A nagy népességcsere Törökország és Görögország között

A Törökország és Görögország közötti lakosságcsere az Oszmán Birodalom bukásának következménye volt.

Az 1923-as lausanne-i békeszerződés aláírásakor a görögök és a törökök megegyeztek abban, hogy 2 millió embert lakosságcsere keretében költöztetnek el akkori lakóhelyükről. Ennek hatása máig érzékelhető mindkét országban.

Az emberek gyalog, vonattal vagy a tengeren, túlzsúfolt hajókon hagyták el lakóhelyüket. Az időseket és a fiatalokat különösen megviselték az utazás szörnyű körülményei.

„Anyám a tengerbe dobta az akkor 3 vagy 4 éves húgomat. Én nem emlékszem erre, csak annyit tudok, amennyit édesanyám elmondott nekem” – mondja Hüseyin Selvi, aki 5 éves volt, amikor el kellett hagyniuk Görögországot.

97 éves korában utazott el abba a városba, ahol született. Ugyanis csak az 1990-es évek óta van lehetőségük a lakosságcserében résztvevőknek és leszármazottaiknak, hogy meglátogassák azokat a településeket, ahonnan egykor kitelepítették őket, mind Törökországban, mind Görögországban.

Numan Toker második generációs kitelepített szintén elutazott abba a görög faluba, ahonnan édesanyját kitelepítették. „Ez volt anyám utolsó kívánsága. Most innen fogok vizet vinni a sírjára. Hozok onnan földet…. Azt remélte, újra láthatja faluját, de már soha nem nyílt rá lehetősége” – mondja Numan.

Ősei 400-500 évig éltek Görögországban, egészen a népességcseréig. Visszaemlékezve édesanyja történetére, Numan azt mondja: „Sírt, nevetett és arról beszélt, hogy mit szoktak csinálni. Aznap, amikor el kellett hagyniuk a falut, hogy Törökországba menjenek, 500 bárányt és a tanyájukat hagyták maguk mögött. Még az ebéd is a tűzhelyen maradt. Mindent hátra hagytak.”

A 20. század elején a népesség megváltozott, ahogy a régi birodalmak szétestek és új nemzetállamok jöttek létre. De ezek a változások gyakran vetettek fel olyan összetett kérdéseket, amelyek nem voltak egyértelműek a hétköznapi emberek számára.

A görög ortodox keresztények és a muzulmánok az oszmán uralom idején évszázadokon át éltek egymás mellett, bár nem volt mindig béke közöttük.

Az 1821-1832 között zajló függetlenségi háborúban a görögök és az oszmánok egymás ellen harcoltak, majd ezt követően alakult meg az új görög állam. Ez olyan feszültséget generált, amely az 1912-13-as balkáni háború idején tovább nőtt. A muzulmánok maradtak Görögországban és a Balkánon is, de kiközösítették és üldözték őket, míg a görög ortodox keresztényeket az oszmánok utasították ki az égei térségből.

Miután az oszmánok vereséget szenvedtek az I. világháborúban, a győztes hatalmak megpróbálták felosztani maguk között az egykori birodalmat. Ezt akadályozták meg Mustafa Kemal Atatürk vezetésével a török függetlenségi háborúban 1919 és 1923 között.

Végül a háború összes résztvevője 1922-23-ban egy asztalhoz ült a svájci Lausanne-ban. A lausanne-i békeszerződés értelmében a görögök és a törökök olyan megállapodást kötöttek, melynek keretében vállalták, hogy közel 1,5 millió görög ortodox keresztényt és valamivel kevesebb muzulmánt telepítenek át a népességcsere során.

Amikor a kitelepítettek megérkeztek célállomásukra, gyakran komoly problémákkal szembesültek az új közösségben, és számos szociális, lakhatási és oktatási nehézséggel is szembe kellett nézniük.

„Nem tudtam törökül, amikor férjhez mentem” – mondja Nuriye Can, aki 1923-ban hagyta el Görögországot. „Az anyósom azt kérdezte tőlem, miért a hitetlenek nyelvét beszélem. Miért nem beszéled az apád nyelvét? Azóta persze már megtanultam törökül.”

Napjainkban már létezik egy – az Európai Unió és a Lausanne-i Emigránsok Alapítványa által támogatott – olyan kulturális projekt, melynek keretében a görögök és a törökök kölcsönösen ellátogathatnak a másik országba.

„Úgy gondolom becsületbeli kérdés, s erkölcsi kötelességem, hogy eljöjjek ide és megcsókoljam azt a földet, ahol a nagyapám született” – mondja Evangelina Kiortci, aki nagyszülei szülőfaluját látogatta meg. „Ők nem tették meg, sőt a szüleim sem. Én egy harmadik generációs menekült vagyok, és én eljöttem ide… Elhagyták Görögországot és ez mindig is bántotta őket. Sosem volt lehetőségük arra, hogy visszatérjenek, és ismét itt sétáljanak.”

Ugyanígy érez Dimitris Davioglu is, aki azt a török falut látogatta meg, ahol nagymamája született. „A nagymamám nagyon szeretett volna ide visszajönni. A halálos ágyán azt mondta: ’Vigyél vissza a szülőfalumba, fiam, ott akarok meghalni!’ De én nem tudtam elvinni. 1974-ben meghalt. Most eljöttem ide, hogy mécsest gyújtsak a tiszteletére” – mondja Dimitris.

Ugyan ezek a látogatások valamelyest segítenek a mai török és görög közösségek közötti megértés előmozdításában, nem kérdés azonban, hogy az egykori lakosságcsere érzelmi, politikai és társadalmi öröksége fájdalmas emlékeket ébreszt bennük és nagyon nehezen feldolgozható sok ember számára.

Forrás: aljazeera.com

Kollár Kata – Türkinfo