Hát nem ilyennek képzeltem a város szívét. A tér közepén konkrétan semmi. Körbe egyik oldalt magas épületek, egy buszmegálló, egy kisebb tér egy szoborral meg arrébb még néhány páremeletes épület. Kis kiábrándulás, se nagyváros-, se oriental-feeling. Ez biztos sértő lehetne a helyieknek, ha tudnák, miről is beszélek, de nekem Dunaújváros jutott eszembe, a Dózsa Mozi környéke, ahol a pesti buszok megállnak. Azért nem szontyolódtam el teljesen, hiszen nemrég láttam az Hagia Sophiát és egyébként is meg kell találnunk egymást Matyival, úgy, hogy még sosem láttuk egymást és erre Zsófika felhívott, hogy nem ér el Matyi telefonon, aki egyébként épp Timivel beszél, akivel épp Zsófi beszél. A kedvencem a „mi van rajtad?” kérdés volt.
Zsófi vitt ki ugyanis Ferihegyre és bár köztudottan nem vagyok egy egyszerű eset, ha a megjelenésemről van szó, de most nem öltöztem át a reptéren. Egyébként meg azt hiszem elég feltűnő voltam a két nem éppen kicsi csomagommal egymáson. Egy férfi azt hitte árulok valamit. Matyi végül megtalált és a hostelbe is egész könnyen eljutottunk. Élőben is ugyanolyan szimpatikus, mint amilyen azalapján volt, hogy ismeretlenül is már mennyit segített. A hostelben már vártak, épp csak a szobába nem tudtunk bejutni, mert a szobatársaim elvitték az összes kulcsot. Nem baj, a csomagom otthagytam – természetesen az értékeket kivéve, azok innentől minden nap velem voltak – és elindultunk körbenézni A városban. Az első állomás a Simit Sarayi volt (péksütemény palota), ahol megkóstoltam a répás-fahéjas péksüteményt, amit nem kellett volna. (Bizarrul hangzik az összeállítás, az is, és az első fogyasztás függőséget okoz!) Megnéztük a Galata Tornyot, ami majd másfél évezrede áll itt és a látogatása a törökök számára féláron van (szimpatikus módja a kulturális nemzeti büszkeség nevelésének), majd átsétáltunk a Galata hídon, ahol emberek éjjel-nappal pecáznak egymás hegyén-hátán. És ami alatt kávézók és bárok várják vízipipázni és megpihenni az újdonságra vagy éppen szokatlanra vágyó vendégeiket igazán eredeti kilátással. Aztán bementünk az Új Dzsámi-ba, amikor megszólalt az esti utolsó imára hívó ének. |
http://eeestanbul.blog.hu |