Megnyerheti-e a „kurd háborút” is Erdoğan, az „afríni csatagyőztes”? Tiltakozás Európa-szerte

A kurd nemzeti erők, a YPG népvédelmi alakulatai felett az észak-szíriai Afrín kantonban messze hangzó győzelmet arattak a török fegyveres erők és az őket kísérő, illetve kiszolgáló „szövetséges” felkelők, akiket úgynevezett szabad szíriai hadsereg gyűjtőnéven Ankara részben fanatikus dzsihádista elemekből verbuvált.

A támadók ilyen gyors térnyerésére még igen éles szemű politikai megfigyelők sem számítottak. Annál kevésbé, mivel Afrín védelmezőinek parancsnoksága a légierő és páncélos alakulatok támogatta török hadművelet mind szélesebb körű kibontakozása közben némely felhívásával olyan benyomást keltett, mintha a hősiesen és kitartóan védekező kurdok hosszú ostromra rendezkedtek volna be, sőt elszánták volna magukat akár a végsőkig való kitartásra, sőt barikádok mögött megvívandó utcai harcokra is. Mint például Kobanéban az Iszlám Állam (ISIS) terroristáival szemben

Az egyre nyomasztóbb túlerővel szemben azonban – és főleg nemzetközi támogatás híján – józanul mérlegelték a helyzetet, s alakulataikat kivonták a tűzvonalból. Mondhatnánk úgy is, hogy egyelőre beletörődtek sorsukba. Ám ezt nem tartják megváltoztathatatlannak. Ezt mutatta Afrín kanton önkormányzati testületének sajtóértekezlete is, amelyen részt vettek a népvédelmi alakulatoknak, közöttük a katonanők egységeinek szóvivői is. Ezen a kivonulást azzal indokolták, hogy ily módon kívánják megoltalmazni a civil lakosságot a további veszteségektől, áldozatokról. A kurd Eufrátesz Sajtóiroda, az AFN jelentése szerint Osman Şêx İsa, az önkormányzati tanács társelnöke kijelentette: a török állam haderejéhez csatlakozott fanatikus martalócok tömegesen üldözik el a lakosságot. Az a céljuk, hogy megváltoztassák a vidék etnikai-demográfiai összetételét, és sajátjaikat telepítsék az elüldözöttek helyére. Ez kifejezetten etnikai tisztogatásnak nevezhető. Mintegy 150 ezer ember hagyta el a várost. A január 20-án indított török ostrom 58 napja alatt 500 civil vesztette életét, közöttük gyermekek, nők és aggastyánok, s több mint 1030-an szenvedtek sérüléseket. A küzdelemben 820 harcos esett el a szíriai demokratikus erők soraiban, amelyeknek a YPG kurd alakulatok alkották legütőképesebb részét.

„Az ellenállás és a küzdelem azonban folytatódik, ha más hadszíntereken és más taktikával is. Itt is, ott is bosszúállóként fogunk váratlanul rátámadni és csapásokat mérni a megszállókra. Rajtaütéseinktől való félelmük állandó lidércnyomásként nehezedik majd rájuk” – olvasható nyilatkozatukban, amelyben meghirdették a gerillahadviselést. Ennek szellemében a YPG harcosai Afrín központjában, egy ellenőrzőpontnál és egy téren máris rajtaütöttek törökökkel szövetséges milicistákon. A támadásban 12 milicista életét vesztette.

Szemlátomást tehát Recep Tayyip Erdoğan pártelnök és államfő csatát nyert Afrínban. Ehhez pedig előzőleg a nemzetközi diplomáciai játszmában újra megcsillogtatta nagymesteri képességeit. Meggyőzte amerikai, európai uniós és orosz partnereit, hogy nem kívánja csorbítani érdekeiket, majd az általa kiválasztott legmegfelelőbb pillanatban, kész tényeket teremtve, a török fegyverek erejével érvényesíthette akaratát a szíriai hadszíntéren: egy olyan ország vezetőjeként, amely nemcsak NATO-tagállam, hanem elsősorban megkerülhetetlen a szorongató európai menekültválság enyhítésében is.

A szíriai kurdokra mért török csapást, amelyet Ankarában „terrorelhárításnak” neveznek, a politikai Európában és az Egyesült Államokban zavart csend, Oroszországban pedig cinkos hallgatás fogatta. Az Európai Unió csak nagyon lassan ocsúdott, annak arányában, ahogy a demokratikus sajtó fokozatosan feltárta e „győztes török csata” elborzasztó körülményeit. Azt, ahogy a „szíriai szabad hadsereg” arab martalócai a világot bejáró videókon és fényképeken is bizonyítottan raboltak és fosztogattak, s a városban meggyalázták a kurdok egyik központi emlékművét. Ezek az alakulatok feltételezhetően valóban hozzájárulhattak a harctéri sikerhez. Így arathattak ugyan katonai babérokat is, mert török parancsnokaik a saját veszteségek csökkentése végett érthetően őket küldték előre a kurdok golyózáporába, de aztán „Afrín felszabadítóiként” aligha szolgáltak Erdoğan nagyobb dicsőségére… A török vezérkar mindenesetre vizsgálatot ígért.

Az említett emlékmű a kurd önazonosságot és nemzeti büszkeséget megtestesítő Kava kovácsnak a szobra, amelyet a hódítók egyik első gyűlöletes cselekedetükként ledöntöttek talapzatáról, és kalapáccsal a magas állóalak fejét majdhogynem teljesen szétverték. Ez a barbárság erősen emlékeztetett az azóta megbukott mohamedán kalifátus hordáinak közelmúltbeli sorozatos közel-keleti pusztításaira, más kultúrák költőit, filozófusait, nemzeti hőseit mintázó és emléküknek hódoló szoboralakjainak módszeres megsemmisítésére.

Kava, a kovács, akit szerte a kurd világban hagyományosan dalokban is megénekelnek, egykor egy gonosz király uralma alatt élt. Egyszer csak híre járta, hogy a trón ura megbetegedett s ágynak esett. Ekkor egy szintén megátalkodott orvosa azt a gyógymódot javasolta, hogy naponta két kisgyermek friss agyvelejével töltekezzék.

A zsarnok parancsára városszerte meg is kezdődött a „recept kiváltása”. Kava, a kovács nem tűrhette ezt a szörnyű gyalázatot. Kemencéjében most már fegyverkészítéshez hevített vasat. Sorozatban kardokat kalapált ki, hogy amikor majd üt az általa kitervelt felkelés órája, legyen mivel támadni a fő gonosz és pribékhada ellen. Kava az Afrín városát koszorúzó hegyekben fiatalokból titokban sereget gyűjtött, amelynek katonáit saját kardjaival övezte fel. Az ifjú sereg aztán egy tűzjelre, melyet a kovács lobbantott fel, rárontott a zsarnok palotájára, és vele együtt porig égette. Kava személye, mondabeli hős alakja a kurd hagyományban mára már egyet jelent a szorgos és észszerű munkával, a rabságból és szolgaságból való felszabadulással, valamint az elnyomás elleni küzdelemmel.

»Azzal, hogy éppen a kurd newroz újévi ünnepén láttak hozzá vandál tettükhöz, a „szíriai szabad zsoldosok” megmutatták: le akarnak számolni mindazzal, ami kedves a kurdoknak, ami közel áll szívükhöz – hangsúlyozta Farisz Othman, az északkelet-szíriai Kamisli kurd városának történész-kutatója. Ám ez még más értelemben is baljós üzenet: arra való kísérlet, hogy visszatérhessenek az önkényuralomhoz, az elnyomáshoz, amelyben aztán szabadon tenyészik a szellemi sötétség, a babona, egyszóval a mélységes tudatlanság.«

Afrín elestének és az ottani kegyetlenkedéseknek és atrocitásoknak a híre forgószélként sepert végig a nyugat-európai kurd közösségekben, s ezreket késztetett tiltakozásra. Egyedül az alsó-szászországi tartományi fővárosban, Hannoverben tizenegyezren vonultak az utcákra, a török haderővel dacoló YPG és a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) zászlóit is lengetve. A kurd menetet a rendőrség kétszer is megállította „tiltott jelképek felmutatására és tilos jelszavak skandálására” hivatkozva, amelyek a törvényen kívül helyezett PKK-t éltették. Később azonban már továbbengedték a tömeget. A német alkotmányvédelmi hivatal felhívta a figyelmet arra a veszélyre, amelyet az egyre jobban éleződő kurd–török szembenállás rejt magában az NSZK-ban. Főleg a PKK németországi ifjúsági szervezeteiben mutatkozik erős érzelmi reakció a szíriai konfliktus alakulására. Egyedül Alsó-Szászország tartományban a PKK-nak 16 ezer párthíve van. A hatóságok attól tartanak, hogy minél jobban elhúzódik a szíriai kurd háború, annál inkább erőszakosságba csap át a németországi kurdok eddig féken tartott és jobbára csak békés felvonulásokban megnyilvánuló szunnyadó harci energiája, s előfordulhat, hogy radikális elemeik szövetkeznek baloldali szélsőségesekkel. Ettől erősen óvott Stephan Mayer, a szövetségi belügyminisztérium parlamenti államtitkára.

Így is már megjelent egy olyan harcias felhívás, amelyben „Fight4Afrin” (Küzdj Afrínért) angol nyelvű jelszóval mozgósítottak erőszakos akciókra a Recep Tayyip Erdoğan elnököt állítólag politikailag hűségesen követők egyletei, üzletei és gépkocsijai ellen, sőt német fegyvergyárak megtámadására is. Egy több nyelven megfogalmazott közleményükben bejelentették, hogy „felelősségre vonják a szíriai háború haszonélvezőit, közelebbről a kormánypártokat, a NATO-struktúrákat, a rendőrséget, a hadsereget, a fegyverkezés pénzügyi partnereit”. Még azt is tudatták jellegzetes stílusukban, hogy felhívásukhoz „máris csatlakozott több különböző forradalmi csoport, és végre is hajtottak különféle akciókat. Ezért legharcosabb üdvözletünkkel köszöntjük őket!” Török intézmények ellen már eddig is megszaporodtak a merényletek. Ezért a berlini kancellári hivatalban biztonságpolitikai tanácskozást tartottak a német titkosszolgálatok képviselői.

(A török kormányt elítélő feliratos táblás kurd tiltakozó megmozdulások színhelye volt még Berlin, Hamburg, Stuttgart, Giessen, München, Mannheim, valamint Párizs, Strasbourg, Montpellier, Róma, Torino, Bécs, Bern, Stockholm és a dániai Odense.)

A nagy hallgatottságú Deutschlandfunk közrádió műsorában meginterjúvolták a mintegy 1,2 millió kurdot tömörítő ernyőszervezet, a németországi kurd közösség főtitkárát, Cahit Basart. A műsorvezető, Silvia Engels úgy mutatta be e szervezetet hallgatóságának, mint amelynek fő törekvése a kurd önazonosság elismertetése és a különböző társadalmi csoportok békés együttélésének előmozdítása. Küldetésének tekinti továbbá azt is, hogy legalábbis a köztörvényes bűnözésre utaló vád alól mentesítsék a hivatalosan mindmáig terrorszervezetként besorolt PKK-t.

„Afrínból szörnyű híreket kaptunk, amelyek elrabolják álmunkat, nyugalmunkat, s amelyek részben kétségeket ébresztenek bennünk a nyugati értékközösség iránt is – jelentette ki a főtitkár. Valószínűleg csak később fogunk megtudni mindent arról, ami most ott végbemegy. De tagságunk közvetlen családi-rokoni kapcsolatai révén – noha több hozzátartozójuk bombák vagy a harcok áldozata lett –, valamint a városból és a környező térségből származó legkülönbözőbb és egymástól független forrásokból is már tudjuk, hogy az utcákon önkényes kivégzéseket hajtottak végre, embereket üldöztek, megkínoztak, husánggal és vesszővel vertek.”

„Most elvesztettük Afrínt, de vele együtt Európa is elesett a Közel-Keleten. Mert Afrín a helyi demokrácia megteremtésére irányuló program, vállalkozás volt. Nem volt természetesen tökéletes, ennek mi mindannyian tudatában is vagyunk, de az emberek ott mindent megtettek érte, amit csak lehetett. S a kurdok most úgy érzik, hogy cserbenhagyták őket” – hangsúlyozta Cahit Basar.

Erdoğan megmérgezett diadala című jelentésében a Der Spiegel isztambuli tudósítója, Maximilian Popp megállapította, hogy a török államfő számára Afrín bevétele tényleges katonai győzelem volt. Megfigyelők azt jósolták, hogy több hétig vagy akár hónapig tartó harcokra lehet majd számítani, ezzel szemben azonban a YPG szinte ellenállás nélkül visszavonult. „A terroristák behúzott farokkal takarodtak el” – gúnyolódott az elnök, amit az egyik tanácsadója azzal toldott meg, hogy Törökország legyőzött két világhatalmat is, az Egyesült Államokat és Oroszországot. Kormánypárti török napilapok a „győzelem és a büszkeség napját” emlegették, s azt írták, hogy „Afrínban történelmet írtunk”. Az ellenzék vezére, Kemal Kılıçdaroğlu is „hősies csatáról” beszélt.

Ám az afríni lakosság többsége számára szülővárosának eleste katasztrófa volt – írja a német tudósító. Afrín ugyanis egyike volt ama kevés régiónak Szíriában, amelyet eddig megkíméltek a háború borzalmai. Ahol menedékre leltek kurdok, arabok türkmének, jazidok, s békében élhettek egymás mellett. Most azonban tízezrek menekülnek, miközben kénytelenek végignézni házaik kifosztását, és nem tudják, mikor és milyen körülmények között térhetnek vissza.

Erdoğan ugyan a YPG felett aratott győzelmében háborús politikájának igazolását láthatja, de középtávon ez a katonai beavatkozás megbosszulhatja magát Törökországon. Bár öntudatosan mondhatta, hogy Afrín központjában a bizalom és a stabilitás jelképei lobognak, és már nem semmirekellő csavargók és terroristák zászlói, ez a szónokiasság sem feledtetheti, hogy kormányának nincs semmiféle terve a háború utáni berendezkedésre vonatkozóan. Ő most Afrín számára követendő példaként Dzsarabulusz városát hozza fel, amelyet török katonák másfél évvel ezelőtt a szabad szíriai hadsereg (FSA) harcosaival együtt szabadítottak fel az ISIS uralma alól, s amelyet mindmáig Törökország igazgat. Csakhogy Dzsarabuluszt túlnyomórészt arabok lakják, akik a török katonákat és az FSA-t valóban védelmezőikként üdvözölték. Az afríni kurdok azonban a törökökben betolakodókat látnak. És jóllehet Afrínnak távolról sem minden lakosa támogatja a YPG-t, aligha fognak ellenállás nélkül beletörődni a török megszállásba.

Könnyen meglehet, hogy a török elnök hasonló tapasztalatokra fog szert tenni, mint korábbi amerikai hivatali kollégája, George W. Bush Irakban: könnyebb bemasírozni egy országba, mint onnan kijönni… – olvasható a hetilapban.

A következő célpontot már ki is jelölték címmel kommentálta a török Olajág-hadművelet afríni sikerét Michael Martens, a Frankfurter Allgemeine (FAZ) tudósítója. Mint írta, némely katonai szakértő „véres utcai harcokat” jövendölt Afrínban, ám a YPG egységei jobbára zárt alakzatban visszavonultak. Nem maradt semmi abból a híres harci készségükből, amelynek az ISIS terrorbandái elleni harcban – például Kobanéban – oly gyakran tanúbizonyságát adták. Igaz, a körülmények is egészen mások voltak Afrínban és Kobanéban. Utóbbi esetben a kurdok bizton számíthattak az amerikai légi támogatásra. Afrín felett azonban „hallgatott a mennybolt, s ha mégis megszólalt, akkor törökül beszélt”. A város elestével egyelőre megszűnt Ankara gyötrő rémképe arról, hogy az észak-szíriai kurd területek egyesülnek, s esetleg még a Földközi-tengerre is lesz kijárásuk. De a török elnök többet akar, már többször is bejelentette, hogy tovább már nem fog megtűrni fegyveres kurdokat az Eufrátesz nyugati partjának közelében fekvő Manbidzsban. Követeli, hogy az amerikaiakkal szorosan együttműködő kurdok vonuljanak vissza a folyam keleti partvidékére. Erről már tárgyalások is kezdődtek Rex Tillerson korábbi amerikai külügyminiszterrel, s ha megfelelnek a valóságnak a török közlések, akkor meg is állapodtak abban, hogy a felek katonai ellenőrzésével a YPG távozik Manbidzsból.

„Ankara mindenesetre tárgyal az amerikaiakkal, mert komolyan veszi őket. Az EU számára ellenben évek óta csak gúny és érdektelenség keverékét tartogatja” – állapítja meg Martens. Még csak igazán dühbe sem gurult szokásos módján, amikor az Európai Parlament határozatban szólította fel Törökországot afríni hadműveletének leállítására. Legalábbis messze elmaradva korábbi dührohamaitól, kijelentette, hogy az EP ilyesfajta mondanivalója „a törököknek az egyik fülén be, a másikon meg ki”. S miközben emlékeztetett arra, hogy országa az európaiak „könyörgését” meghallgatva feltartóztatta az Európára zúduló menekültáradatot, leszögezte: Törökország Afrínban a saját legjobb belátása szerint cselekszik….

(A török külügyminisztérium időközben sajnálatosnak és hamis információkon alapulónak nevezve visszautasította Angela Merkelnek a szövetségi gyűlésben Ankarának címezve elhangzott bírálatát. A kancellár asszony kormánynyilatkozatában kijelentette: Ha figyelembe vesszük is Törökország összes jogos biztonsági igényeit, elfogadhatatlan, ami Afrínban történik. Ott civilek ezrei vannak kitéve üldözésnek, halálnak vagy menekülés kényszerének. Ezt a leghatározottabban elítéljük – mondta. Heiko Maas külügyminiszter is bírálta Ankarát, követelve, hogy a törökök távozzanak Afrínból. Német sajtókommentárok azonban felhívták a figyelmet arra, hogy a nemzetközi jog szempontjából sem Merkel, sem Maas nem minősítette egyértelműen a török katonai akciót. A török válasz mégis úgy hangzott, hogy „némely szövetségesünk a terroristák szemével látja a fejleményeket”.

Erdoğan viszont éles szavakkal illette Emmanuel Macron francia elnököt, amiért fogadta a YPG-t is magában foglaló szíriai demokratikus erők küldöttségét. Az államfő segítséget ígért a kurdoknak, és állítólag felvetette francia katonák kiküldését Manbidzsba. Erdoğan mindezt elszomorítónak és Törökország érdekei ellen irányuló támadásnak nevezte.)

Németország egyik legtekintélyesebb publicistája állandó rovatában megsemmisítő ítéletet mondott kormányának a szíriai kurdokkal kapcsolatos politikájáról és a Nyugat kurdokhoz való hozzáállásáról. Jakob Augstein a Der Spiegel hasábjain Értéktelen értékek című írásában megállapítja: az ismét megválasztott Merkel kancellár egyaránt megbélyegezte a Kelet-Gúta és az Afrín elleni támadást. Csakhogy előbbi esetben Aszad diktátor öl az oroszok segítségével, az utóbbiban azonban a diktátor Erdoğan öl a „mi segítségünkkel”. A szerző hazugságnak nevezi Törökországnak azt az állítását, amely szerint Afrínban önvédelemből cselekedett. Ezzel összefüggésben idézi a szövetségi gyűlés tudományos szolgálatát (WD), amely 65 munkatársával a minisztériumoktól független, pártatlan és szakszerű véleményalkotásával segíti a parlamenti képviselők eligazodását meghatározott fontos kérdésekben. A WD megállapítása szerint Ankara „adós maradt annak konkrét bizonyítékával, hogy ellene irányuló fegyveres támadás váltotta ki önvédelmi jogának gyakorlását”.

Valójában Törökország meg akarja akadályozni – állítja Jacob Augstein –, hogy Szíria romjaiból kiemelkedhessék egy kurd állam. A kurdok a palesztinokhoz hasonlóan az elárult népek közé tartoznak. Korábban a zsidókat és az örményeket is ide lehetett sorolni, de nekik már osztályrészül jutott, amire amazok még várnak: egy önálló állam. A kurdok megérdemelnének egyet, mert a Közel-Keleten nincs sok olyan nép, amely már létrehozott egy demokratikus közösséget. Ha a Nyugatnak valamit is számítanának saját értékei, akkor a kurdok oldalán állna.

De úgy látszik, hogy a Nyugat értékei csak állásponttól függő kérdést alkotnak. Például a fegyvergyártó Rheinmetall konszern számára azért előnyös ez a háború, hogy Leopard típusú páncélosa megmutathassa, mit tud. Márpedig német fegyvereknek ebben a háborúban történő bevetése aligha egyeztethető össze e háború „leghatározottabb” elítélésével – állapítja meg a publicista Angela Merkel kormánynyilatkozatbeli szóhasználatára célozva. Ennek következtében úgynevezett kognitív disszonancia, vagyis belső fogalmi feszültség, ellentmondás keletkezik, amely feloldást igényel. Ennek legegyszerűbb módja a hazugság – mutat rá Augstein, azzal vádolva Sigmar Gabrielt, hogy még külügyminisztersége idején valótlanságot állított, amikor februárban afelől biztosította a közvéleményt, hogy Törökországgal szemben szíriai hadjáratának kezdetétől fogva teljes mértékű hadfelszerelési exporttilalom van érvényben. Ám a valóságban januárban és februárban 34 kiviteli engedélyt adtak ki 9,7 milliárd euró értékben.

A fent jelzett ellentmondás feloldásának másik lehetséges változata az úgynevezett reálpolitika eltúlzása. Ez a szó egyszer már azt a meggyőződést jelölte, hogy a külpolitikának nem a saját értékeket, hanem a saját érdekeket kell szolgálnia. Sajátságos ellentét. Mert hát állhat-e valami visszataszító dolog a saját érdekünkben? – teszi fel a kérdést a hírmagyarázó, levonva az alábbi következtetést: „A Nyugat kudarcot vallott közel-keleti politikájának azzal a tanulsággal kellene szolgálnia, hogy értékek és érdekek elválaszthatatlanok. Mert ami most Afrínban történik, az a német külpolitika történelmi szégyene.”

Írásunk végére hagytuk a beszámolót egy olyan törökországi esetről, amelyet – mint oly sok mást is – a nemzetközi sajtóban alig érdemesítettek figyelemre, sok helyütt még említésre sem. Pedig az eset közvetlenül összefüggött a szíriai háborúval, s színhelye az ország egyik legpatinásabb felsőoktatási intézménye, az isztambuli állami Boszporusz Egyetem (Boğaziçi Üniversitesi) volt. Még március 19-én történt, hogy diákok az Olajág-hadjárattal való szolidaritás jegyében az egyetem északi campusában árusítóhelyet rendeztek be, amelynek asztalairól szultánkenyérre emlékeztető jellegzetes édességet, lokumot, vagyis „török gyönyörűséget” kínáltak az afríni harcokban elesett török hősök emlékére.

Ekkor megjelent egy háborúellenes diákcsoport is, s tiltakozott az „afríni lokumot” árusítók háborúpárti akciója miatt. Kifeszített transzparensükön ez a felirat volt olvasható: „Megszállás és kegyetlenkedés nem lehet török gyönyörűség.” A szemben álló két tábor között egyre nőtt a feszültség, amely végül tettlegességbe torkollott. Az Anadolu Ajansı (AA) állami hírügynökség jelentése szerint verekedés tört ki, s a helyszínre kiszállt rendőrség átmenetileg őrizetbe vett 12 diákot.

Más adatokat közölt a BBC Türkçe, az angol rádió török szolgálata. Jelentése szerint, amelyben a diákokat képviselő İnayet Aksu ügyvédre, illetve szemtanú egyetemistákra hivatkozik, a következő napon, a kora reggeli órákban Skorpió (Akrep) és Sündisznó (Kirpi) típusú páncélozott gépjárművek és rendőrségi autóbuszok érkeztek a campusra. A kiszálló hatósági emberek razziáztak és igazoltattak a diákszállásokon és a könyvtárban. Összesen hét személyt őrizetbe is vettek. Később többeket elengedtek. Ügyvédjüknek elmondták, hogy tisztességes bánásmódban volt részük.

Recep Tayyip Erdoğan köztársasági elnök március 24-én a fekete-tengeri Samsun tartománybeli Tekkeköyben mondott beszédében kijelentette: „Amikor egyik egyetemünkön helybéli vallásos, nemzeti érzelmű diákok lokummal kedveskedtek, kommunista, hazaáruló fiatalok arra vetemedtek, hogy megtámadják asztalaikat. Az ilyenek terroristák. Ezekkel a terrorista ifjakkal szemben, akik foltot ejtettek egyetemük becsületén, mindenképpen el fogunk járni” – mondta az elnök, akinek a szavait a Cumhuriyet idézte. Az államfő annak kinyilvánításával folytatta, hogy „az ilyesfajta cselekmények elkövetőitől meg kell vonni az egyetemi előadások látogatásának jogát. Az egyetemek ugyanis nem terrorista ifjúság, hanem hazájának, nemzetének szolgálatára kész nemzedék nevelésére hivatottak.”

Figyelmeztette az egyetemi tanárokat is, hogy a tapasztaltak miatt nagyobb éberséget kell tanúsítaniuk. „Ha azonban kiderülne, hogy egy húron pendültek diákjaikkal, akkor velük szemben is igazságot teszünk” – mondta.

A Boszporusz Egyetem politológia szakos hallgatói nyilatkozatot adtak ki, amelyben megállapították: „A kormány biztonságpolitikájának bírálata semmiképpen nem minősíthető terrorpropagandának”. A jövőben is élni kívánnak szólásszabadságra való jogukkal.

Flesch István – Türkinfo

2018. április 2.