Tényleg utálják a törökök a Nobel-díjas Orhan Pamukot?

Sovány vigasz, de a törökök a nem-Nobel-díjasokból sem olvassák túl magukat. A Török Statisztikai Hivatal 2017-es adatai szerint egy átlag török naponta egy percet tölt olvasással. Így azért nehéz befejezni egy könyvet, nemde? Valóban az, mert papírforma szerint 10 évente egy könyvet végez ki a török. A középértéket minden bizonnyal a rendszeresen olvasók emelik, az a minden ezredik fehér holló.

NA DE MIÉRT 0,1% A KÖNYVMOLYOK ARÁNYA TÖRÖKORSZÁGBAN?

Ez a nem-olvasás nem ma kezdődött, hiába is magyarázza a Pedagógusok Független Szakszervezete azzal a jelenséget, hogy általános iskolától egyetemig „nem kezelik stratégiai kérdésként az olvasást”.

Európában 1493-ban beindul a könyvnyomtatás, ami fenekestül felforgatja kontinensünket. Az Oszmán Birodalomban 200 évvel később a magyar származású Ibrahim Müteferrika alapít nyomdát. Míg Európa társadalmi, kulturális és politikai értelemben is dobott egy hátast a nyomdától, a világbirodalmat nem érinti meg túlzottan a dolog. Hiányzik az Európában 13. század óta alakulgató társadalmi réteg, a polgárság, ami olyan ügyesen csurrant-cseppent (legyen az jog, pénz, tudás) a többieknek, hogy közben a java neki maradjon. Mivel nincs, aki összefogja a szálakat, pang a nyugati módi nyomdászat.

Az Oszmán Birodalomban senki sem hinti el az egyénileg megnyilvánulni akarás magvát, ahogy a híres török történész İlber Ortaylı mondotta volt:

Nálunk nem alakult ki az ’egyedüllét kultúrája’. Mi együtt olvasunk, együtt vitázunk. Mivel sohasem voltunk egyedül, az olvasás szokása sem fejlődött ki, tehát nem éreztük szükségét a nyomdának.

Európában az első újság a 17. században jelenik meg, az Oszmán Birodalomban 1860-ban. A gondolatközlésre és műveltség terjesztésére csak a társadalom krémje tart igényt, az alsóbb rétegek nem tartoznak az írott szó bűvkörébe. A 19. században a birodalom népességének nem több, mint 5%-a tud törökül írni és olvasni.

Ma, mikor a világ agya ugyanarra a kapitalista rugóra jár, bárhonnan is indultak a népek, egy kaptafára sikeresek vagy sikertelenek. Le kell szögezni, hogy Törökország hiába torkollott a jelenkor rendszerébe, egykor élesen máshogy fejlődött és máshová tartott: Kelet és Nyugat egyéni karcolatával járta a maga háborúkkal tűzdelt, fordulatos útját. Olykor nyugati logikával vehemens keleti, máskor keleti fűszerezéssel modern nyugati.

Ezek után már nem ítéljük el az átlag törököket azért, mert nappalijukban manapság sem kap helyet a könyvespolc. Ami nekünk apáinktól örökölt tudás, kultúra, szépség, az nekik felesleges bútordarab, ami nem illik bele a képbe. Egyetemista barátaim szülei, gyermekeik távollétében jóhiszeműen hajigálják ki a kartondobozokba száműzött könyveket, mert „nincs elég hely”.

A cikk folytatása >>>

Librarius