Élet és közélet a XVI. századi Oszmán Birodalomban: Nicaea (İznik) 1555-ben

Török levelek – Élet és közélet a XVI. századi Oszmán Birodalomban

Nicaea (İznik) 1555-ben

Milyen volt Nicaea (İznik) – egykoron zsinatok helyszíne és császárok székhelye – 1555-ben, több mint 200 évvel azután, hogy Orhán elhódította a várost Bizánctól? Milyen sanyarú sorsa volt az ide hurcolt magyar, német és más nemzetiségű foglyoknak? Hogyan látták a várost és lakóit a I. Ferdinánd követségének Szulejmán szultánhoz tartó tagjai?

Ogier Ghiselin de Busbecq, I. Ferdinánd király követe 1554 végén indul el Bécsből, majd átkelve Magyarországon és a Balkánon, 1555. január 20-án ér Konstantinápolyba. A misszió célja az, hogy megkísérelje kieszközölni a szultánnál, hogy Erdély valamilyen formában mégis a Habsburgok kezén maradhasson. Busbecq azonban megérkezve Konstantinápolyba azzal kénytelen szembesülni, hogy a szultán éppen Kis-Ázsiában hadakozik a perzsákkal. Szulejmán, miután értesül Busbecq megérkezéséről, utasítást ad arra, hogy a követ haladéktalanul menjen a szultáni táborba, Amásziába.

A megtett útról Busbecq Török levelek című emlékirataiban számol be; de nem csupán az ő emlékiratai maradtak fenn, hanem a követség másik tagjának, Hans Dernschwamnak feljegyzései is. Kettejük írásait párhuzamosan olvasva különösen érdekes kép rajzolódik ki szemünk előtt a 16. századi Kis-Ázsiáról. Az alábbiakban Busbecq és Dernschwam leírásából a 16. századi Nicaeát (İznik) ismerhetjük meg. Előre kell bocsátanunk, a két szerző által ábrázolt kép olykor nem igazán kedvező.

Zsinatok, kapuk, városfalak

Sorozatunk előző részében láthattuk, ahogy a követség Nicomediát elhagyva Nicaea felé közeleg. A követség elérve a várost, meg is pihen ott. A folytatásról Busbecq így ír:

„A következő nap Nicaeában maradtunk. Azt hiszem, jómagam is abban a palotában szálltam meg, hol egykoron a niceai zsinatot tartották. Nicaea az Ascanius-tó partján fekszik.”

Sorozatunk előző részében már olvashattunk az Ascanius-tóról: Busbecq ennek a partján hallott először sakálokat üvölteni az éjszakában. Fenti idézetében viszont Busbecq említést tesz a zsinatról is, melyet Nicaea városában rendeztek: minden bizonnyal az első egyetemes zsinatra gondol, melyet 325-ben tartottak a városban, Constantinus császár elnökletével. A zsinat egyik legfőbb eredménye az arianizmus elítélése volt, de egyebek mellett ekkor döntöttek arról is, hogy a húsvét időpontja a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnapra essék.

Az is tény, hogy a zsinatot Constantinus itteni nyári palotájában tartották – hogy Busbecq vajon tényleg ebben az épületben szállt meg jó 1200 évvel később, ma már, újabb évszázadok távlatából nehezen eldönthető – végül is ő maga sem volt teljesen biztos ebben. Az viszont bizonyos, hogy Dernschwam a későbbiekben arról ír majd, hogy a követség egy karavánszerájban szállt meg Nicaeában.

Nicaea később, 787-ben egy másik zsinat helyszíne is volt: ezt Iréne császárnő hívta össze a képrombolás elítélésére – mivel Busbecq csupán egyetlen zsinatot említ, vélhetőleg az elsőre gondol.

A folytatásban Busbecq a város falairól és kapuiról ír:

„Ezen város falai és kapui jobbára érintetlenek. Négy ilyen [kapu] van, melyek a fórum közepéről is láthatóak, s melyek mindegyikén régi latin feliratok tanúsítják, hogy a várost Antoninus – hogy melyik, már nem emlékszem, de minden bizonnyal Antoninus császár – építette újjá. Az ő fürdőjéből is maradtak fenn maradványok, melyekből a törökök köveket ásnak ki, a konstantinápolyban építendő középületek számára. Amikor ott voltunk, egy rendkívüli és majdnem teljes egészében megmaradt fegyveres katona szobrát, de azt hamarosan kalapácsütésekkel eltorzították. Amikor neheztelésünket fejeztük ki, nevetség tárgyává lettünk, s a munkások azt kérdezték, hogy – szokásunknak megfelelően – esdekelni vagy imádkozni kívánunk-e a szoborhoz.”

Nicaea óvárosát mintegy 4,5 km hosszúságban veszik körül ma is lenyűgöző falai. Ezek építését valóban a római korban kezdték el: a 10–13 méter magas falak mentén eredetileg 238 bástya és 12 kapu helyezkedett el. Az a négy kapu, melyről Busbecq ír, az egykori négy főkaput jelenti: ezek közül mára három maradt meg – az északi Isztambuli-kapu, a keleti Lefke-kapu és a déli Yenişehir-kapu, míg a nyugati, tó felőli oldalon álló İskele-kapu mára a tó vize alá került. Nem ez az egyetlen épület, mely egy korábbi földrengés következtében a víz alá került İznik nyugati részén: korábban arról is olvashattunk, hogy 2014-ben a vízfelszín alatt egy 1600 éves bazilika romjaira bukkantak a kutatók.

A Busbecq által a fentebb említett Antoninus császár minden bizonnyal Antoninus Pius (uralkodott 138–161 között) – érdekes azonban megemlíteni, hogy Dernschwam a visszafelé úton, amikor a csapat Amásziából Konstantinápoly felé halad, és ismét megszállnak Nicaeában, némileg másról ír. Szerinte a víz felőli oldalon az egyik kapun egy felirat arról tanúskodott, hogy azt a kaput Marcus Aurelius (uralkodott 161–180 közt) építtette. Mivel a Nicaea körüli falak és kapuk építése nem egyetlen uralkodó nevéhez köthető csupán, a két beszámoló akár egymástól függetlenül is igaz lehet.

Arról már sorozatunk korábbi részében is olvashattunk, hogy a Busbecq-féle követség tagjai milyen megrökönyödéssel szemlélik, ahogy a 16. század közepén az oszmán-törökök újrahasznosítják az ókori épületek maradványait – Busbecq fentebbi írásában egy szoborrombolásról is beszámol.

Foglyokról és más érdekességekről

Dernschwam leírása sem túl hízelgő a korabeli İznikben látottakkal kapcsolatban. Felütésként így kezdi:

„Nicea régi, egykor erős görög város lehetett, most azonban rendkívül romos; mind városfalai, mind tornyai, mind pedig régi házai nagy kárt szenvedtek.”

Láttuk, hogy Busbecq azt állította korábban, Constantinus császár egykori palotájában szállt meg, ahol a nicaeai zsinatot is tartották 325-ben. Dernschwam a szállásról így ír:

„A városban nem is látni házakat, csakis sikátorokat felhordott agyagból. Ezeken belül találhatók a törökök házai és kertjei; szobáik nem nyílnak az utcákra, melyek egyébként mind keskenyek.

Mindnyájan egy karavánszerájban táboroztunk, tizenkét kocsival, egy mecset mellett, melyen gólyafészek ült. Az épületnek belül két kőlépcsője van; a bejáratnál egy teremszerű helyiség, melyben magasan helyezték el az ablakokat, mindkét oldalról tűzhellyel ellátott szoba, kicsi ablakokkal, mintha az egészet börtönnek építették volna.”

Sorozatunk előző részében arról már olvashattunk, hogy Kis-Ázsia ezen tájain a Busbecq-követség tagjai magyarokkal (is) találkoznak. Nicaeában Dernschwam jóvoltából egy fogolynak még a nevét is megtudjuk, ill. azt, hogyan is került ide – a mai Rottenburg am Neckar városából származó landschknechtről, Hans Schulerról is olvashatunk az alábbiakban. Ugyanitt megtudjuk egy másik fogoly nevét is, aki azonban nem élte meg a napot, hogy Dernschwamékkal találkozhasson. Az alábbi bepillantást nyerhetjük a foglyok kegyetlen életébe:

„Itt nagyszámú rabságba hurcolt, eladott magyarral találkoztunk, de némettel, horváttal és minden más nemzetiségűvel is.

Ezek egyike Hans Schuler volt, a Neckar menti Rottenburgból, egy landsknecht. Christoph Prankerral együtt esett fogságba egy csata során. Pranker nem tudott a vízből a gázlóig elvergődni és lovát elhagyva gyalog igyekezett a bőrét menteni, de az előbb mondott Schulerral együtt fogságba esett. Közös vasrúdhoz láncolva Drinápoly irányába hajtották őket. Amikor Pranker – gyengesége miatt – nem tudott továbbhaladni, a török levágta a fejét, mondotta Schuler, és előadása teljesen megegyezik azzal, amit Hans Preuss síposa, Hans Birnbaum (akinek fivére szintén Budán esett el) közölt. Prankeron ugyanis állítólag bőrnadrág volt.”

A landschknechtek a 15–16. századi európai hadszínterek nagy hírnévnek örvendő, összetéveszthetetlen öltözetű katonatípusát alkották – nagy részük, akár maga Hans Schuler is, német területről származott. Hans Birnbaumról emlékiratai korábbi részében, 1554-es konstantinápolyi tartózkodása idején szól Dernschwam. Ekkor így ír:

„Hans Preuss kapitány síposa, a trieszti Hans Birnbaum, aki néhányszor meglátogatott szállásunkon, azt jelentette nekem, hogy Christoph Prankert egészen Drinápolyig vezették, török szokás szerint többedmagával együtt egy vasrúdhoz láncolva; általában öt-hat rab nyakát szokták láncra fűzni. Amikor már annyira legyengült, hogy sem állni, sem járni nem tudott, egy török mintegy két mérföldre Drinápoly után levágta a fejét; ez egyike volt azoknak a törököknek, akik nyolcévi grazi raboskodás után kiszabadultak. Mindennek ez a Birnbaum szemtanúja volt.”

Úgy tűnik tehát, hogy Birnbaum és Schuler egymástól független beszámolói a szerencsétlen sorsú Prankerről nagyon is egybehangzóak. A folytatásban Dernschwam így ír:

„Nicea városa kör alakban terül el, a hosszan elnyúló Ascanius-tó partján. Kettős fal övezi, a belső magas; lépcsővel ellátott tornyok sűrűn, három kopjahajításnyira következnek egymás után, viszont bástyafolyosóját csak két alacsony fal szegélyezi. A másik várfalnak is van egy kerek tornya, várárkok nincsenek. A vár sík terepen épült, körülötte megannyi hegy.”

Dernschwam megjegyzi, hogy a négy nagy várkaput a régmúlt idők ódivatú módján építették, s még vázlatot is készít róla, majd így ír:

„Mielőtt azonban az ember keresztüljuthatna valamelyik kapun, még három egymást követő boltív alatt is el kell haladnia. Ezeket nagy kváderkövekből építették; egyébként a fal téglák és kövek rendetlen összevisszaságából tevődik össze.

Jobboldalt az egyik bástyába befalazva egy fehér márványtábla, azon két mellkép; az ábrázolt személyek könyvet tartanak kezükben.

A kapu közelében jobbról egy útmenti kertben ódon, de épen megmaradt kövön hosszú görög felirat.”

Korábban is megszokhattuk már az évtizedeken át Magyarországon és Erdélyben élő Dernschwamtól, hogy a látottakat otthoni élményeivel veti össze. Az alábbiakban, miközben Nicaea megtekintése kapcsán azt Bécshez hasonlítja, meglehetősen pejoratív képet ad az itt élőkről:

„A város nem olyan nagy, mint Bécs. A hegyről letekintve megállapítható, hogy nincsen elővárosa és olyan sivár és szétdúlt, hogy már egyetlen régi ház sem áll. A törökök az utcákat agyagfalakkal szegélyezték; ezeken belül vannak a kertjeik és a viskóik, amelyekben még aludni sem nagyon lehet, nem mások, mint disznóólak, s ezért nem is engednek be senkit a házaikba, és feleségeik egytől egyig kurvák.

Egyébként a városban még egy görög templom található, de itt csak kevés görög lakik. A keresztény foglyok számára a törökök nem engedik meg a belépést a görög templomba. A görögök lélekszáma mintegy negyven személyre rúg.

Március 15-ét teljes egészében pihenéssel töltöttük.

Boroshordók itt nincsenek; a bort nagy kőamforákban tartják.

A törökök e város elfoglalása előtt hét esztendőn át egymással hadakoztak.

A bort az itteni görögök nem mérik drágán; másutt ennyiért nem jutottunk volna hozzá.

Az erdőben sokfelé találtunk zsályát, édesköményt és mentát.

Sok az erdei vad, vaddisznó nyomára is bukkantunk.

Egy kis fafészerben sírt találtunk; állítólag Hermolaos nyugszik benne.”

Orhán (1326–1362) 1331-ben foglalta el Nicaeát, arról azonban nem tudunk, mire is célzott Dernschwam akkor, amikor azt írja, hogy ezek után a törökök hét esztendőn át egymással hadakoztak – ilyesmiről nincsenek hírek ebből az időszakból.

Az sem egyértelmű továbbá, hogy a történelemben létező számos Hermolaos közül melyikről is lehet szó a fenti idézetben. Egészen bizonyos, hogy egy Hermolaos i. e. 327-ben meg akarta ölni Nagy Sándort, egy nicomediai illetőségű másikat pedig Maximianus végeztetett ki keresztényüldözései közepette valamikor i. sz. 305 körül, de a sort hiába folytathatnánk: nem tudjuk, melyik Hermolaos nyugodott abban a sírban, melyről Dernschwam számol be.

A folytatásban a követség tovább halad Kis-Ázsia belseje felé.

Források:

Augerii Gislenii Busbequii Legationis Turcicae Epistolae quatuor. Frankfurt, 1595

Augerius Gislenius Busbequius: Legationis Turcicae Epistolae quattuor – Oghier Giselin van Boesbeeck: Vier brieven over het gezantschap naar Turkije

Békési B. István: Törökország. Panoráma, Budapest, 1983

Bernard Lewis: Isztambul és az oszmán civilizáció. Gondolat, Budapest, 1981

Hans Dernschwam: Erdély. Besztercebánya. Törökországi útinapló. (Közreadja: Tardy Lajos) Európa, Budapest, 1984

Káldy-Nagy Gyula: Szulejmán. Gondolat, Budapest, 1974

Lettres de Baron du Busbecq. Paris, 1748

Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990

Tardy Lajos: Régi magyar követjárások Keleten. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971

The Turkish letters of Ogier Ghiselin de Busbecq. Transleted by Edward Seymour Forster with a foreword by Karl A. Roider. LSU Press, 2005

Horváth Krisztián – Türkinfo