Élet és közélet a XVI. századi Oszmán Birodalomban: Mézsör, pekmez, jég és más érdekességek 1555-ből

Török levelek – Élet és közélet a XVI. századi Oszmán Birodalomban

Mézsör, pekmez, jég és más érdekességek 1555-ből

Az I. Ferdinánd követeként Szulejmán szultán amásziai táborába utazó Ogier Ghiselin de Busbecq és a vele együtt utazó Hans Dernschwam páratlanul értékes feljegyzéseket hagytak hátra az utókorra az általuk látottakról. Gyönyörű természeti tájak, parlagon heverő földek, nyomorúságos sorban élő lakosság és rengeteg rab Közép-Európából: ilyen Kis-Ázsia 1555-ben.

Az Ogier Ghiselin de Busbecq 1554–1555-ös kövejárását bemutató sorozatunk előző részében arról olvashattunk, miként ír a követ és a vele együtt utazó egykori Fugger-alkalmazott Hans Dernschwam az ókori Nicaeáról (a mai İznikről). A folytatásban a Nicaea és Bözüyük közötti távról olvashatunk.

Néhány nap, néhány szó

Busbecq nem igazán bőbeszédű a Nicaea és Bozüyük közt megtett úttal kapcsolatban;  mindössze néhány szóban foglalja össze a néhány nap alatt, 1555 márciusának közepén megtett útvonalat. Így ír:

„Nicaeát elhagyva Jenisarba [Ienysar] jöttünk, Jenisarból Akbuyukba [Ackbuyuck], onnan Bazargikba [Bazazgyck], Bazargikból Bozovikba [Bosouick], azaz Kasumbasába [Cassumbasa], mely az Olimposz hegyének igen keskeny szorosában helyezkedik el. Ugyanis Nicaeától egész idáig utunk az Olimposz hegyének oldalában vezetett.”

Ennek alapján vajmi kevés képet alakíthatunk ki magunknak a környékről – egyetlen támpont a felsorolt települések neve mellett az, hogy Busbecq ismét megemlíti a ma Uludağ néven ismert hegyet, melyről már korábban is írt: az (Ázsiai) Olümposzt.

A Busbecq társaságában utazó Hans Dernschwam ennél jóval részletesebb képet ad a vidékről – s leírása, ahogy ezt tőle a korábbiakban már megszokhattuk, nem igazán kedvező a helyiekkel kapcsolatban.

Yenişehir 1555-ben

Dernschwam feljegyzéseiből nem csupán jóval részletesebb képet kapunk az útról, a látottakról, de az utazás időbeli kereteiről is pontos fogalmunk lehet. Dernschwam – kinek emlékiratait az alábbiakban Tardy Lajos fordításában közöljük – így ír:

„Március 16-án továbbvonultunk Niceából, és három mérföldes út után egy Jenisehir nevű török mezővárosba érkeztünk. Jenisehir annyi, mint castrum novum, vagyis új város, mivelhogy itt korábban nem állt semmiféle város.”

A Busbecq által Ienysar, Dernschwam által Jenisehir néven emlegetett város a mai Yenişehir, İzniktől délre.

„Niceából való elindulásunk után hamarosan egy kis fahídon keltünk át, majd egy hosszan elnyúló magas hegy hasadékán keresztül folytattuk utunkat. A hegy kopár, csupán kis cserjék borítják. Jobb kéz felé kilátásunk nyílt a tóra, ugyanúgy, mint e hó 14-én, amikor egy másik magas hegyről jobb kéz felől a tengert láthattuk – vagyis körüljártuk a tavat és voltaképpen visszatértünk.

A tó mellett szőlőskertek. Nicea nagyon barátságos, derűs vidéken fekszik; hal, hús, kenyér, tűzifa, stb. bőségesen akad benne.

Itt tartották a niceai zsinatot.”

Sorozatunk előző részében láthattuk, hogy Busbecq is megemlékezett a 325-ös nicaeai zsinatról. Dernschwam a korábbiakban már többször is említést tett közép-európai eredetű rabokról, akikkel e vidéken találkozott útja során – az alábbiakban egy egész falunyi embert talál Somogy megyéből:

„E hegy legmagasabb pontjától jobb kéz felé egy kis rác falu; lakosait Somogyból hurcolták ide.

Egy mecset mellett táboroztunk; előtte csőkút.

Az említett hegy magas pontján csőkútszerű foglalatból tör elő a forrásvíz.

Jenisehir városa előtt egy elhagyatott, háromszintes, négyszögletű torony, minden emeletén egy-egy ablakkal. E torony mellett valamennyi oldalról négy magas, boltozatban végződő oszlop áll; a boltozatok tetején – de lejjebb is – körbe lehet sétálni. Állítólag Orhán szultán építtette , amikor errefelé háborúzott; úgy mondják, hogy itt volt erődített tábora.”

Orhánról sorozatunk előző részében is olvashattunk; ő volt az, aki 1331-ben elfoglalta Nicaeát. Dernschwam a folytatásban így ír:

„Itt nem lehet bort vásárolni, s ezért átküldtünk valakit érte egy szomszédos görög faluba.

Jenisehir mezőváros szép, sík, gabonatermő vidéken fekszik. Minden irányból kisebb falvak láthatók.

A lakosság tisztán hadnépből áll. A császártól napi zsoldot húznak, de ellátásukat nem biztosítja más, mint a termőföld, a háziállatok és a foglyok. Mindent ezeknek kell előteremteniük, hogy a törököknek meglegyen a betevő falatja. Ők maguk keveset vagy éppen semmit sem dolgoznak. Aki egy rabot, vagyis foglyot tud magának vásárolni, az már nagy és büszke úr.

Ha a törököknek megszökik egy rabja, és azt egy másik török elfogja, úgy a rab tulajdonosának száz akcsét kell fizetnie a kiváltásért, de a rabot mindenekelőtt át kell adni a bírónak, akit a rab tulajdonosa ugyancsak száz akcséval tartozik kielégíteni. Ha a rab tulajdonosa a bírótól három napon belül nem váltja ki, úgy a rab a bíró tulajdona lesz.

A törökök egy rabot általában tíz-tizenöt esztendőn át dolgoztatnak, ezután vissza kell adni a szabadságát, ami itt azt jelenti, hogy oda költözhet, ott dolgozhat, ott keresheti a kenyerét, ott házasodhat meg, ahol akar. De ha nem hagyta magát körülmetéltetni és nem vált törökké, úgy nemigen szenvedik el, s ezért az időtartamot nem veszik figyelembe, hiszen egyikük sem tud innen kijutni, vagy éppen a tengeren átkelni.

Itt egy Wolf Fröhlich nevű donauwörthi születésű német rabot – foglalkozására nézve mészárost – találtam. Szolnokon esett fogságba. Egy konstantinápolyi janicsár a gazdája, akinek itt két felesége és szántóföldje van.

Egy erőteljes rab értéke errefelé mintegy kétezer-kétezerötszáz akcse.

Mindenfelé sok rabokra bukkantunk, férfiakra, nőkre vegyesen; sok-sok Horvátországból, a vend vidékekről, Magyarországról és máshonnan elhurcolt emberekre. Az ország sokkal jobb módban élhetne, de minden sorvadóban van; teljesen sivár, kihasználatlan ez a föld, mivel a török lusta nép és nem dolgozik.”

Rendkívül érdekes leírás ez egyrészt egy állandóan jelentkező problémáról: a bor hiányáról, mely különösen érzékenyen érintette a követség tagjait; másrészt a rabokkal kapcsolatos megfigyelésekről. Korábban már olvashattunk arról, hogy pl. Nicaeában Dernschwam találkozott egy rottenburgi illetőségű egykori katonával, egy bizonyos Hans Schulerral, aki a városban raboskodott – a fenti idézetben pedig egy Wolf Fröhlich nevű, a bajorországi Donauwörth városából származó mészárosról ír név szerint is, aki egy janicsár foglya.

„Az említett faluban fából épült fürdőház is áll.

Innen továbbhaladva kibontakoztak előttünk a bruszai havasok.

Amikor kivonultunk a faluból, utunk egy kis patakon vezetett keresztül, melynek vizéből megitattuk lovainkat.

Az eltelt három nap alatt Bithiniában jártunk, mely hosszában a Sangari folyóig terjed, részint pedig a Fehér-tenger határolja, fővárosa valamikor Brusza volt.”

Arról, hogy a táj, melyen járnak, az ókori Bithynia része volt, korábban már Busbecq is megemlékezett. A Dernschwam által itt említett Sangari nem más, mint a ma Sakarya néven ismert folyó: Dernschwam itt a görögből származó, latinos Sangarius alakra emlékeztető néven nevezi a folyót.

Akbıyık Köyü 1555-ben

Másnap a csapat Yenişehirből tovább áll a délebbre fekvő, mai nevén Akbıyık Köyü nevű kis település felé. A településről Busbecq Ackbuyuck, Dernschwam Ak-Bijik néven emlékezik meg – utóbbi némileg részletesebb leírást hagyva az utókorra. Míg Busbecq csak a település nevét hagyja ránk, Dernschwam szól a szállásról, a tájról is: míg a természeti adottságokat nagyon szépnek látja, elég negatív képet fest az olvasó elé az egykor művelés alá vont, de parlagon heverő területekről.

„Március 17-én Jenisehirből egy törökül Ak-Bijiknek – ami fehér kecskeszakállt jelent – nevezett falucskába érkeztünk, két-három mérföldes út teljesítese után.

Itt áll a Rusztem pasa által építtetett új karavánszeráj, ahová beállítottuk lovainkat, míg jómagunk a karavánszeráj előtt sátrakban táboroztunk. A karavánszeráj nagy és tágas, melyben kétszáz ló is elfér. Huszonkilenc tűzhelye van, oldalt három kamra szolgál a széna és az árpa tárolására. Az egyikben kályha van; belül hat négyszögletű pillér, vegyesen kváderkőből és téglából, ezeken nyugszik az ólomlemezzel borított tető. A kapu felett aranyozott betűs felirat látható.

Előtte csorgókút, alatta márványvályú; valaha síremlék volt.

Az országutat, ahol szükségesnek mutatkozott, kövezettel látták el, egészen addig, amíg egy meglehetősen széles, a Garamhoz hasonló folyóhoz értünk. A folyót kőpilléreken nyugvó, mindkét oldalt kővel szegélyezett fahíd íveli át. Neve – mint mondják – Galbor Szu.

Jobb kéz felől falu a hegyoldalon, mellette szőlőskertek. Ugyancsak jobb felől, a hegy tövében nagy tó vagy tengerszem.

Onnantól megejtően szép vidék, mindkét oldalon hegyek s falvak, de a táj ennek ellenére sivár, ugaron hagyott. Úgy tűnik, valaha az egész terület rendes művelés alatt állt.

Ezután erdőn haladtunk át, rossz úton, silány fák borította hegyekben, tölgyek és bokrok között. Éjszakai szálláshelyünkre – egy kis faluba – tizenkét óra körül érkeztünk meg.

Szembejöttünk két utasemberrel, akik egy tevére helyezett kosárban ültek.”

A folytatásban Dernschwam még egy olyan vázlatot is közöl, mely a szőlőmüvelés helyi változatában használt villaszerű eszközt ábrázol (és ez nem a Bécsben használatos kapa, amint írja). Még később ezt olvashatjuk az Akbıyık Köyü vidékén látottakról:

„A falut egy katonáról nevezték el, aki Orhán szultán mellett szolgált, és fehér kecskeszakálla után Ak-Bijiknek hívták; ak annyi, mint fehér, bijik annyi, mint kecskeszakáll. Itt nyugszik egy kőházban. Magam is megtekintettem; áhítatot ébresztő fehér síremlék, körülötte a házzal, melynek falai már állnak.

Ennek szomszédságában sütőkemencéhez hasonló kerek boltív; ebben is egy síremlék található.

Egy valenciai spanyol emberre találtunk itt, aki egykor dervisként Mekkába utazott; immár harminc esztendeje él itt.

Az előttünk kitárult havas hegység rendkívül magas; magasabb a mi hegyeinknél. Állítólag ez az Olümposz; Strabo három ilyen Olümposzról ír.

Úgy mondják, hogy a tetejét tengerszem borítja; az ott tört jeget eladás végett Konstantinápolyba szállítják. Ezt a havast törökül kesisnek nevezik; ez annyi, mint Heremus, vagyis elhagyott hely.”

Míg az ak szó valóban fehér jelentésben használatos, a bıyık inkább ’bajusz’, semmint kecskeszakáll. A Dernschwam által hivatkozott keşiş szó jelentése ’szerzetes’; a görögből származó latin (h)eremus jelenése pedig ’kietlen, puszta(ság)’.

Sztrabónról és az (Ázsiai) Olümposzról már Busbecq is szólt; a hegyekben található jég hasznosításáról és a jég konstantinápolyi eladásáról pedig egy oszmán-török forrás, Evlia Cselebi (1611–1682 k.) is szól. Bernard Lewis Isztambul és az oszmán civilizáció c. könyvében így idézi a török utazót a konstantinápolyi hó- és jégkereskedők leírása kapcsán:

„A hó és jégkereskedők épülete a zöldségespiac közelében van, az udvari jégszállítók főnöke télen-nyáron itt lakik. Irányítása alatt háromszáz hajós jár állandóan Katirli, Mudanja és az Olympus hegyeire. Hóval, jéggel és friss vízzel rakják meg itt a hajókat, s viszik el a szultáni konyhának, cukrászüzemnek, a háremnek, a nagyvezír és más fontos emberek házához. A hegyekből a tengerhez jeget és havat szállító emberek mudanjai öszvérhajcsárok, burszai vándorló törzsek és kővágók. A jégszállítók vezetőjének igazgatása alatt kilenc raktár áll Konstantinápoly közelében… Télen, hóeséskor a nagyvezír, a janicsár aga, a bosztandzsi-basi, a kapudán pasa kétszázezernyi, lapáttal fölszerelt emberrel együtt az Okmejdánnál gyülekezik, nagy halmokba lapátolják a havat, és a hótárolókba gyűjtik…”

E kitérő után Dernschwam meglehetősen negatív képet fest az oszmán-törökök lakóépületeiről:

„A törökök házai olyannyira silányak, hogy jóformán csak kúszva lehet azokba bejutni, s négy ember is csak üggyel-bajjal fér el bennük. Csupán kutyák vagy disznók módjára lehet bennük tartózkodni; ez az oka, hogy az utasemberek részére karavánszerájokat építettek.

A falvakat nem veszi körül sem sövény, sem kerítés.

Kocsijaik nem négykerekűek, mint másutt, hanem kétkerekű kordékat használnak. A kerekeknek itt nincsenek küllői, hanem egész deszkákból, vagy három darabból összeeszkábált tömör, kerek tárcsaszerű tákolmányok, melyeket körös-körül vasráffal abroncsoltak össze. A kerek tárcsák mindegyikének közepén négyszögletű lyukak vannak; ezekbe foglalják a tengelyt, melyet alul mindkét oldalon rögzítettek, s ezáltal együtt forog a kerekekkel. Otromba, együgyű alkotmány, melyet bivalyok vagy ökrök vontatnak.”

A Dernschwam által fentebb leírt kétkerekű ökrös szekér minden bizonnyal nem más, mint a kağnı.

Pazaryeri 1555-ben

Busbecq Bazargyck, Dernschwam Ermen Pazardzsik néven említi a ma Pazaryeri nevet viselő települést Bozüyüktől északnyugatra, melyet egykoron Ermeni Pazarı néven is ismertek: ez a Nicaea és Bozüyük közti útvonal újabb állomása. A tájat szemlélő Dernschwamból időnként előbújik a gazdasági szakértő, s előadja ötleteit arra nézvést, hogy is lehetne ebből az általa elmaradottnak leírt tájból virágzó gazdaságot csinálni.

„Március 18-án Ak-Bijikből folytattuk utunkat, és három mérföldután megérkeztünk Ermen Pazardzsikba.

Ak-Bijiktől Ermen Pazardzsikig egyfolytában erdők között, rossz, agyagos, ragadós úton vonultunk, hegynek fel, hegynek le; tölgyesek; de a fák olyanok, mint a tűzifa – és mégis öreg erdők. Vadakban – különösen vaddisznókban – igen gazdagok; rábukkantunk nyomaikra.

Jobb kéz felől még egyszer feltűntek a havasok, de egyébként mindkét oldalról a szokásos hegyi tájat láttuk.

Félúton jobb kéz felől patak csörgedezett. Amikor pedig kijutottunk az erdőségből a síkságra, egy fahídon kellett keresztülhaladnunk.

Az erdőben mindkét oldalon kis falvak tűntek fel a hegyoldalon; alacsony viskók, néhány ház.

Majd ismét egy kis hídon haladtunk át, ezt követően az út mindkét oldalán a hegyek alján kicsi falucskák néhány házzal.

Mindenütt jó agyagos, zsíros a talaj; ki kellene irtani a gyomokat és az egészet termőfölddé lehetne tenni.

Láttunk szántóföldeket, szántó-vető parasztokat két bivallyal. Ekéjük nincs ellátva kis kerékkel, hátul pedig nincsen két fogantyúja, hanem csak egy; a paraszt egyik kezével ezt tartja, másik kezében pedig hosszú botot szorongat, s ezzel szurkálja, nógatja a bivalyt; hátul egy lapos vas.

Egy máshonnan ideszállított régi síremlék tűnik fel, sok szép, de megrongált faragott kővel és oszloppal.

Pazardzsikban, ahol görögök nem laknak, csakis törökök, mecset is található.

Az országúttól jobbra egy karavánszeráj, belül a közepén kerek kőlábazatokra helyezett, a tetőzetet tartó tizenkét vastag tölgyfa pillérrel. Húsz tűzhelye van. Bárki igénybe veheti; százötven-kétszáz ló elfér benne.

Az utak mentén zsálya nő.

Az ember valósággal csodálkozik azon, hogy miképpen is tartják el magukat ezek az emberek. Hiszen sehol sincs nyoma a gazdálkodásnak, majorkodásnak, marha-, juh-, liba- és baromfitenyészétsnek. Rest, lusta népség ez, melyet a fogoly keresztényeknek kell eltartaniuk, úgy élnek, akár az oláhok.

Az egész nap folyamán mindkét irányban közlekedő, megrakott öszvéreket kísérő emberekkel, katonákkal és Bruszába gabonát szállító tevékkel találkoztunk. Hat teve rakománya mintegy öt dukátot ér.

Ezen a napon két piros tetejű kocsival találkoztunk, bennük feltehetően fehérnéppel, de más, lovát török módi szerint megülő nőkkel is.

Pazardzsik vidéke kedves-nyájas képet nyújt a hegyek között.”

A folytatásban Dernschwam egy gasztrokulturális érdekességről is beszámol. Azt már korábbi megjegyzéseiből is tudjuk, hogy a bor beszerzése komoly gondot jelentett a követség tagjai számára Kis-Ázsiában – Busbecq már a Balkánon való átkeléskor ír hasonló tapasztalatairól. De mit lehet e vidéken inni bor helyett?  Melicratumot? Pekmezt?

„Bor nem terem errefelé;  csak éjféltájban jutottunk hozzá egy görög ember jóvoltából, aki két tömlőben bort hozott egy görög faluból.

A melicratumot – melyet törökül pekmeznek neveznek – egy görög faluból hozták nekünk. Mézzel főtt bor; készítési módját egy magyar embertől hallottuk.

Azt is tőle tudtuk meg, hogy a szegény raboknak csak nagy ritkán adnak húst, de ha egy juh kórságba esik, leszúrják az állatot és húsát a foglyoknak kimérik.”

Sajnos örökre titok marad, mit is mondott pontosan az a bizonyos magyar ember a mézzel főtt bort készítési módjáról, akiről Dernschwam a fenti idézetben szól – az viszont biztos, hogy a melicratum és a pekmez között azért van némi különbség. Míg a pekmez főzéssel besűrített must, a melicratum, azaz a mézbor, méhsör vagy mézsör méz és forralt víz 1:2 arányú, tovább főzött keveréke volt, melynek Magyarországon is nagy hagyományai voltak egészen a 19. századig – ahogy mind a mai napig szerte az alkoholt fogyasztó világon. A latin melicratum a görög μελίκρατον szóból származik, mely egyrészt utalhat tej és méz, másrészt méz és víz keverékére is. Utóbbi értelmében a görögben még használatos az ὑδρόμελι  (tkp. ’víz-méz’) kifejezés is; ebből a latin hydromeli, melyet szintén a mézsör megnevezésére használnak.

Bozüyük felé 1555-ben

A továbbiakban a követség az Eskişehirtől északnyugatra levő Bozüyük felé halad tovább (Busbecqnél Bosouick, avagy Cassumbasa néven szerepel).

„Március 19-én, kedden korán reggel Pazardzsikból az onnan három mérföldre levő Bozüjükbe indultunk, és mintegy tizenegy órakor oda is érkeztünk. Az éjszakát itt töltöttük. Boz annyi, mint szürke, üjük annyi, mint hegy, vagyis = Szürkehegy.

Elindulásunk után, Pazardzsikhoz közel, előbb egy kis hídon keltünk át, majd három a hegyekből eredő víz kútfője mellett haladtunk el. Ezt az országúttól jobb kéz felé egy merítőkút, egy kis hidacska, majd újból egy hegyi forrás követte.

Ezután a hegyek összeszorulnak, és mintha távolabbi és közelebbi, nem túl magas hegyek közé zárt völgyben lennénk. Az út jó minőségű, kövezett, a talaj igen megfelelő. Két ízben is keresztülhaladtunk egy, a hegyekből leszakadó közepes méretű folyón; utunk a velünk ellentétes irányban folyó víz mellett – melyen egy fahíd emelkedik – vezetett.

Jobb kéz felől csorgókút és egy ujjamnál alig szélesebb erecske.

Ezután a völgy kiszélesedett. Szép táj bontakozott ki előttünk; szántóföld, bokrok, cserjék, mezők.

Az országúttól balra tizenöt viskóban nyomorúságos koldusnépség; szántójukon, kaszálójukon és néhány juhon kívül semmijük sincsen. Valaha a völgy és a hegy vidéke igen szép lehetett; az erdőkben kisebb-nagyobb tölgyek és egyéb fák, főleg gyantás fenyő és erdeifenyő.

Az előbb említett hegyi patakban állítólag nincsen sem pisztráng, sem egyéb hal. De a törökök amúgy sem konyítanak a halfogáshoz.

Sok, gabonával megrakott öszvér és teve keresztezte utunkat. Ázsiai módon összeácsolt kordékkal is találkoztunk, amelyek egész napon át megállás nélkül szállították a gabonát Bruszába.”

Arról, hogy az oszmán-törökök kevésbé jeleskednek a halfogásban, korábban már Busbecq is megemlékezett.

Csupán az érdekesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a táj, melyről Busbecq a fentiekben oly szűkszavúan beszélt, a modern Törökország születésének időszakában döntő csaták helyszínévé vált: Bozüyüktől alig 10–15 km-re délkeletre, Eskişehir felé található az az Inönü, ahol 1921-ben két ütközetben is sikerült megállítani az Anatóliában előnyomuló görög csapatokat.

A folytatásban további érdekességekről olvashatunk – így az angórakecskéről.

Források:

Augerii Gislenii Busbequii Legationis Turcicae Epistolae quatuor. Frankfurt, 1595

Augerius Gislenius Busbequius: Legationis Turcicae Epistolae quattuor – Oghier Giselin van Boesbeeck: Vier brieven over het gezantschap naar Turkije

Békési B. István: Törökország. Panoráma, Budapest, 1983

Bernard Lewis: Isztambul és az oszmán civilizáció. Gondolat, Budapest, 1981

Égető Melinda: Borkultúrák határmezsgyéinek kérdéséhez a 16. századi Délkelet-Európában. In: Népi kultúra – Népi társadalom XXI. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003

Hans Dernschwam: Erdély. Besztercebánya. Törökországi útinapló. (Közreadja: Tardy Lajos) Európa, Budapest, 1984

Káldy-Nagy Gyula: Szulejmán. Gondolat, Budapest, 1974

Lettres de Baron du Busbecq. Paris, 1748

Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990

Tardy Lajos: Régi magyar követjárások Keleten. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971

The Turkish letters of Ogier Ghiselin de Busbecq. Transleted by Edward Seymour Forster with a foreword by Karl A. Roider. LSU Press, 2005

Horváth Krisztián – Türkinfo