Élet és közélet a XVI. századi Oszmán Birodalomban: Megérkezés Amásziába

Török levelek – Élet és közélet a XVI. századi Oszmán Birodalomban

Az I. Ferdinánd követeként Szulejmán szultánhoz igyekvő flamand Ogier Ghiselin de Busbecq 1554–1555-ös követjárását bemutató sorozatunk alábbi részében ezúttal a 16. századi Amászia [Amasya] városáról kaphatunk egy kis ízelítőt. Milyennek is látta a várost Busbecq és a követtel együtt utazó Hans Dernschwam?

Sorozatunk előző részeiben olvashattunk arról, hogy mivel Szulejmán szultán 1554–1555 fordulóján éppen amásziai táborában tartózkodik, így a hozzá Bécsből Budán és a Balkánon át igyekvő Ogier Ghiselin de Busbecq végső úticélja nem Konstantinápoly, hanem a kis-ázsiai Amászia.

Busbecq Amásziában

Sorozatunk előző részében arról olvashattunk, hogy Ankarát elhagyva Çorum érintésével a követség Amászia felé közeledik, s egészen egy Elvançelebi nevű kis településig jut. A Konstantinápoly és Amászia közti távot Busbecq és kísérete 30 nap alatt tette meg: 1555. április 7-én a követség megérkezik Amásziába. Busbecq így ír az Elvançelebitől Amásziáig tartó utolsó szakaszról és magáról Amásziáról:

„De már közel van, hogy hosszú utunkról megpihenjünk. Ettől a helytől [Theke Thoy, avagy Tekke Köy; ma Elvançelebi] csak egy megállóhely volt útközben, nevezetesen Baglison, míg elértük Amásziát, ahova pedig harminc nappal azután érkeztünk, hogy elhagytuk Konstantinápolyt: április 7-én. Közeledtünkre felbukkant néhány török, akik gratuláltak megérkezésünkhöz és tiszteletünkre elkísértek bennünket. Amászia városa kiemelkedő helyet foglal el Kappadókiában, a tartomány helytartója itt szokott törvényt ülni és állandó táborát is itt tartja. De úgy tűnik, hogy már Bajezid idejétől valami szerencsétlenség van ezen a városon, melyet most Musztafa nyomorúságos esete is bizonyít. Sztrabón a várost szülővárosának mondja. A város maga az azon átfolyó és azt kettészelő Iris folyó mindkét partján, az ellentés oldalon levő dombokon fekszik, úgy, hogy mint a színház ülőhelyeiből, a lejtők oldalából mindenhonnan kilátás nyílik a folyóra: az egyik oldal a másikról teljesen látszik és megmutatkozik. A dombok olyannyira beszorítják, hogy összesen egy út nyílik a szekerek és igavonók számára a be- és kimenetelre.”

Busbecq leírását egy érdekes megfigyeléssel egészíti ki:

„Megérkezésünk éjjelén nagy tűz volt, melyet a janicsárok szokásuk szerint úgy oltottak el, hogy lebontották a szomszédos épületeket. A tűzesetek nagyon is kívánatosak a török katonák számára. Munkálkodásukkal azonban, ahogy mondottam, nem szorítkoznak pusztán a szomszédos házak lerombolására, s nem csupán azokat a házakat fosztják ki, melyek égnek, de azokat is, melyek ezek szomszédai – így hát gyakran ők maguk azok, akik titokban a tüzet szítják, hogy alkalom szülessen a lopásra. Emlékszem például, amikor Konstantinápolyban voltam, történt ilyesmi. Mivel számos helyen történt tűzesetről elég bizonyosan kiderült, hogy nem véletlen volt, ám a tetteseket mégsem fogták el, a nép csak a perzsa kémeket hibáztatta. De később egy alaposabb vizsgálat kiderítette, hogy a tűzeseteket azok a tengerészek követték el, akik ekkor a kikötőben voltak, hogy a tüzek feldezete alatt alkalmuk legyen lopni.”

E kis kitérő után Busbecq Amásziáról a továbbiakat írja:

„A dombon, mely legmagasabbra emelkedik Amászia fölé, egy nem elhanyagolandó fellegvár van, ahol az állandó török őrség tartózkodik, vagy Ázsia a törökök uralmába nem igazán belenyugvó népeivel szemben, ahogy azt később majd elmondom, vagy a perzsák ellen, akik a nagy távolság ellenére akár egészen idáig tesznek kalandozásokat. Ezen a dombon nem kevés ősi emlékmű maradványa van, melyek talán Kappadókia királyaié. Egyébként sem Amászia házai, sem utcái semmilyen szépséget nem nyújtanak. A házakat agyagból építették, majdnem olyan elv alapján, mint Hispániában, továbbá miként maguk a házak, a szintén agyagból készült tetejük is lapos, mindennemű gerinc nélkül. Valamely régi oszlopmaradványt használnak henger gyanánt, melyet ide-oda görgetve, ha a tetőt az eső vagy a szél megrongálta volna, azt ismét lenyomják és egyengetik. Nyáridőben e tetőkön a lakosok szabad ég alatt alszanak. Az eső erre nem sok és nem is gyakori, de ha esik, akkor az arra járók ruházata a tetőkről csepegő sárral gyakran bepiszkolódik. Láttam ott a szomszédunkban egy valamiféle fiatal helytartót a régiek szokása szerint ágyról vacsorázni.”

A rendkívül sok természeti látványossággal is szolgáló Amászia másik, napjainkban is rengeteg turistát vonzó érdekessége – egyebek közt – a 20–25 méteres magasságban a sziklába vájt – de már régóta üres –, az i. e. 3. századra tehető pontuszi királysírok sora: összesen 18 pontuszi uralkodó sírja látható a sziklafalban.

Dernschwam Amásziáról

A Busbecq kíséretében saját kérésére utazó Hans Dernschwam – ahogy azt sorozatunk korábbi részeiben már láthattuk – számos szempontból jóval részletesebben, ám nem kevésbé kritikusan ír a látottakról. Dernschwam útleírásában az alábbiakat olvashatjuk az út utolsó szakaszáról Elvançelebi és Amászia között, illetve az Amásziába való megérkezésről:

„Április 6-án reggel hat órakor felkerekedtünk Alvan Cselebiből, és négy-öt óra leforgása alatt, jó hat mérföld megtétele után, egy Baglidzsa nevű faluba érkeztünk. Itt táborozott előző éjjel a császár és udvarnépe.

[…]

Április 7-én, virágvasárnap napkeltekor keltünk útra Baglidzsából, és déltájban – miután három jókora mérföldet magunk mögött hagytunk – megérkeztünk Amásziába. Vagyis kocsijainkkal harminc nap alatt jutottunk el Konstantinápolyból Amásziába, végig az országúton haladva. A búcsúlakoma után Konstantinápolytól Szkutariig a tengeröblön át tettük meg az utat; itt vártak reánk a kocsik és lovak, amelyeket már korábban – március 8-án – indítottak útnak. Utunk során két napig vesztegeltünk Niceában és Ancirában, vagyis március 10-től április 7-ig huszonhét napot töltöttünk utazással. Napi útiteljesítményeinket összegezve az egész út jó száztizenhárom magyar mérföldet tett ki.

[…]

Amásziától néhány napi járóföldre a rideg, kopár hegyekben solymászott és agarászott a császár. Azon az országúton, amelyen eddig eljutottunk s amelyen most továbbhaladtunk, vonult a császár is. És amerre csak vonul a császár kíséretével, ott az út mindkét szegélyén kődombocskákat és –halmokat emelnek, egymástól puskalövésnyi vagy még kisebb távolságra, egészen addig helyig, ahol a császár újból letáboroz. A császár utazásainál mindig ezt a gyakorlatot követik, különösen, amikor sereggel vagy csapatokkal vonul át; ilyenkor külön e célra alkalmazott személyek állítják fel az út mindkét szegélyén az említett halmokat.

Amerre csak keresztülutaztunk, a lakosság pártütővé vált; egyesek Musztafának, a császár kivégzett fiának emlékét őrzik, mások a vörösturbánosok, vagyis a perzsák hívei. Nem ok nélkül maradt a szultán itt, Kappadokiában utolsó hadjárata után, és vetett börtönbe vagy végeztetett ki egyeseket. A köznép ugyanis Musztafát magasztalja, és ha a császár majdan elhalálozik, feltehető, hogy Törökországban egy ravasz lázító emeli fel a fejét, és a két fiú nem követheti atyját a trónon.

Baglidzsától Amásziáig a helyek között szép, megművelt földek, mindkét oldalról magas hegységek; utunk hegyeken-völgyeken keresztül vezetett.

Jobbról meglehetősen nagy folyó tart Amászia felé; ez a Strabo által emlegetett Iris folyó. Egyébként Strabo szülővárosa Amászia volt.

[…]

Amászia előtt mintegy fél mérföldön át egy magas, kopár, sziklás hegyek között megbúvó szakadékon keresztül vezet az út. Mindenfelől sok-sok megcsodálásra méltó táj bontakozik ki. Az út olyan keskeny, hogy kocsinkkal nem tudnánk kitérni a szembejövőknek.

A kocsiút jobb szélénél húzódó ösvényen lóháton és gyalogszerrel lehet közlekedni. Ahol a sziklák miatt nem lehet haladni, olykor fenn és lenn öt láb széles gyalogösvényeket véstek beléjük; az ösvényt maga a természet látta el korlátokkal.

A város csak akkor válik láthatóvá, amikor az ember egészen odaérkezik, egészen a folyóig, mely a magas hegyek közötti völgyben hömpölyög. A folyó melletti földet kő- vagy agyagkerítéssel övezett szőlőskertek, gyümölcsösök, szántók borítják, sárból-agyagból tapasztott kerti házacskákkal.

[…]

Velünk szemben várkastély emelkedik egy pompás sziklafokon, a másik irányban egy hasonló szikla és hegytorlasz, de kevésbé magas.

A városba érkezéskor jobbról-balról egymással szemben két szép régi templom, még a görögök idejéből. Faragott kövekből épült szép épületek.A kettő között halad az országút.

Majd ismét egy régi, szintén kváderkövekből épített templom; szálláshelyünk felé igyekezve mellette haladtunk el. Szálláshelyünk a szikla tetején emelkedő várkastély tövében volt. Magasan állt a sárga sziklába vésett kapu, melyhez ugyancsak sziklába vésett, korlátokkal ellátott úton lehet eljutni. A kétszintes házak egyébként mind égetetlen téglából, anyagból készültek belsejük ácsolatlan, durva fa és gerenda. Az alsó szint lóistálló célját szolgálja, felette lakások találhatók. Ezeket a gerendák és deszkák borítják; rajtuk félölnyi vastagságban rőzse és föld szolgál házfedél gyanánt. Más tetőszerkezettel egyetlen ház sem rendelkezik. A helybeliek általában a házfeldeleken élnek és lakoznak. És szinte valamennyi házon egy kerek, hosszasan elnyúló, oszlopszerű kő fekszik, itt-ott lekerítve; ezzel – mintegy hengerként – egyengetik a padozatot.

[…]

Amászia városát az Iris szeli át; egy hatvanhárom lépés hosszú, korlát nélküli híd íveli át a folyót. Kocsival nem lehet közlekedni rajta, mivel nem lehetne a szembejövőnek kitérni. Lejjebb kőkorlátokkal ellátott kőhíd emelkedik.”

Fentebb már olvashattunk arról, hogy a követség 1555. április 7-én érkezik meg Amásziába; Busbecq később papírra vetett visszaemlékezésében pedig arról ír, hogy megérkezésük éjjelén hatalmas tűzvész tombolt a városban. Ehhez képest Dernschwam azt írja, hogy az említett tűzeset egy héttel később, április 14-én következett be:

„Április 14-én, húsvét napján éjszaka nagy tűzvész pusztított Amásziában, az Iris folyó közelében, és sok agyagból épült ház vált a lángok martalékává. A tűzoltást csakis a janicsárok végezhetik; őket a pasák ösztökélik. Tűzoltó alkalmatosságuk nincs, csupán a fejsze. A tűz oltását azzal kezdik, hogy előbb néhány házat lerontanak, hogy a tűz terjedésének gátat szabjanak. A kalmárok a tűz folytán tetemes károsodást szenvednek. A tűzvész a város legnagyobb terén pusztított.

[…]

Szállásunk Amásziában – melyben egyébként Musztafa, a császár fia lakott korábban – egy hegy lábánál volt. Olyan, mint egy tágas kerttel övezett egyszerű, nagyobb udvarház. A bejárat egy vályoggal kitapasztott fakapu; mellette a szobák nem sokban különböznek a többi parasztház szobáitól. Az udvaron egyszintes, hosszan elnyúló új épület; fából készült részei durva, ácsolatlan, rosszul fűrészelt, egy selmeci öl hosszúságú fenyődeszkákból állnak.

Közelében, egy kert közepén emelkedő, egyszintes kőház, melyben a császár szállt meg. Csak kőhajításnyira voltam tőle, de jómagam nem fordulhattam meg benne. Nálunk odahaza egy mesterember lakóháza lehetne. Mellette jókora kapu, szintén vályogból; előtte hosszú, zsindely borította tornác, mely alatt négy aranyruhás, ezüstbottal vagy -fütykössel ellátott apród ült, akik közül az egyik Móré László fia volt. Akárcsak az apja Konstantinápolyban, akként ő is hitehagyott kereszténnyé és gazemberré vált.”

A fenti idézetben a Dernschwam által említett Móré László az egykori szörényi bán, Móré György fia maga is részt vett a mohácsi csatában, majd a lassanként széteső Magyarországon meglehetősen kétes hírre tett szert hatalmaskodásaival, melyek során az ország zűrzavaros helyzetét igyekezett minél inkább saját hasznára fordítani. Ilyen jellegű tevékenysége a Budát 1541-ben elfoglaló törököket is egyre inkább zavarja, így 1543-ban a budai pasa ostrom alá veszi Nána várát, Móré László székhelyét – a vár elestével a várvédő két fiával egyetemben fogságba esik. Dernschwam, aki 1553 augusztusának végén érkezik meg Konstantinápolyba, arról ír útleírása egyik korábbi részében, hogy Verancsics Antal és Zay Ferenc egyszer a Héttorony környékén lovagoltak 1553 őszén, ahol Móré Lászlót fogva tartották. Dernschwam azt is megjegyzi, hogy más foglyoktól eltérően „az ő lábán nincs bilincs, mert a lator önszántából törökké lett a fiával együtt, akiről úgy hírlik, hogy a császár apródja és még sokra fogja vinni. Amikor egyszer a követek arra [a Héttorony felé] lovagoltak, látni akarták őt [Móré Lászlót]. Le is jött a kapu elé, de törökül szólt, nem beszélhetett szabadon, még csak fel sem emelhette a tekintetét, mint a többi lator.”

A Móré László és fia sorsán elmélkedő Dernschwam a folytatásban még az alábbiakat írja Amásziáról, ahol a követség 1555. április 7-től június 2-ig tartózkodik:

„Június első napján Amásziában az alsó kastélyban is megfordultunk. Kívül és belül kőből, égetetlen téglából, deszkákból készült, de igazi teteje ennek sincsen, hanem – saját hazai szokásuk szerint – felhordott föld borítja; a fénysugarak az ablakréseken esnek be.

Négyzetes terében körbe lehet járni; sok kis szobából áll, melyekbe bukóablakokon át jut be a fény. A császárnak e háza mellett sátrak vannak felütve, melyeken seregnyi mesterember varrja, barkácsolja a kötélzetet és a faszerkezetet.

Sok ilyen sátor van, s ezeknek sátorfái olyan vastagok, mint a kocsik kerékagya. Ezeket a sátorfákat úgy alkották meg, hogy azokat két darabra lehet szétrakni. Miként az  látható, az ilyen nagy tömegű, mennyiségű és súlyú rakományhoz ezer tevére van szükség, hogy a sátrakat teljes felszerelésükkel el lehessen szállítani. Mint mondják, az a gyakorlat, hogy amikor a császár este nyugovóra tér, a sátorverők a következő táborhelyen már el is készültek munkájukkal és felállították a sátrat – vagyis hogy míg az egyik sátor előrenyomul, addig a másik megelőzi.

A kastélyból kilépve az ember körbejárkál a kőfalak között, melyekbe – távolabbról úgy tűnik – mintha lakásokat és nagy kaput véstek volna bele. Sorjában öt ilyen helyezkedik el, mindegyike magasabban az előzőnél, ám ezek nem lakások, hanem azoknak a régi pogány királyoknak temetkezőhelyei, akik ebben a Kappadokia nevű országban uralkodtak; erről egyébként Strabon is megemlékezik. Rendkívül munkaigényes építkezés lehetett, hiszen az első sír felől két, egymással szemben elhelyezkedő vésett magas táró nyílik; magasságuk két landsknecht-kopjának felel meg, szélességük két, két és fél lépés. A táró tízlépésnyi mélységben hatol be a sziklába, és egyik tárnafaltól a másikig a szikla úgy van belül kifaragva, mint egy gyámív, olyképpen, mintha a két tárna tető alatt lenne, és a körülfaragott szikla szabadon állna. A két tárnát hátul, a tárnák magasságában egy tízlépésnyi hosszúságú járattal kötötték össze, minek következtében az ember szabadon járkálhat a faragott kő mind a négy oldalán, és a kőfal mellett nyugati irányban a külszín felé haladva megpillantja a kaput.

Ugyanezen az oldalon a külszín irányában egy bevésett üveg, mely három-négy lépés hosszú és három lépés széles. Meglehetősen magas, akár egy boltíves kápolna; gömbívének magassága három lépés. Ebben nyugodtak az említett pogány királyok. Valaha az üregeket kővel torlaszolták el és kapocsvasakkal zárták le, miként az látható. Az sem kétséges, hogy a királyok neveit kívül ki is faragták.

Egyebek mellett a legmagasabban elhelyezkedő síremlékhez széles, hetvengrádicsos feljárat vezet fel, a kőfalba faragott korláttal. Ezt a síremléket azonban nem lehet körüljárni.

A többi ilyen síremlék alatt görög módra szépen kifestve az utolsó ítélet, az apostolok és más evangéliumi személyek ábrázolatai, melyeket összevissza karcoltak és török szavakkal teliirkáltak. A görög kalugyerek alighanem ugyanitt, az alsó kastélyban laktak. Azt hallottuk, hogy a régi királysírokat kápolnákká alakították át, melyekben miséznek is.”

Oszmán-kori házak és egy pontuszi sír Amászia hegyoldalában

Busbecq 1554–1555-ös követjárását bemutató sorozatunk következő részében pedig a követség céljáról és ilyen értelemben csúcspontjáról olvashatunk majd: Busbecq és Szulejmán szultán személyes találkozójáról 1555 áprilisában.

Források:

Augerii Gislenii Busbequii Legationis Turcicae Epistolae quatuor. Frankfurt, 1595

Augerius Gislenius Busbequius: Legationis Turcicae Epistolae quattuor – Oghier Giselin van Boesbeeck: Vier brieven over het gezantschap naar Turkije

Hans Dernschwam: Erdély. Besztercebánya. Törökországi útinapló. (Közreadja: Tardy Lajos) Európa, Budapest, 1984

Lettres de Baron du Busbecq. Paris, 1748

The Turkish letters of Ogier Ghiselin de Busbecq. Transleted by Edward Seymour Forster with a foreword by Karl A. Roider. LSU Press, 2005

Tardy Lajos: Régi magyar követjárások Keleten. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971

Horváth Krisztián – Türkinfo