter Allgemeine Zeitung. Tudósítója az isztambuli Kadiköy városrész egyik kávéházában megszólaltatott egy Délkelet-Törökországból áttelepült fiatal kurd orvosnőt, aki egyáltalán nem tartozik Erdoğan és pártja lelkes hívei közé. Szavaiból kitetszett, hogy tapasztalatai szerint az AKP nagyon fontosnak tartja, hogy az emberek elégedettek legyenek a betegellátással. S ezért sokat tett a páciensek megfelelő gondozásáért. Törökország történetében először az AKP kormányzása alatt vált lehetővé, hogy a legszegényebbek igényt tarthatnak ingyenes orvosi kezelésre. A kilencvenes évek elején ugyan az akkori koalíciós kormány az úgynevezett zöld kártya használatával bevezette a szegények korlátozott mértékű betegbiztosítását, de ebből sokan kiszorultak. A rendszert az AKP folyamatosan bővítette. 2003-ban a mostani kormányfő miniszterelnökségének kezdetén mintegy 2,5 millió lakos részesült a “zöld kártya” kedvezményéből, Erdoğan jótéteményeiből, három évvel később azonban már több mint tíz millióan. 2004-ben a bruttó hazai termék 3,9 százaléka jutott az egészségügyre, 2009-ben viszont már 5,1 százalék. 2008 októberében életbe lépett az általános betegbiztosítás. Pontosan hatvankét évvel az után, hogy a török nagy nemzetgyűlésben először vitatták meg a kormányzat erre irányuló szándékát!

Egy korábban évekig a müncheni BMW-nél dolgozó török munkás, aki nyugdíjaztatása után hazatelepült, elmondta: mivel cukorbeteg, annak idején ha hazajött szabadságra, bőröndjét mindig félig inzulinnal kellett megtöltenie, mert az orvosság Törökországban annyira drága volt, vagy egyszerűen nem is volt kapható. Most minden patikában térítésmentesen hozzájut. “Egyszerűbb lett az életem” – mondja. Twitterről és YouTube-ról hallott ugyan, de hogy voltaképpen mik is azok, és mire valók, nem tudja. Így van ezzel sok más török is. A Sonar közvélemény-kutató intézet szerint az AKP-szavazóbázisának mintegy nyolcvan százaléka a kormány által ellenőrzött tévéadókból és újságokból szerzi értesüléseit. Ezekben a médiumokban a kormányzati korrupcióra utaló lehallgatott telefonbeszélgetések hírei nem fordulnak elő. “A korrupcióról szóló hírek engem egyáltalán nem érdekelnek” – idéztek más újságok egy 49 éves török utcai mandulaárust a kelet-törökországi Batman tartományból, aki öttagú családot tart el. “Szerintem nincs semmi kivetnivaló Erdoğanban. A miniszterelnök szereti a szegényeket, ezért is támogatjuk őt.” Az utcai árus télre ingyen szenet is kap a kormánytól, máskülönben gyermekeivel és feleségével nem is tudná átvészelni a kiváltképp hideg kelet-törökországi teleket. A riport címe is az, hogy “A szegények Erdoğannal tartanak.” Nincs is nála jobb – mondja a mandulaárus. Hiszen kormánya 30 millió dollárt ruházott be Déleket-Törökországban, ahol kórházakat, iskolákat és repülőtereket építtetett. Egy 36 éves taxisofőr pedig ugyanitt a kormányfő vallásosságát méltatja. “Ő büszke muzulmán, s én is az vagyok – mondja. Az emberek nem felejtik el, hogy a kormányfő felszámolta azokat a korlátozásokat, amelyekkel a régi elitek radikális elvilágiasító törekvése elnyomta a közéleti vallásosságot. Az ellenzék vádjai szerint a kormányfő politikai céljai érdekében kihasználja még a jámbor választók vallásosságát is. Ezek a vádak azonban leperegnek az emberek többségéről, s ilyesmin egyáltalán nem is ütköznek meg. De még azon sem, hogy a választási bizottságok már 2009-ben is helyt adtak amiatti panaszoknak, hogy a szavazóknak drága ajándékokkal kedveskedtek, például ingyen osztogattak tévékészülékeket és hűtőszekrényeket.

E sorok írójának viszont az a benyomása, mintha igen tekintélyes nemzetközi lapok is – minőségi török lapokkal ellentétben – ugyanúgy eltekintettek a választások kurd vonatkozásainak a jelen esetben valóban fontos hangsúlyosabb kiemelésétől, mint a fent jelzett szociális háttér felvázolásától. Pedig némely török megfigyelők szerint a kurd Béke és Demokrácia Pártja (BDP) a helyhatósági választásokon az “AKP utáni második győztes” lett. Sikerült a korábbinál több városházát meghódítania, s ezért erélyesebben léphet fel autonómiára támasztott igényeivel. A baloldali-nemzeti kurd BDP többséget szerzett három újabb városházán – ezzel nyolcról 11-re növelve az általa kormányzott városok számát -, valamint 10 tartományban és 67 kerületben. A már 2009-ben megszerzett erősségeihez képest, amelyeket most meg tudott védeni, az AKP-tól most el tudta venni még Mardin, Ağrı és Bitlis tartományokat. Mardinban az ismert és népszerű kurd politikus, a függetlenként induló Ahmed Türk győzött listájával, aki ugyanolyan szoros kapcsolatot tart fenn az egykor “terroristának” minősített PKK-val, (amellyel a török kormány megállapodott békefolyamat elindításáról), mint amilyent a BDP-vel. A BDP és a másik kurd párt, a Nép Demokratikus Pártja (HDP) együtt 6,4 százalékot szerzett. Ebből a BDP-re 4,4, a HDP-re 2 százalék jut. Először indult egy iszlámbarát kurd párt is, a Hüda-Par (Isten Pártja), de néhány százalékos eredményével nem veszélyezteti a BDP helyzetét és befolyását. A pártot az a vád érte hogy voltaképpen a Hizbullah törökországi terrorszervezet más álcában megjelenő egyik új változata.

A BDP jelentős fegyvertényt hajtott végre Tunceli tartományban, ahol határozottan maga mögé utasította a legnagyobb török ellenzéki pártot, a magát kemalista-szociáldemokratának feltüntető Köztársaság Néppártot (CHP), amelynek elnöke, az alevi Kemal Kılıçdaroğlu idevalósi. A CHP a kurd területeken súlyos kudarcot szenvedett, erejéből itt csak 1 %-ra futotta. De nem csoda, mert elnöke a választási kampányban nem is látogatott el a kurd vidékekre, kivéve Tuncelit. E tartomány két kerületében a BDP-t viszont megelőzte a szélsőbaloldali Szabadság és Szolidaritás Pártja (ÖDP) és a Török Kommunista Párt (TKP). A BDP még Isztambulban is el tudott venni szavazatokat a CHP-től.

A kurdok történelmi tudatának és nemzeti emlékezetének szempontjából fontos választási fejleménynek tekinthető, hogy az északkeleti Erzurum tartomány két településén polgármesternek megválasztottak két fivért, akiknek nagyapja nagy tisztelettől övezett kurd mártír volt. A Fırat testvérek ugyanis annak az 1925-ben kivégzett Şeyh Saitnak az unokái, aki a véres kegyetlenséggel levert nagy kurd felkelést vezette. Apjuk a 93 éves Şeyh Ahmet. Ő a felakasztott kurd hős egyetlen még élő fia.

A BDP választási propaganda-hadjárata során jól ráérzett nemzettestvérei többségének lelkiállapotára, arra, hogy kurd tömegek támogatják a miniszterelnök által meghirdetett török-kurd békefolyamatot. Ez tükröződött abban, hogy Kelet- és Délkelet-Törökországban mind a kormányzó AKP, mind pedig a BDP jól szerepelt. Utóbbi azzal a választási ígéretével szerezte meg sok kurdszavazó bizalmát, hogy határozott politikába kezd az autonómia kiterjesztése érdekében. Képviselői eme ígéret teljesítése jegyében foglalhatták el vezető helyüket újabb városokban. A választókat meggyőzte a BDP-nek a demokratikus autonómia kibővítésére vonatkozó koncepciója – hangsúlyozta az eredményeket méltató beszédében Selahattin Demirtaş pártelnök. Mint bejelentette, a községi-városi szolgáltatásokat többnyelvűvé és többkultúrájúvá teszik. Megfelelő intézményi hálózatot hoznak létre, hogy minden nemzetiség anyanyelvén művelődhessék és igényelhessen egészségügyi ellátást. Az iskolákban gondoskodni fognak kurd tankönyvekről és kurd osztályok indításáról. “Ezt ígértük, s az emberek ezért tüntettek ki bizalmukkal” – jelentette ki.

A kurdokra most nemcsak a helyhatósági választásokon mutatott teljesítményük, hanem az augusztus elnökválasztás miatt is a korábbinál nagyobb politikai érdeklődés és közfigyelem irányul. Ezzel összefüggésben fontos kormányzati szemponttá lépett elő a török határok védelmének problémája. Úgy alakult ugyanis a helyzet, hogy az Irakkal és Iránnal határos törökországi területeken, ahol a kurd lakosság zöme tömörül, kivétel nélkül minden városban a BDP került önkormányzati többségre. Murat Yetkin, a Radikal című baloldali napilap tekintélyes kolumnistája emlékeztetett arra, hogy a Nemzetbiztonsági Tanács már február 26-ai ülésén, tehát még a szavazás előtt átekintette e kérdést. Közelebbről mérlegelte ama lehetőség súlyát és esetleges következményeit, hogy a BDP által “meghódítandó újabb területeken, vagyis a fent jelzett városokban megkezdődik a kurd autnómia kiépítése”. Ezt ugyanis még korábban kijelentette az egy másik vezető kurd politikus, Gültan Kışanak. Ő elnöke a törökországi “kurd főváros”, Diyarbakır, kurdul Amed önkormányzati testületének, egyben társelnöke a BDP-nek. Közvetlenül a választások előtt, március 21-ei újévi levelében Öcalan PKK-vezér azt üzente az őt ünneplő diyarbakıri kurd tömegnek, hogy folytatni kell a kurd-török békefolyamatot. A pontot pedig azzal a megállapítással tette fel üzenetére, hogy mivel a “kurdok szét akarják törni 200 évvel korábban rájuk vert láncaikat, nem szolgálná érdeküket, ha a hatalomból most távoznia kellene békefolyamati tárgyaló partnerüknek, vagyis Erdoğan kormányának.

Az idézett híres török kolumnista szerint ma már senki előtt nem titok, hogy a miniszterelnök szeretne helyére lépni a jelenlegi köztársasági elnöknek, Abdullah Gülnek. Ez nem okozna számára semmiféle problémát, ha még a régi rendszer szerint választanának államfőt. Csakhogy a hadsereg 2007. április 27-ei úgynevezett elektronikus államcsínykísérletének hatására, az erre adott határozott válaszként fogadták el azt a törvényt, amely szerint 2014 augusztusában már közvetlenül, a nép választja a következő elnököt 50 plusz 1 százalékos szavazati arányban. Akkor a hadsereg vezérkara éppen a kormányfő által javasolt és hozzá hasonlóan ”iszlámistának” tartott Gül megválasztását szerette volna minden úton-módon megakadályozni. Az emberek döbbenten olvashatták a haderő vezérkari honlapjára váratlanul kitett “emlékeztetőt”. Ebben ugyanis a magukat a “szekularizmus rendíthetetlen őrének” mondó tábornokok azzal próbáltak ráijeszteni a lakosságra, hogy “terjedőben van és bátorítást élvez a reakciós iszlám mentalitás, amely a köztársaság és az állam alapvető értékei ellen irányul”. Felködlött egy újabb katonai puccs rémképe. A CHP-vel az élen az ellenzéki pártok és a szakszervezetek tüntetéseket tartottak Gül jelölése ellen. A legnagyobb ellenzéki párt akkori vezére, Deniz Baykal vészjóslóan figyelmeztetett “Törökország feldarabolásának” veszélyére, az EU és az Egyesült Államok politikájának várható következményeire. Baykalt azóta leváltották egy internetre feltett fénykép miatt, amelyen a családos férfiú pártjabéli kolléganője, egy férjezett asszony társaságában volt látható félreérthetetlenül kínos helyzetben. Baykal azóta már újra ktívan politizál.

A Radikal publicistája úgy látja, hogy a szükséges többség megszerzése érdekében az AKP “az elnökválasztáson is szövetkezhetne” a BDP-vel. Legalábbis van erre lehetőség. Az “is” szót azért hangsúlyozza, mert már történt hasonló eset a mostani helyhatósági választásokon is. Például Erzurum tartomány négy körzetében a BDP jelöltek támogatása fejében a nagyvárosokban a BDP-sek az AKP-ra szavaztak. Azokban a tartományokban, ahol nem voltak egymás vetélytársai, BDP-választók a jelek szerint segítettek az AKP-nek. Ez történt Hatayban, Mersinben, Adanába és Izmirben.

Németországban, ahol több millió török él, vita robbant ki a kormánykoalícióban és azon kíívül is amiatt, hogy választási győzelme után Erdoğan “halálosan megfenyegette”

a Gülen-féle mozgalmat. Andreas Scheuer, a Keresztény szociális Unió (CSU) főtitkára, akinek pártja szemében már régóta vörös posztó Törökország tervezett európai uniós tagsága, követelte a csatlakozási tárgyalások azonnali leállítását. “Lassan derengeni kezd előttem, hogy az erdoğani Törökországnak nem lehet helye az EU-ban” – jelentette ki.

Ezzel szemben a német szociáldemokraták szövetségi gyűlésbeli pártcsoportjának helyettes vezetője, Rolf Mützenich – elutasítva a CSU állásfoglalását – szorgalmazza, hogy végre folytassák a tárgyalásokat a csatlakozás szempontjából legalapvetőbb kérdésekről. Ezek sorában említette a jogállamiságot, a sajtó- és véleménynyilvánítási szabadságot, az egyéni jogok védelmét, valamint az igazságügy politikai befolyásolásának problémáját. Cem Özdemir, a német Zöldek vezetője hangot adott annak a szigorú elvárásának, hogy Törökországban ne kezdjenek semmiféle boszorkányüldözést a politikai bírálókkal szemben.

Flesch István – Turkinfo

id.flesch.istvan@me.com

2014. április 5.