Vasárnapi utazások: Doğanbey, a régi-új falu

Hatnapos munkahét. Ez a megszokott Törökországban. Marad számunkra a vasárnap, amikor barangolhatunk. Természetesen ez nem jelent száz kilométeres utazásokat. Szerencsére pár órás távolságokat bejárva is ezer meg ezer lehetőség van arra, hogy szépet, érdekeset fedezzünk fel. Ezeket az élményeket írom meg a Vasárnapi utazások sorozatban.

Biztosan létezik mindenki számára olyan hely, ahová azért megy, és azért szereti, mert ott nincs semmi. Nincs híres épület, nincs múzeum, nincs kötelező látogatási célpont. Van viszont nyugalom, szépség, érintetlen természet. Ilyen hely a Söke város közelében lévő, Aydın megyében található Doğanbey falu. Már csak azért is most kell oda látogatni a semmi kedvéért, mert félő, hogy nem sok idő kell hozzá, hogy ez a nyugalom eltűnjön, ahogy az történt már hasonló falvakkal korábban is.

Egy Didimben töltött pár napos nyaralás után kanyarodtunk ide meglátogatni. Már hosszú hónapok óta terveztük, de valahogy eddig nem vezetett erre az utunk. Pedig már a környezete miatt is érdemes.

A Dilek-félsziget túlsó oldala Törökország egyik híres nemzeti parkja. Ígérem, oda tett látogatásunkról is írni fogok, mert megér egy mesét. Sajnos a félsziget azon oldalára nem lehet átautózni a partvonalat követve, és ennek egyszerű magyarázata van: annyira benyúlik az Égei-tengerbe, annyira közel van a görögországi Samos szigethez, hogy katonai területnek minősítették, az országhatárt védik innen.

Ennek megfelelően Söke város irányából közelíthető meg, így könnyen összeköthető – a véleményem szerint egyik legszebb – antik város, Priéné meglátogatásával.

Eski (azaz régi) Doğanbey maga már egy emelkedőre történő autózás után érhető el, előtte terül el teljes szépségében, ameddig a szem ellát a Menderes folyó deltája.

Autóinkat szigorúan a faluba érkezés előtt le kell tennünk. Szerencsére nem csak tiltó táblák miatt, hanem tényleg nem tudunk bemenni a szűk utcákra, csakis gyalogosan. Sőt, a falu felújított központi része egy mély völgybe történő lefelé, majd onnan felfelé történő séta után közelíthető meg. Talán ez az érintetlenség érzését biztosítja.

Mielőtt tovább utazunk, ejtsünk pár szót a falu történetéről. Eredeti neve Domatia, egyes utazási ajánlatokban most is így említik. 1924-ig rumeli lakossága volt, majd a lakosságcserét követően szaloniki törökök költöztek be a görög lakosság által sajátos stílusban épített házakba.

A viszonylag magasan elterülő falu helyett azonban ezeknek a lakosoknak kényelmesebb élettér nyílt a tenger partján, és elköltöztek, így jött létre Yeni (új) Doğanbey, emiatt a régi falu lassan elhagyatottá vált. Körülbelül 20 éve néhány természetkedvelő fedezte fel szépségét, a páratan kilátást, és így kezdett lassan új életet.

Mostantól nincs is más dolgunk, minthogy sétálgassunk le s fel, keresztül-kasul a kőlapokkal borított utcákon.

Csodáljuk meg a jellemzően tető nélkül maradt, érintetlen házakat, melyek kiállták a történelem viharait és az elhagyatottságot.

Vagy ámuljunk azon, hogy egy-egy ilyen „viskóból” gondos emberi kezek mit tudnak varázsolni.

A faluban több tíz épület ugyanis már felújításra került az utóbbi években. Ankarából és Isztambulból költöztek ide családok, akik a nagyváros forgataga után itt, a nagy-nagy nyugalomban kívántak tovább élni. És bizony nem szeretik, ha mások ezt a nyugalmat megzavarják. Kedvesen fogadják a vendégeket, el- elbeszélgetnek, de panaszkodnak, ha illetéktelenek túl szemtelenül, és kérésük ellenére is túl erőltetetten közelítenek.

A völgyön át a parkolóhoz visszasétálva, a leszakadó part szélén épült kis családi vállalkozásban üzemletett teázóban felfrissülhetünk, és visszatekinthetünk erre a csodaszép falucskára. Garantáltan azt fogjuk érezni, hogy ide még vissza kell térnünk.

Mivel a főútra Söke felé kell visszautazunk, ne hagyjuk ki a lehetőséget, hogy meglátogathatjuk az Égei övezet egyik legrégebbi és legnagyobb keresztény templomát, a Szent Miklós templom romot (Aziz Nikolaos Kilisesi) Güllübahçe falucskában.

Könnyen odatalálunk az ide irányító táblák alapján, és bár a kapujában egy félig kidőlt tábla figyelmeztet arra, hogy bemenni veszélyes, bátran sétáljunk be.

Már a zöld, burjánzó növények között a bejáratig elsétálni is egy kaland. És ott a boltívek, kupolák alatt sétálni pedig igazán különleges élmény. Még akkor is, ha csak a csupasz falak maradtak meg az 1821-ben a Gelebeçi görögök által épített templomból.

És ha már idáig feljöttünk, egy arra alkalmas helyről tekintsünk el a Söke síkság felé. Lássuk meg annak szépségét, micsoda gazdag termőterületek vannak itt. Hány millió ember élelmezését oldja meg? Hány ezer ember megélhetését jelenti ez a föld? Én legalábbis mindig megcsodálom, ha utunk erre vezet.

Szerző és fotók: Erdem Éva – Türkinfo