„Musztafa nagy-nagybátyám Katyusája”

A Katyusát számos nyelvre fordították és még ma is éneklik Izraeltől Kínáig. Én azonban gyerekkoromban nem anyanyelvemen, hanem oroszul énekeltem, és nem is hallottam soha azeri nyelvű változatát. Matematikaprofesszor apám, aki olykor-olykor verseket is ír, csak 1999-ben olvasta fel nekünk saját költői fordítását azzal az ajánlással ellátva:

 „Nagybátyámnak, Musztafának”:

Artıq çiçəkləmiş alma-armudlar,
Çayın üzəriylə sürünür duman.
Bu dəmdə sahilə çıxır Katyuşa,
Dayandığı sahil yüksək bir yarğan.

Ey nəğmə, ey məsum qızın nəğməsi,
Günəşin ardınca uç, uç, havalan,
Uzaq sərhəddəki döyüşçüyə sən
Yetir Katyuşadan alovlu salam.

Çıxır, söyləməyə başlayır nəğmə
Haqqında çöl oğlu, cəsur qartalın,
Haqqında kimi ki sevmiş ürəkdən,
Sahibin qorunan xoş məktubların.

Qoy o xatırlasın sadə bir qızı,
Qoy eşitsin ki, o, necə oxuyur,
Qoy doğma torpağı qorusun daim,
Sevgi-məhəbbəti Katyuşa qorur.

Musztafa nagy-nagybátyám Katyusája

Apám nagybátyja, Musztafa a legfiatalabb, s valószínűleg a legkedvesebb fiú volt a családban. Ragyogó képességű falusi fiúként katonai pályára lépett: elvégezte a katonatiszti iskolát, és Bakuban lett tiszt. Leendő feleségével, Valentyina Andrejevnával egy kórházban találkozott, amikor az 1930-as években Oroszországban, a sztavropoli körzetben szolgált. Családja áldását adta az orosz nővel tervezett házasságára, amelyet az ég is megáldott négy gyermekkel.

Az 1941 júniusi német invázió a Szovjetunió nyugati határainál érte nagybátyám csapattestét. Feleségét és gyerekeit azerbajdzsáni szülőfalujába evakuálták. A német csapatok a Blitzkrieg taktikáját követve valóban a villám sebességével nyomultak előre. A Vörös Hadsereg folyamatos visszavonulásra kényszerült, és 1941 őszén már a főváros, Moszkva közelében zajlottak a véres csaták. Az 1941 téli sikeres szovjet ellentámadás visszaszorította ugyan az ellenséget, de Moszkvát még mindig veszély fenyegette. Musztafa kétszer is megsebesült, s a kórházból több levelet is írt haza. Az utolsó levél 1942 júliusában kelt, majd hosszú csend után 1943-ban Valentyina megkapta az utolsó hírt férjéről. A „hősi halált halt” értesítés neve azeri nyelven gara kaghyz, fekete papír. Hosszú ideig azt hittem, hogy ezek a papírok tényleg feketék, pedig nem is.
Semmilyen értesítést nem kaptunk róla, hogyan halt meg Juszufov őrnagy és hol van eltemetve. Nevét később megtalálták a „bevetés közben eltűntek” hivatalos listáján. Musztafa sorsát ilyenformán mindig köd borította, és hozzátartozóiban időről időre feltámadt a remény, hogy talán még újra viszontlátják.

A Wang folyó puskaporszagú májusi bejegyzései ismét felelevenítették bennem nagy-nagybátyám emlékét, és kutatni kezdtem az interneten Musztafa Juszufov őrnagy után. A legjobb időpontban tettem. Kiderült, hogy 2008-ban az Orosz Köztársaság Hadügyminisztériuma az ОБД Мемориал projekt keretében interneten hozzáférhetővé tette a Nagy Honvédő Háború emberveszteségeiről szóló archívumokat. A hatalmas adatbázist időről időre frissítik és kiegészítik, s most körülbelül 11,8 millió dokumentum digitalizált képét tartalmazza. Azt terveztem, hogy ha itt nem bukkanok nyomára, átnézem a szovjet hadifoglyok német dokumentációs központjának archívumát is.

A keresés nem egyszerű az archívumban, mert mind az eredeti dokumentumokban, mind a digitalizált változatok leírásában igen sok a különféle névátírás és elütés. Rövid időn belül mégis igen sok adatot találtam Juszufov őrnagyról. Nemcsak utolsó beosztását – a 31. hadsereg 88. lövészhadosztálya – és sírjának helyét tudtam meg ebből, hanem arról is részletesen olvashattam, hogy magára maradt felesége hogyan küszködött és veszítette el két fiatalabbik gyermeküket a háború ínséges éveiben.

1942 tavaszán a 88. lövészhadosztályt újjászervezték, mert az északon, a finn határ közelében vívott pusztító csaták után alig néhány ezer ember maradt életben a kezdeti 17 ezerből. Az újjáalakult hadosztály 1942. augusztusában a rzsev-szicsevkai offenzívában – a „rzsevi húsdaráló” néven ismert rzsevi csaták második szovjet hadműveletében – esett át a tűzkeresztségen. A háborúnak ez az ellentmondásos epizódja sokkal kevésbé ismert mint akár a kurszki, akár a sztálingrádi csaták, noha legalább annyi emberéletet követelt, mint az utóbbi.

Az 1942. január-áprilisi első hadművelet először visszavetette a német csapatokat, amelyek azonban ellentámadásba mentek át, és szinte teljesen megsemmisítettek két szovjet hadtestet, valamint továbbra is kezükben tartották Rzsevet és a Rzsev-Vjazma kiszögellés más stratégiai állásait, amelyek ökölként fenyegették Moszkvát. 1942. júniusában Hitler parancsot adott csapatainak, hogy vonuljanak délre, két stratégiai fontosságú város – Sztálingrád, a fontos Volga-parti közlekedési csomópont és Baku, a legnagyobb kaspi-tengeri szovjet olajkút elfoglalására. Sztálin nem látta előre ezt a fordulatot, s a Rzsev környéki hadműveletek tovább folytak, hogy minél nagyobb német erőt tartsanak vissza a délre vonulástól. Július-szeptemberben a szovjet erők új offenzívát kezdtek, ám hatalmas áldozatok árán is alig tudtak előrehaladni, s a legfőbb célt nem sikerült elérniük: Rzsev és a kiszögellés továbbra is német kézen maradt. Az offenzívát november-decemberben újabb sikertelen támadás követte. A szovjet csapatok csak 1943. márciusában hatoltak be Rzsevbe, ahol felfedezték, hogy az ellenség szinte észrevétlenül visszavonult.

A hivatalos adatok szerint a „rzsevi húsdarálóban” elszenvedett szovjet veszteségek meghaladták az egymillió halottat és sebesültet. A hadtörténészek és tábornokok évtizedeken át hallgattak ezekről a csatákról, de a túlélők emlékezetében fennmaradtak. Egyikük, Alekszandr Tvardovszkij (1910-1971) jeles szovjet költő, aki a Krasznoarmejszkaja Pravda haditudósítójaként volt jelen Rzsevben 1942. őszén, „Rzsev alatt öltek meg engem” címmel írt versében állított emléket 1946-ban a rzsevi földben fekvő sok ezer szovjet ismeretlen katonának…

Az izgalmas történet folytatása és képek a wangfolyo.blogspot.com oldalán.