Fekete törökök: Az elhomályosított emlékezetű nép

Sokszínű ország sokszínű lakóval. Többség és kisebbség, saját nyelvekkel vagy anélkül. Helyiek és külföldiek, fehérek, sárgák, feketék. Ha Isztambul utcáit rójuk, annyiféle embert látni, hogy senki sem csodálkozik semmin. Talán csak azon, hogyan tud ez a város ennyiféle nációt elcsábítani. Hirtelen elsuhan mellettünk egy fekete bőrű, aki akár turista is lehetne, pedig itt született. Az is lehet, hogy ősei több mint 100 évvel ezelőtt rabszolgaként érkeztek török földre, és mostanra teljesen törökké lettek. Talán ő maga sem tudja, felmenői honnan származnak, és hogy kerültek ide…

Az Oszmán Birodalom fennállása idején a rabszolgatartás megszokott és elterjedt volt, az uralkodó osztály tagjai rabnőket, eunuchokat, háziszolgákat tartottak. A hajókon gályarabokként, a mezőgazdaságban pedig igavonásra, illetve pásztorként használták őket.

Egészen a 19. század közepéig legálisan adták-vették az afrikai területekről behurcolt fekete bőrű rabszolgákat, amikor is betiltották a behurcolásukat a birodalom területére. Az isztambuli rabszolgapiac megszűnt. Ennek ellenére egészen a század végéig érkeztek a birodalom területére, egyes források szerint milliósra tehető a számuk abban az időben. Ma némelyek 4-5 000-re, míg mások 100 000-re becsülik az élő leszármazottak számát, nincs róla pontos adat, hisz a történelem több emberöltőnyi időre félretette őket. A legtöbben a Földközi-tenger, illetve az Égei-tenger partvidékén élnek, Izmir, Aydin, Mugla, Antalya és Adana tartományokban.

Sok ma élő fekete török, más néven afrikai török (vagy afro-török) nagyszülője vagy dédszülője a 19. század végén érkezett, miután többnyire Kelet-Afrikában felterelték őket a hajókra, és egy embert próbáló utazást követően a rabszolgapiacon találták magukat. A teljes felszabadulást Mustafa Kemal Atatürk hozta el nekik a fiatal Török Köztársaság születése után.

Senkik voltak ők, és bár később szabadok lettek, minden erejükkel próbálták elkendőzni a megjelenésük miatti másságot – mielőbb be akartak olvadni a törökök közé. A második generációnak már nem tanították meg az általuk beszélt afrikai nyelvet, nem mesélték el az utazásuk történetét, sőt azt sem, a gyökereik hol vannak. Elnémultak és törökké lettek, akik a többséghez hasonlóan muszlimok és törökül beszélnek – ebben látták a hosszú távú fennmaradás kulcsát.

Vannak, akiket nem érdekel a múlt, megszokták, hogy mások, sötétebbek, mint az átlag. Megszokták, hogy „arabnak” szólítják őket, és azt is, hogy állandóan viccelődik velük a környezetük. Nem veszik magukra, nem érzik bántónak, hálával gondolnak Atatürkre, aki igazán szabaddá tette őket, és örömmel mutatják a török személyigazolványukat, hogy ők is törökök. Nem vágynak többre, hisz az ő történetüket egyébként is mindenki elfelejtette, vagy legalábbis azt akarta, hogy örökre elfelejtődjön.

Aztán vannak azok, akik állandó kíváncsisággal fordultak az idősebbekhez, hogy megtudhassák, a bőrszínük miért fekete, miért fekete törökök ők, hogyan lettek ilyenek. Nem volt egyszerű a hallgatás megtörése, vissza kellett menni a gyökerekig, megismerni a származási helyüket és azt a kulturális közeget, amiből eljöttek. Fájt nekik, hogy a hozott értékeik, a nyelvük, a szokásaik odavesztek.

Mustafa Olpak egy volt a harmadik generációs leszármazottak közül, és életét arra tette fel, hogy az afro-törökök visszakaphassák a múltjukat. Nem törődött bele a hallgatásba, saját családja történetének bemutatásán keresztül először került a nyilvánosság elé az afro-törökök története és rabszolga sorsa. Olpak több könyvet is írt, majd leforgatta az Arap kızı camdan bakıyor című dokemtumfilmet, melyet nagy nemzetközi érdeklődés kísért. A dokumentufilm török nyelven itt is megtekinthető:

Ő volt az, aki 2006-ban megalapította az Afrikaiak Kulturális és Szolidaritási Társaságát (Afrikalılar Kültür ve Dayanışma Derneği). Ez az első olyan platform, amely az afrikai törököket hivatott összefogni. A találkozók és kulturális rendezvények szervezésén túl elsődleges feladatuknak tekintik a történetük terjesztését, hogy ne lehessen többé elnémítani az ajkakat.

Vezényletével megszervezték az első „Dana Bayramıt” (egyfajta tavasz ünnep), amely ősi pogány hiedelmeken alapuló rituálé Afrika bizonyos részein. Az ünnepet mindig tavasszal tartják, és kosztümökbe öltözve, táncolva imádkoznak bőségért és az anyaföld termékenységéért. Az izmiri tartományban élő afro-törökök egészen az 1920-as évekig gyakorolták az egyébként tiltott szertartást, amely aztán lassan feledésbe merült.

A fekete bőrű törökök már 10 éve találkoznak rendszeresen. A negyedik generáció úgy fog felnőni, hogy tudják, kik ők, miért mások ők, és felvállalhatják azt a múltat, amelyet nem az őseik választottak. Idén októberben elveszítették Mustafa Olpakot, a személyt, aki elindította őket az újra felfedezés rögös útjain.

Sokszínű ország sokszínű lakóval. Az ember valóban nem csodálkozik semmin, ha egy olyan olvasztótégelybe pottyan, mint ez itt. Még azon sem, ha éppen egy fekete bőrűvel ütközik össze az utcai forgatagban. Talán nem is külföldi, talán még nálunk is jobban tudja, miről szól ez a mese. Hisz afro-törökök ők, fekete törökök, „arabok”, akik hosszú utat tettek meg azért, hogy most törökül kérjenek elnézést, amiért majdnem elsodortak…

K. Tengeri Dalma – Türkinfo