Orhan Pamuk új könyve, a Manzaradan Parçalar – Hayat, Sokaklar, Edebiyat (Részletek a látképből – Élet, utcák, irodalom) aug. 26-án jelenik meg. A 25 ezres példányszámú első kiadás már a megjelenés előtt elővételben elkelt, készül a 10 ezres második kiadás. Ehhez hasonló két könyve 1999-ben és 2003-ben jelent meg. Az előbbi (Öteki Renkler) a hazai és külföldi folyóiratokban, újságokban megjelent irodalmi és kulturális cikkek, utóbbi (Isztambul) az író ifjúkori emlékei, és személyes történetéből kiinduló várostörténet. A mostani könyv e kettő keveréke.
Az új könyv két fejezete két városról, Sao Paoloról és Kalkuttáról („Kalkutta és az omladozó város szépsége”, „Sao Paolo utcái: ismerős érzések”), és az író indiai és brazíliai utazásairól szól. „Úgy érzem, ehhez a világhoz tartozom: a modern világ küszöbén, periférián levő, de az elfeledettség és a provincializmus fojtogató levegőjében nem teljesen elveszett helyeket szeretem.” Ezek a Sao Paoloról szóló sorok az író belső világát tükrözik. „Sőt, ha túlságosan elszakadok ettól a világtól, ha hagyom, hogy az olyan városok csillogása, mint New Yorké elkápráztasson, érzem, h valami kimerül, véget ér bennem. Félek, mert túlságosan eltávolodom az otthonomtól.”
Néhány részlet a Manzaradan Parçalar c. könyvből:
„Könyveimet nagy gonddal, türelemmel, jó szándékkal, és a beléjük vetett hittel írtam. Siker, hírnév, szakmai boldogság… nem jött könnyen. Most 55 nyelvre fordítják a könyveimet, de legtöbbet azért harcoltam, hogy az első regényemet megjelentethessem. A Cevdet Bey és Fiai c. regényemhez 4 évig kerestem kiadót. Annak ellenére, h elnyerte a kiadatlan regények díját…”
„Minél magányosabb vagyok, annál híresebb… Néha beleborzongok: ahogy öregszem, egyre magányosabb, és minél magányosabb, annál híresebb vagyok. Elalvás előtt minden este, mikor az ágyban összegömbölyödve magamra húzom a paplant, magány, álmok, az élet szépsége és kegyetlensége között ingadozó édes és rémítő érzés kerít hatalmába; a gyermekkoromban olvasott mesék és ijesztő történetek borzongását érzem.”
„Azzal az érzéssel írom a könyveimet, hogy bárcsak íródna ilyen könyv, és én olvashatnám! És néha azt gondolom: szóval mindenki osztozik az érzéseimben… Azt hiszem, idővel a könyveimet fontosabbnak és szórakoztatóbbnak találják majd, mint az életemet. Ha eljön az ember halálának ideje, azt jelenti, hogy az ember megnyugvással beletörődik. Nekem úgy tűnik, ehhez még sok időm van…”
„Késő este jöttem haza. Azt mondták, apám meghalt. Egy gyerekkori kép – apám vézna lábai az otthoni sortban – átható fájdalommal rögzült az agyamban. Éjjel kettőkor elmentem hozzá, hogy utoljára lássam. Azt mondták, odabent van, bementem. Sokkal később, hajnaltájban hazafelé Nisantasi utcái, ahol ötven éve éltem, üresek és hidegek voltak, a kirakatok fényei távoliak és idegenek…”
„Otthon, a Pamuk-házban mind futball drukkerek voltunk, ma azt mondanánk: fanok. Aydin bácsikám Galatasaray szurkoló, Ilhan sógor, a nénikém férje Beşiktaş, apám Fenerbahçe drukker. Miatta természetesen mi is mindig a Fenernek szurkoltunk, a bátyám, én… A lakásokban, a lépcsőházban sok szó eset a futballról. A gyakran használt „vödör” mára elfelejtett kifejezés lett. „Vödrös kapus” a sok gólt kapó kapus volt, „megvödrözni” azt jelentette: sok góllal nyerni. „Vödröt teszek az ajtótok elé” mondogatta a bácsikám Galatasaray-Fenerbahçe meccsek előtt. És ha győztek, odatette…”
” A nevem Piros c. könyv nagy fáradsággal, szenvedéllyel, az életemből sok dolgot magábafogadva készült azzal azért, hogy minden nemzethez szóló „klasszikus” legyen. Ha azt mondom, biztos voltam a sikerében, nagyon önelégültnek látszom? Az én sérülékenységem, szennyem, gonoszságom és nyomorúságom nem magában a könyvben, nyelvében vagy szerkezetében, hanem hőseim életében és történetében van…”
Orhan Pamuk másik, nagyon várt könyve a Harvard egyetemen múlt évben tartott irodalom előadásainak kiadása novemberben jelenik meg. Ezt a könyvet a törökországi rajongók 2011 tavaszán vehetik kézbe.
2010-08-28
Nagy Judit – Turkinfo