K. Tengeri Dalma: Beszél az a gyerek magyarul is?

Egy emberpalánta terelgetése a hétköznapokban alapvetően sok fejtörést okoz a kedves szülőknek; ez különösen igaz akkor, ha a család többnyelvű, és a cél mindkét nyelv megtanítása. Sokan és sokszor kérdezték már tőlem, hogy mi a módszerünk, mire figyeltünk oda, és egyáltalán: Törökországban születve és ott cseperedve,

b e s z é l   a z   a   g y e r e k   m a g y a r u l?

Nos, jelentem, beszél. Ám a történet korábbra nyúlik vissza: volt egyszer egy magyar leány és egy török fiú, akik a nagy szerelmet megpecsételendő egybekeltek, Törökországba költöztek, majd pár évvel később megszületett a kislányuk, Anna, aki hamarosan 4 éves lesz…

Önderrel, a férjemmel a mai napig az angol a közös nyelvünk, ami (nagy)részben annak tudható be, hogy így kényelmesebb volt, később viszont Anna miatt tartottuk magunkat hozzá. Azt nem kell ecsetelnem, hogy ez nem segítette az én török tudásom drágakővé csiszolódását, na de sebaj, a lányom majd segít benne.

A Nagy Terv: egy szülő – egy nyelv

Még babavárás közben kutakodtunk egy kicsit a kétnyelvű gyermekekről szóló szakirodalomban, és kidolgoztuk a Nagy Tervet. Abban maradtunk, hogy az „egy szülő – egy nyelv” módszerét fogjuk követni, vagyis Önder csak törökül beszél hozzá, én pedig csak magyarul. Az angolt tartjuk egymás között, hogy legalább a fülének legyen ismerős, még ha nem is éppen tőlünk tanulja meg. Nem beszélünk anyanyelvi szinten, ezért mi nem mertük bekeverni közvetlen nyelvként.

Aztán megérkezett Anna. Nekem elképzelhetetlen volt, hogy ne magyarul szóljak hozzá, azt hiszem, ha akarom, sem lettem volna rá képes. Mindent úgy csináltunk, ahogy elterveztük, a saját anyanyelvünkön gügyögtünk hozzá, egymással pedig folytattuk angolul. Zárójelben jegyzem meg, az első gyerekorvosunk csuklóból azt javasolta, hogy ne használjunk két nyelvet, mert össze fog az a kölök zavarodni, beszéljek én is törökül. Hüledezve néztem rá, aztán később kiderült, hogy más dolgokról is érdekes nézeteket vallott…

Telt-múlt az idő, és egyértelmű lett, hogy a gyerek hamar elkezd beszélni. Ha arra gondolok, hogy most milyen kommunikatív, nem csodálkozom rajta, hogy korán megindult a lavina. Alig múlt másfél éves, amikor már egész gazdag szókinccsel rendelkezett, és viszonylag gyorsan ráérzett a ragozás ízére is. Kétéves korára eljutott oda, hogy mindent elmagyarázzon a maga szintjén. Ebben az időszakban többségében magyar szavak hagyták el a száját, ami nem csoda, hisz én voltam vele itthon, a napjai nagy részében engem hallott. A török család egyre többször adott hangot aggodalmának, hogy nem fog megtanulni rendesen törökül, mi lesz így vele. Igyekeztem eloszlatni a kétségeket, lehetetlen, hogy egy török–magyar gyerek, aki Törökországban él, és itt fog majd óvodába járni, ne tanuljon meg törökül! Inkább nekem lesz nehéz tartani a magyar nyelvet, ne aggódjanak. Igazam is lett.

Nekünk ez vált be 

Én ebben az első időszakban bevállaltam azt, hogy török társaságban sem váltottam át törökre, ha vele beszéltem, akkor sem, ha udvariatlannak tartottak, amiért nem értenek bennünket. Úgy éreztem, ez kell ahhoz, hogy tartani tudjam az egy szülő – egy nyelv módszert, és nem akartam lehetőséget adni a többségi nyelv megerősödésének. Sok történetet lehet arról hallani, hogy a kicsi megtagadja a kisebbségi nyelv használatát, amikor rájön, az anya a többségit is érti és beszéli – féltem ettől. Természetesen nem ültem megkukulva egy-egy összejövetel alkalmával, de a gyerekhez csakis akkor szóltam törökül, ha nagyon fontos volt, hogy értsék körülöttünk. Helyette inkább megbeszéltük, amit kellett, és mivel mindig kíváncsiskodtak, hogy miről pusmogunk, lefordítottam nekik. Ma már lazább vagyok vele, de még mindig többnyire magyarul kommunikálunk társaságban. A környezetünk elfogadta és megszokta, egyébként pedig jól jön ilyenkor, hogy külföldi vagyok, hisz a külföldiek egy rakat dolgot másképp csinálnak, az „európai nevelésmód” pedig egyenesen legendás errefelé.

A törököt nagyon gyorsan behozta, amikor elkezdte a bölcsődét, a rokonság is megnyugodott, hogy tudnak majd vele beszélgetni. Én viszont izgultam, hogy ne tagadja meg a magyart, mert ekkorra már éreznie kellett, melyik a többségi nyelv. Négyéves lesz hamarosan, eddig minden rendben (nagyon hangosan kopogok a fa asztallapon).

Hiszek abban, hogy az angol, mint közös nyelv Önder és közöttem, segítette ezt a folyamatot. Csakis így tudott a török és magyar egyenrangú maradni az otthonunkban, egyik irányba sem tolódott el a hangsúly. Természetesen sok hozzánk hasonló családról tudok, ahol harmadik nyelv nélkül is simán beszélnek a csemeték magyarul, tehát ez nem a tuti recept.

Az itthoni beszélgetés nálunk többnyelvű, mára Önder is elérte azt a szintet, hogy tud bennünket magyarul követni. Hallottam olyan családról, ahol az apa nem tudta elviselni, hogy ne értse a felesége és a gyermeke közötti eszmecserét, nálunk ez fel sem merült, minden adta magát.

Ami az angolt illeti, Anna nem beszéli, viszont egyre többet megért abból, amit egymásnak mondunk. Időnként szoktuk vele játszani, hogy beszéljünk angolul, de csak akkor, amikor ő szeretné. Mostanában érzem azt, hogy nyitott lett rá, sokszor visszakérdez, hogy ugye ezt és ezt mondtad most apának, vagy csak simán megkérdezi, mi hangzott el éppen. Eddig simán beszélhettünk róla a feje fölött anélkül, hogy megérthetné, na, annak vége.

Ahhoz, hogy a magyar nyelvet építsem is és szinten is tartsam, mindennap kell vele tudatosan foglalkoznom, nagyon gyorsan át tudna a mérleg nyelve billenni.

Általában érzem, hogy az adott időszakban mire nyitott éppen, és ahhoz igazítom a játékainkat. Erős fél évig a zene világában éltünk, akkor a kérésére sokszor beugrottunk egy közeli zeneiskolába, csak hogy a hangszereket nézegethesse, és rengeteg gyerekdalt megtanult tőlem. Leporoltam a jócskán megkopott óvodai népdalgyűjteményemet, és el sem tudom mondani, milyen fantasztikus időutazásban volt részem vele. Figyeltem, ahogy rákapott az én gyerekkorom ízére, naphosszat dúdolgatott, állandóan énekeltünk, még a vécéről is alig lehetett leimádkozni, mert minden alkalommal koncertet adott. Aztán jöttek a könyvek, akkor folyamatosan Bogyó és Babócát és a többi kedvencet olvasgattuk, minden hazautazás alkalmával beszereztünk valami újdonságot, amit örömmel fedeztünk fel együtt.

A fentiek nem csak a kommunikációval kapcsolatos módszerek. A nyelv szempontjából annyiban fontos, hogy amire nyitott, azzal teljes erőbedobással bombázom az agyát, és tanítom neki az adott területhez kötődő szavakat, kifejezéseket. Legyen szó hangszerekről, festésről, boltos játékról, bogáranatómiáról, minden lehetőséget ki kell használni az adott szavak használatára, hisz itt túl sokszor nem találkozik vele. A hétköznapokban próbálok választékosan beszélni, sokszor szándékosan ismételve egy-egy szó szinonimáit is. Ha valamit nem jól mond vagy keresi a szavakat, akkor szimplán visszakérdezek, és azzal segítem őt.

Azt biztosan nem kell kihangsúlyoznom, hogy egy-egy hazai látogatás, a szerető nagyszülők és barátok milyen sokat lendítenek a kifejezésmódján.

Beszélni, beszéltetni, beszélgetni – másképp nem lehet. Van „gondolós játékunk”, ami remek szókincsfejlesztő, „emlékezős játékunk”, ami szintén, „kitalálós játékunk”, ami nagyon jó a körülírás gyakorlására, szituációs játékaink, amik abban segítenek, hogy megtanítsam, odahaza milyen szófordulatokat használunk pl. egy bevásárlás vagy piacozás során. Most ott tartunk, hogy aktívan használom a tetszikezést, ha ő a boltos néni vagy a doktor néni, hogy szokja a füle. Még nem rögzült nála, de azt már érzi, hogy a magázódás egy formájáról van szó, ezért amikor ő kerül sorra, ösztönösen törökből fordít, vagyis T/2.-ben szólít meg, ami a török magázódás hivatalos formulája. Sok-sok saját játékunk lett az évek során, és igazából egyik sem szakirodalomból merített, hanem közösen találtuk ki őket.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy tuti recept nincsen, ez sem az; mint ahogy nincs két egyforma gyerek és azonos körülmények között élő család sem.

Az elmúlt időszakban sok más mellett egy nagyon fontos dolgot megtanultam: totálisan, teljesen rá kell hangolódnom ahhoz, hogy megfelelően reagálhassak a tőle kapott jelekre. És arra is zsigerből válaszolok már, hogy beszél-e ez a gyerek magyarul: naná, és én állati büszke vagyok őrá!

Ha hasonló cipőben jártok, ti milyen módszerre esküsztök?

K. Tengeri Dalma – Türkinfo