Míg a 19. század végéig az egriek a szőlőt vegyes ültetvényeken termelték, és mindenki olyan bort készített, amilyet akart, ma már részletes és rendkívül szigorú előírások védik a legismertebb magyar vörösbort. Az egri bikavér 2017 óta hivatalosan is hungarikum. A XXIV. Egri Bikavér Ünnepet augusztus végén rendezték meg az egri Érsekkertben.
A hagyomány szerint 1552-ben Dobó István egri várkapitány a török ostrom alatt asszonyokkal hozatott vörösbort a várfalon harcolóknak, akiknek a szakállát és öltözetét vérpirosra festette a hegy leve. Miután a törökök közt futótűzként terjedt, hogy a magyarok bikavért isznak, és ezért bikaerősek, abbahagyták az ostromot.
„Általában kellemetes ízű”
A történet szépséghibája, hogy a török hódoltságig kizárólag fehérbort készítettek hazánkban.
A vörösborkészítést a törökök elől menekülő rácok honosították meg Magyarországon.
A bikavér elnevezést pedig 1825-ben Erdélyi János vetette először papírra, aki „bikavér színű bort termő helyoldalról” írt. Az egri borvidéken akkortájt a szőlőt vegyes ültetvényeken termelték, és bizony egybeszüretelték. Ám az így készült bor is elnyerte az utazók tetszését. Robert Townson angol természettudós, aki 1793-ban jutott el a városba, ezt írta Utazások Magyarországon című kötetében:
Az egri bor teljes joggal örvend nagy hírnek. Igazán jó, hasonlatos a burgundihoz, talán valamivel gyengébb.
Vályi András földrajztudós 1796-ban lejegyezte, hogy a „hegyeken nevezetes termékenységű s számos szőlők vagynak”, és hogy „e vidéken legjobb veres bort teremnek”. Míg Görög Demeter mezőgazdász 1829-ben ezt vetette papírra:
Az egri veres bor általában kellemetes ízű, könnyű, egészséges, a gyomrot éppen nem terheli, s különös jó tulajdonságai olyanok, hogy azokat akármelyik külországi veres borban nehéz együtt feltalálni.
Fényes Elek földrajzi író, polihisztor 1847-ben szintén elismerően állapította meg: „Eger népessége főként szőlő-művelésből él. Az egri veres bor mind kellemes ízére, mind tartósságára nézve a budaival vetekszik.”
A bikavér elnevezés a XIX. század végéig nem fajtát jelölt, hanem „erős veres bort”, amelyet gyakran „fekete borként” is emlegettek. Aztán a filoxéravész 1875-ben elérte az egri dűlőket is, és jóformán a teljes szőlőterületet elpusztította.
Fellépés a hamisítókkal szemben
A szőlőfajtákkal együtt változott a jogi környezet is. Az 1553. évi XII. törvénycikk alapján a földesúr – monopóliumával élve – a majorsági bor árusítására kötelezhette jobbágyát. Ennek gyakorlásánál azonban
mielőtt a jobbágy, a kire a bornak kimérését bizzák, a bort magához vinné, annak a helységnek a birája, a melyben az a jobbágy lakik, a ki a bort mérni fogja, a bort előre kóstolja meg és ha a bort rossznak s épp azért annak a jobbágy utján való kimérését nagyon veszélyesnek ítélné, a jobbágy azt elvinni ne tartozzék. Ha pedig erővel kényszeritnék reá: szabadságában álljon, a hová tetszik, urának fekvő javairól elköltözni.
Az 1723. évi CXVIII. törvénycikk pedig már kimondottan tiltotta a kiváló minőségű borok hamisítását:
Igazságos, (nehogy némelyek magán csalárdsága miatt a közönség szenvedjen), hogy azokat, a kik a kiváló borokat bármi módon meghamisítják, vagy azokat silányabb szőlőkből helyettesitik s ezek neve alatt elárusítják, s igy a vevőket megcsalják s a közkereskedést megakadályozzák, az illető megyék hatóságai azonnal s tettleg összes boraiknak elvesztésével büntessék.
A XIX.-XX. század fordulóján is jobbára büntető jellegű törvényeket hoztak, hogy megfékezzék a mesterséges borok készítését és forgalomba hozatalát. Az 1893. évi XXIII. törvénycikk ezért kimondta:
tilos a bort oly vidék megjelölésével forgalomba hozni, a melyen az nem termett, illetőleg a mely vidék jellegének meg nem felel.
Az 1908. évi XLVII. törvénycikk szintén „a borhamisitásnak és hamisitott bor forgalomba hozatalának tilalmazásáról” rendelkezett. Az első tényleges bortörvények a Horthy-rendszerben születtek: az 1924. évi IX. törvénycikk, majd az 1936. évi V. törvénycikk a borhamisítás szankcionálása mellett már a bor előállítását, kezelését és forgalmazását is szabályozta.
Forrás: index.hu