Flesch István: Csendesülőben a török–német „örményvita” – de a fő kérdés: mikor lesz béke a kurdok földjén?

A török államvezetés – vagy inkább egy személyben Recep Tayyip Erdoğan elnök – ismét bebizonyította, hogy országa egymaga is változatlanul erős nemzetközi hatalmi tényező. Mert miként lehetne másképp értelmezni azt a körülményt – bárki bármit gondol is erről –, hogy a Német Szövetségi Köztársaság kormánya engedékenynek bizonyult egy száz évre visszanyúló történelmi kérdés „kezelésében”. Nem tisztázásában, mert a felek álláspontja a lényeget illetően továbbra is eltérő, csak „megközelítésében”.

De ez is nagy jelentőségű, mert arról a NATO-partnerek között példátlan török ellen- vagy „megtorló” lépésnek a hatásáról van szó, amellyel Ankara – így reagálva a német szövetségi gyűlés június 2-án megszavazott örmény népirtási határozatára – megtiltotta német politikusok látogatását a törökországi İncirlik légitámaszpontján. Tehát ott, ahonnan német harci gépek felszállva felderítő és hajtóanyag-utántöltési feladatokat látnak el a terroristák Iszlám Állama (ISIS) elleni nemzetközi hadműveletekben. „Politikai gesztus Törökországnak”, „A német kormány állítólag elhatárolódik a parlament örményhatározatától”, „Merkel teljesíti Erdoğan követelését”, „Finom jelzések” – ilyen címek alatt tudatták az olvasókkal patinás német lapok és honlapok tudósításaikban és hírmagyarázataikban a „nagy újságot”. Aztán következett a mesteri diplomáciai ügyességgel megfogalmazott nyakatekert, vagy ha úgy tetszik, dodonai német szóvivői „cáfolat”: Berlin „tartalmilag nem határolódik el” ugyan attól a határozattól, amelyben a szövetségi gyűlés először nevezi népirtásnak örmények 1915-ben történt tömeges lemészárlását az Oszmán Birodalomban, de a parlamenti döntést magára nézve „nem is tekinti jogilag kötelező érvényűnek”. Ezt a felkínált lehetőséget aztán gyorsan megragadták az évszázados tapasztalatokkal rendelkező oszmán diplomácia mai török örökösei: értésére adták Berlinnek, hogy érdekeltek az álláspontok közelítésében, pontosabban a két ország közeledésében. Ehhez persze végső soron már jó előre egyengette az utat az is, hogy a határozat magszavazásakor a német kormány kulcstárcáinak birtokosai, élükön a kancellárral, távollétükkel tüntettek. Voltak azonban, akik ezt a sokat sejtető magatartást nem előrelátásként és a távlatos politikai gondolkodás gyakorlati példájaként értékelték, hanem mint elvtelenséget elmarasztalták, s „nem valami bátor tettnek nevezték”. Mint például Gregor Gysi, A Baloldal pártjának vezérszónoka.

A berlini török nagykövetség a napokban mindenesetre előremutatónak mondta a német megnyilatkozást. Erre a német szociáldemokraták védelempolitikai szóvivője, Rainer Arnold azonnal reagált, s reményét fejezte ki, hogy október első napjaiban már német parlamenti képviselők látogathatják meg ismét az incirliki támaszpontot. A közeledés tényleges betetőzésére még azért várni kell. Tanácsos az elővigyázatosság, mert buktatók váratlanul mindig felmerülhetnek. Kiváltképp török ügyekben. Mevlüt Çavusoğlu külügyminiszter mindenesetre méltánylandónak tartja az ügyhöz való készségesebb német hozzáállást. Fontos, hogy Berlin ki is tartson mellette. „De ha Németország újra rosszul bánik Törökországgal, akkor a mi magatartásunk is megváltozik” – mondta a Die Welt című lapnak.

Tagadhatatlan, hogy a két NATO-szövetséges nagyfokú rugalmasságot tanúsít: Ankara nem akarja túlfeszíteni a húrt a légibázis német látogathatóságának ügyében, Berlin pedig – a török félnek kedvező diplomáciai-jogi ügyeskedésen és fogalmi csűrés-csavaráson túlmutatóan – azért valóban hivatkozhat arra is, hogy a népirtást nevén nevező határozat nem volt egyoldalú, hiszen a német képviselők elismerték, hogy a császári Német Birodalomnak is megvolt a maga külön súlyos felelőssége a törökországi örmény népirtásban. Legalábbis abban, hogy csendben mindezt eltűrte az első világháborús szövetségesi hűség nevében… Úgy fest, hogy a törökök – a fájdalmas és véres katonai puccskísérlet tapasztalatai és tanulságainak levonása után – most már mintha minden irányban igyekeznének biztosítani a hátukat: az Egyesült Államok, az EU, a NATO, Izrael, Oroszország, sőt Irán, nem utolsósorban pedig Szíria felé is. Jól érzékelik, hogy a lakosságszámban a németek lélekszámát hamarosan meghaladó nagy országuk a közel-keleti térségben nélkülözhetetlen és megkerülhetetlen hatalmi tényező, amellyel mindenkinek egyre inkább számolnia kell, s amelynek belső stabilitása is mindenkinek érdeke.

Ez azonban távolról sem jelenti, hogy az országa külkapcsolatait markánsan meghatározó államelnök mindenben egy csapásra és gyökeresen szakítani látszana korábbi politikájával, amelyet oly gyakran jellemez ösztönösség, rögtönzés, elhamarkodottság.

Szemlátomást ez kiváltképp nem jelent szakítást a mostani gyászos erdoğani kurdpolitikával, amelyet még kilátástalanabbá tesz az észak-szíriai török hadjárat. Noha Ankara e határon túli területre irányult katonai támadás elsődleges céljául az ISIS megsemmisítését tüntette fel, a fő csapást valójában az ottani kurd erőkre kívánják mérni a jövőben is. Így akarják megakadályozni mindenáron egybefüggő kurd terület létrejöttét a déli határon. Washington jelenleg „két barát között őrlődik”: érdekérvényesítő mérlegének egyik serpenyőjében az 1952 óta NATO-partner Törökország (amely hivatalosan tagja az ISIS elleni nemzetközi koalíciónak is), a másikban az észak-szíriai kurd milíciák, az YPG fegyveresei. Utóbbiakat az ISIS elleni küzdelem tényleges élharcosainak, megbízható és többszörösen kipróbált hős szövetségeseinek tekinti. Őket viszont a másik szövetségese, Törökország folyamatosan eltiprással fenyegeti, mivelhogy Ankara szemében az YPG nem más, mint „tőrőlmetszett PKK-származék”, vagyis fegyveresei a „legveszélyesebb törökországi szakadár terroristák, a Kurdisztáni Munkáspárt szíriai változatai”.

A szír–török határon a török hadjárat kezdete óta meglehetősen áttekinthetetlen volt a helyzet. A Pentagon szóvivője megengedhetetlennek minősítette, hogy a török haderő összecsapjon a kurd milíciákkal. Majd amikor Mevlüt Çavusoğlu török külügyminiszter megerősítette: a támadást addig folytatják, amíg a népvédelmi erők, az YPG kurd harcosai újra vissza nem vonulnak az Eufrátesz keleti partjára, Ashton Carter amerikai védelmi miniszter azt állította, hogy „ez már megtörtént…”, hiszen ezt az amerikaiak is kérték tőlük. „Az Egyesült Államok felszólította a törököket, hogy az ISIS elleni küzdelemre összpontosítsák erejüket, s ne az YPG-t támadják…” – jelentette ki. A zavart csak fokozták megerősítetlen jelentések. Például az, hogy a törökök állítólag már fegyverszünetet is kötöttek az YPG-harcosokkal. Vagy hogy az Eufrátesz Védőpajzsa nevű török hadjárat a kezdeti sikerek után lényegében megtorpant, s a török katonák nemhogy nem jutnak előre, hanem az ISIS még vissza is tudott foglalni néhány falut. Forgalomba kerültek olyan hírek is, amelyek szerint Washington amerikai különleges alakulatokat küldött a szíriai frontra, hogy a felek közé állva elejét vegyék török–kurd tűzharc kirobbanásának…

A helyzetet végül tisztázta az Anadolu Ajansı török állami hírügynökség legújabb jelentése. Eszerint a török fegyveres erők által támogatott Szabad Szíriai Hadsereg szeptember 4-én a nyugati Azaztól egészen Dzsarabluszig megtisztította a török–szíriai határt az ISIS terroristáitól. Ez azt jelenti, hogy az Iszlám Állam elvesztette utolsó hadállásait a török–szíriai határon, miután török katonai alakulatok és a velük tartó Asszad-ellenes szír lázadók visszahódítottak határ menti falvakat az Eufrátesz egyik mellékágát képező Szandzsur folyó és al-Rai település között. Ezzel az ISIS elvesztette kapcsolatát a külvilággal, vagyis azt az utolsó 25 kilométeres területsávot, amelyet még ellenőrzése alatt tartott a török határon, s amelyen át legutóbb még utánpótlását biztosította.

Török páncélosok eközben átlépték a szír határt Kobanȇ kurd város térségében is. Itt azonban alig néhány méteres előrenyomulás után leálltak. Feladatuk ugyanis csak arra korlátozódik, hogy biztosítsák egy fal építésének előkészületeit a határon. Ez ellen az utóbbi napokban tüntetett a kurd lakosság.

A lakosság tiltakozott a török hadművelet ellen Manbidzs városában is, amelyet a kurd YPG-erők a közelmúltban szabadítottak fel az ISIS uralma alól. Feliratos tábláik jelmondatai „gyermek- és anyagyilkossággal” vádolták a török államelnököt. A szöveget arabul fogalmazták meg, azt sugallva, hogy nem csak kurdok, hanem arabok is elutasítják a török támadást.

A kurd lakosság körében általában is nagy az elkeseredettség. Erre utal a The New York Times szeptember elsejei tudósításának címe is: „A kurdok félnek attól, hogy az Egyesült Államok most Szíriában is elárulja őket”.

 Tim Arango isztambuli tudósító, aki korábban a lap bagdadi irodáját vezette, megállapította: „A szíriai kurdok, akiket az amerikaiak fegyverekkel láttak el, kiképeztek és légi fedezettel védelmeztek, majdnem két teljes év óta küzdenek és esnek el az Iszlám Állam elleni harcban. Büszkék voltak arra a rangjukra, hogy az Egyesült Államok leghűségesebb szövetségeseiként küzdhettek, és reménykedtek, hogy hadszíntéri eredményességük jogán az amerikaik majd támogatják Szíriában politikai térnyerésüket.”

„Ezért sok kurd megborzongott – folytatja Arango –, amikor amerikai segítséggel legutóbb gyalogságtól követve török páncélosok gördültek át a határon Észak-Szíriába, hogy semmissé tegyék területgyarapodásukat. Úgy érzékelték, talán elhamarkodottan, hogy mindez megismétlése az évszázad árulásának, amit a nagyhatalmak követtek el még az első világháború végén, amikor a háború utáni rendezés keretében saját államot ígértek nekik, majd ezt megtagadták tőlük… A szíriai kurdok azt mondják, hogy céljuk autonóm övezet létrehozása, nem pedig saját államuk megalapítása, bármilyen legyen is a rendezés a hosszúra nyúlt szíriai polgárháború után. És remélik, hogy az Egyesült Államok támogatja ezt az óhajukat” – írja az amerikai tudósító, majd felidézi:

…Az egész kurdlakta környék attól a hírtől volt hangos, hogy az Egyesült Államok támogatta török NATO-szövetségese szíriai akcióját, ez mindenütt nagy visszhangot vert, ahol négy országban elszórtan kurdok élnek, Iránban, Irakban, Szíriában és Törökországban, és hosszú ideje arról álmodoznak, hogy lesz saját államuk. Ehelyett azonban elnyomták őket zsarnoki rendszerek, amelyek megtagadták tőlük elemi politikai jogaikat. „Ez a török hadművelet nyilvánvalóan inkább a kurdok, semmint a DAES ellen irányult” – hangsúlyozza Mahmoud Othman prominens iraki kurd politikus, az arab betűszót használva az Iszlám Állam jelölésére. Hozzáfűzi: „Az emberek most félnek, valóban attól félnek, hogy a végén még mi minden történhet”.

Történelmi példákon okulva, a kurdok úgy látják – olvasható a cikkben –, hogy mindenkor a nagyhatalmak játékszerei voltak, amelyek, ha szükségük volt rájuk, felhasználták őket helyetteseikként háborúikban, s ha ez már nem szolgálta érdekeiket, akkor igyekeztek megszabadulni tőlük. Az amerikaiak viszont azt állítják, hogy mindenkor a kurdok nagy barátai voltak, például segítségükre siettek az öbölháború után az 1990-es évek elején, segítették őket továbbá az iraki autonóm terület megteremtésében, hogy megszabaduljanak Szaddám Huszein kegyetlenkedéseitől.

Csakhogy az Egyesült Államok – veti fel Arango – nagyon is vezető helyet foglal el az árulásokat számon tartó történelmi emlékezetben. A CIA 1975-ben együttműködött Iránnal. Az volt célja, hogy felfegyverezze a kurdokat a Szaddám Huszein rendszere elleni harcra. Miután azonban Teherán és Bagdad kibékült, Henry A. Kissinger amerikai külügyminiszter hirtelen „kihúzta a dugót konnektorból”, vagyis véget vetett az akciónak. Egy észak-iraki kurd újságíró, Hasos Hard azt állítja, hogy az amerikaiak támogatta mostani török behatolás Szíriába ugyanúgy a kurd ügy elárulása, mint ahogy ez 1975-ben történt. Mások ellenben – közöttük szíriai kurd harcosok is –   nem tartják egészen megalapozottnak ezt a vádat – legalábbis még nem… Szerintük aligha mutatnak jelek arra, hogy az Egyesült Államok már eladta a kurdokat. Amerikai tisztségviselők például közreműködtek abban, hogy tűzszüneti tárgyalások kezdődjenek a törökök támogatta lázadók és a kurd milíciák között. És akkor a harcok valóban alábbhagytak…

Sok kurd azonban már érzékeli a fenyegetést, és aggódik amiatt, hogy az Egyesült Államok el fogja árulni őket, mihelyt az Iszlám Államot kikergették „fővárosából”, a szíriai Rakkából – írja a The New York Times tudósítója.

A török vezetés jól látja, hogy a nyugati világnak – az Egyesült Államoknak és az EU-nak – menekültügyben, gazdaságilag és nem utolsósorban katonailag is annyira szüksége van országukra, hogy sok mindent elnéznek neki. A puccskísérlet meghiúsítása után, ha lehet, még magabiztosabban lép fel. Erdoğan még nyomatékosabban tesz egyenlőségjelet a valóban terrorista Iszlám Állam és a szerinte szintén „terrorista” kurd népvédelmi alakulatok, az YPG közé. Mert propagandájában úgy kívánja láttatni, hogy nincs semmiféle különbség módszereik, céljaik és az emberélet értékének semmibevétele tekintetében. Miniszterelnöke, Binali Yıldırım pedig alaposan lehűtötte azoknak a törököknek és kurdoknak a reményeit, főként értelmiségiekét, akik nagy számban szorgalmazzák a Kurdisztáni Munkáspárt, a PKK képviselőivel való tárgyalások újrafelvételét, vagyis az úgynevezett kurd békefolyamat továbbvitelét. A kormányfő minden korábbinál határozottabban zárta ki annak lehetőségét, hogy Ankara újraindítsa a béketárgyalásokat a „terrorista és szakadár” PKK-val, amelyet ráadásul a szíriai YPG „ikertestvérének” is tart, s kijelentette: „A kurd népet megvédelmezzük a terrortól. A PKK terrorszervezetének talán nincs baja a kurdokkal általában, de a kurd népnek igenis van baja a PKK-val. Ez a szervezet a kurd nép igazi problémája.” – állította.

Ez jól érzékelhető visszalépés a lényegében lemondásra késztetett, nagy felkészültségű és értelmiségi körökben elfogadott Ahmet Davutoğlu volt kormányfő kurdpolitikai koncepciójához képest. A tudós professzor és politikus mindenkor hitet tett a kurd mozgalommal való érintkezés fenntartása mellett. Távozása is nem utolsósorban azzal függött össze, hogy helytelenítette a „PKK-való végleges leszámolás” új erdoğani politikáját, vagyis a tűzszünet alatti közeledés eredményeinek sutba dobását. Megrendülten vette tudomásul, hogy az államelnök elrendelte a hosszú ideig szüneteltetett hadműveletek teljes erőbedobással és még nagyobb kérlelhetetlenséggel való folytatását.

„Törökország azonban csúnyán megperzselődhet Szíriában, ha tovább szítja a háború tüzét” – nyilatkozott Aldar Xelîl, aki az észak-szíriai kurd szövetséget, Rojavát irányító politikai testület egyik vezetője. Szerinte a török kormány jóváhagyatta a katonai lépés tervét Oroszországgal, Szíriával és Iránnal. Előzetes egyeztetés során pedig az amerikaiak is egyetértésükről biztosították török partnerüket – mondta.

Dzsihad Hammi szíriai kurd újságíró felhívta a figyelmet arra a sokatmondó körülményre, hogy a török vezetés megfontoltan időzítette szíriai katonai beavatkozását 2016. augusztus 24-ére, az Aleppótól nem messze fekvő Mardzs Dabiknál kivívott oszmán diadal 500. évfordulójára. Vitéz vagy mások szerint inkább Rettenetes (Yavuz) Szelim szultánnak a mamelukok itteni legyőzésével sikerült fokozatosan uralma alá hajtani a közel-keleti térség nagy részét. Ankara már a mostani hadjárat előtt is jócskán kiaknázta az évforduló jelképes értelmét, tanúbizonyságát adva újoszmán allűrjeinek. Azt üzente ezzel a világnak, hogy Törökországgal mindenkor számolnia kell, mert változatlanul aktív részese a szíriai játszmának.

Ám a Szíriába való török katonai betörés – állapítja meg a szerző a Kurdish Question kurd hírportál által közölt cikkében –  semmiképpen sem lesz majd valamiféle „könnyed turisztikai kiruccanás”. Ellenkezőleg, fojtogató lidércnyomásként fog ránehezedni Törökországra a katonai és az emberéletekben okozott veszteségek miatt. A publicista figyelmeztet arra, hogy a beavatkozás hatásaként a következő években fokozódik majd az erőszak a török kormány és a szíriai kurdok között, de magában Törökországban is mind jobban elhatalmasodik az erőszak, s még kirívóbb lesz a politikai stabilitás hiánya. A török kormány szemlátomást nem akar véget vetni a viszálynak. Mert ha akarna, akkor megszüntetné Abdullah Öcalan bebörtönzött PKK-vezér teljes elszigetelését a külvilágtól, s lehetővé tenné számára, hogy hatékonyan részt vállaljon az Erdoğan által megszakított kurd békefolyamat kiteljesítésében. Ehelyett azonban még a katonai puccskísérlet után is arra törekszik, hogy Öcalant és a kurd mozgalmat egyaránt végleg száműzze a politikai színtérről. Ezért ily módon csak egyetlen lehetőséget hagy a kurdok számára: az ellenállást… Ennek jelei már most is megmutatkoznak Törökországban és külföldön egyaránt.

A több tagszervezetet tömörítő kurd mozgalom ötven megbízottja szeptember 5-én meghatározatlan idejű éhségsztrájkot kezdett Abdullah Öcalan elszigetelésének és látogatási tilalmának megszüntetéséért. Mint közölték, az éhsztrájkot megingathatatlan eltökéltséggel mindaddig folytatják, amíg nem látogathatják meg ügyvédei, családtagjai és kurd küldöttségek. Hét törökországi börtön kurd foglyai szintén bejelentették, hogy szeptember 15-ével ők is éhségsztrájkba lépnek.

Ezt megelőzően a kurd szervezetek, közöttük a Népek Demokratikus Pártja, a HDP vezető képviselői nagygyűlést tartottak Diyarbakırban. Ott elfogadott nyilatkozatukat részletesen ismertette a BBC török adása és az ANF, a kurd Eufrátesz (Fırat) Hírügynökség. Hatip Dicle kurd vezető, a Demokratikus Társadalmi Gyűlés (DTK) társelnöke, aki az 1994 és 2004 közötti tíz évben török börtönökben sínylődött, a találkozón kijelentette: immáron több mint 500 nap óta nincs semmi hír a terrorizmus vádja alapján életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt és a márvány-tengeri İmralı szigetének börtönében tartott Öcalanról.

Ez annál inkább elfogadhatatlan, mivel a katonai államcsínykísérlet idején híre járta, hogy a puccsisták július 15-én kézre akarták keríteni a börtönsziget kurd foglyát. Tűzharcba is keveredtek az őrséggel, amely azonban meghiúsította akciójukat. Selahattin Demirtaş, a HDP társelnöke a bizonytalanság és feszültség óráiban többször is hangot adott Öcalan sorsáért érzett aggodalmának.

Bekir Bozdağ igazságügy-miniszter a CNN Türk műsorában próbálta megnyugtatni a kurd nép vezetőjéért, Apóért aggódókat, s kijelentette: nincs semmiféle vészhelyzet, sem Öcalan biztonságát, egyéb körülményeit, sem egészségi állapotát tekintve. Azt állította, hogy a fogolyról álhíreket terjesztenek, és az éhségsztrájkolók voltaképpen vissza akarnak élni Öcalan helyzetével.

Diyarbakıri nyilatkozatukban a kurd képviselők továbbá megállapítják: nincs semmiféle erkölcsi vagy törvényes alapja az Öcalannal való mostani bánásmódnak. Hiszen éppen ő volt az, aki egy nép vezetőjeként három éven át szavatolni tudta a törökországi társadalom békéjét, korábban is nyolc alkalommal eszközölt ki tűzszünetet. Ily módon közreműködött a közel-keleti politika alakításában. Ezért őt a kurd nép és politikai barátai mindenütt a világon politikai akaratuk letéteményesének nyilvánították, és szabadságáért való kiállásukat egyedülálló nemzetközi aláírásgyűjtő kampány eredményével: több mint tízmillió ember aláírásával igazolták.

Ehhez a kampányhoz már korábban szintén csatlakoztak más közel-keleti kisebbségek tagjai, asszírok, vagyis szír ortodoxok, arabok és jazidik is. Kinyilvánították, hogy Öcalan szabadsága elválaszthatatlan az övezet, Mezopotámia népeinek szabadságától.

Ankarában mindezek után bejelentették, hogy a muzulmán áldozati ünnep, a kurban bayramı alkalmából Öcalan számára családlátogatást engedélyeznek. Ezt az Anadolu Ajansı (AA) hivatalos hírügynökség közölte egy biztonsági tisztségviselőre hivatkozva. Az illető kérte neve említésének mellőzését. Ez azt jelenti, hogy Öcalan börtönében találkozhat fivérével, Mehmettel. Az AA azonban nem értesült ennek időpontjáról. A Cumhuriyet című baloldali napilap viszont úgy tudja, hogy Mehmet Öcalan a szeptember 14-e és 18-a közötti napok egyikén láthatja bebörtönzött testvérét.

Ám az újság és az ANF kurd hírügynökség szeptember 12-én jelenthette, hogy Mehmet Öcalan előző nap meglátogathatta bátyját. A szigetről Isztambulba visszatérve nem nyilatkozott újságíróknak, csak Diyarbakırban, kurd hallgatóság előtt számolt be fivérével való találkozásáról, a vele folytatott megbeszélésekről. Mint elmondta, Abdullah Öcalan üzenetet küldött harcostársainak. Ebben közölte, hogy már megvannak a maga tervei, programjai. „Ha a török állam készen állna – mondta –, hat hónapon belül megoldhatnánk a kurd problémát. A békefolyamatot ugyanis nem mi szakítottuk meg. A török állam részéről csak jó szándékra, őszinteségre lenne szükség a problémamegoldáshoz, s akkor nem veszthetné életét oly sok ember. Jelenleg a kurd háborúnak naponta harminc ember esik áldozatául. Sokszor gondolok erre, s akkor nem jön álom a szememre. Ez az ország nem érdemli meg, hogy ennyi embert veszítsen. Ezért most nagy szükség van arra, hogy a dolgok állásán kicsit elgondolkodjanak a lelkiismeretes, becsületes emberek. Én mindig megülöm a muzulmánok mostani áldozati ünnepét, de úgy érzem, hogy a jelenlegi nagy emberveszteségek idején ez az ünneplés számomra nem lenne etikus és ildomos.”

Felvetette, hogy az állam kiküldhetne hozzá a tárgyalások folytatására két személyt, akikkel megvitathatná a már kész terveit. Bármennyire súlyos is a probléma, megoldást lehetne rá találni hat hónap alatt. Itt nem lehetséges egyoldalú megoldás. „Ebben a háborúban senki nem győzhet – jelentette ki –, mert ez egy kilátástalan háború. A kurd kérdés immáron 200 évre tekinthet vissza, de ez a harc most 30-40 éve folyik, és még tovább tarthat. De a felek közül az állam a legnagyobb, s ezért ha alkalmas jelzést ad, akkor nem folytatódik, s megoldás születhet. Ebben közre kellene működniük értelmiségieknek, demokratáknak, politikai pároknak és lehetőleg mielőbb és minél több embernek.”

Mehmet Öcalan beszámolója után a PKK-vezérrel való érintkezés felvételéért éhségsztrájkot hirdető bizottság tagjai bejelentették, hogy befejezik akciójukat, mivel elérték egyik fontos követelésüket.

Öcalant 1999. február 15-én Kenyában fogták el. Törökországi elítélése óta őrzik magas biztonsági fokozatú szigetbörtönében. Családja utoljára 2015 októberében látogathatta meg. A kurd mozgalom és a török kormány közötti békefolyamat idején, kurd parlamenti képviselők 2013. január 3-án felkereshették börtönében a PKK vezérét. Abban az évben még február 23-án is találkozhatott vele egy kurd pártvezetőkből álló háromtagú küldöttség. 2014. január 17-én a sajtó fényképet közölhetett Öcalan és kurd képviselők együttlétéről.

İmralı szigetén utoljára 2015. április 5-én érkezhetett kurd küldöttség a békefolyamatról való tárgyalás ügyében. Ezután a kurd–török rendszeres politikai megbeszélések zsákutcába jutottak, mert Erdoğan nem volt hajlandó aláírni a Dolmabahçe palotában kötött megállapodást, amely a béketeremtés véglegesítéséhez szükséges legfontosabb tíz lépés felsorolását tartalmazta. Kurd vezetők most emlékeztetnek arra, hogy a múltban volt már eredményes kurd éhségsztrájk: politikai foglyok ugyanis 2012 végén egy 68 napon át tartó akcióval kétségtelenül hozzájárultak ahhoz, hogy 2013-ban megkezdődhettek a kurd békefolyamattal összefüggő tárgyalások, amelyeket 2015-ig tartottak. A mostani éhségsztrájk – kurd politikai hírmagyarázók szerint – szintén azt a célt is szolgálja, hogy a török kormány e nyomásgyakorlás eredményeként visszatérjen a tárgyalóasztalhoz.

 A német sajtó részletesen beszámolt a németországi kurdok színpompás és békés szeptember 3-i kölni tömegtüntetéséről, amelyen mintegy harmincezren vettek részt a „Szabadságot Öcalannak!” követelés jegyében. A tüntetők egyben tiltakoztak amiatt, hogy a török hadsereg szíriai beavatkozása elsősorban a szíriai kurd milíciák letörésére irányult, noha éppen e népvédelmi alakulatok, az YPG fegyveres önkéntesei bizonyultak az Iszlám Állam terrorszervezetével vívott küzdelem legtöbb áldozatot hozó hőseinek. A kurdok e népünnepélyen felemelték szavukat a törökországi puccskísérlet meghiúsítása utáni diktátori politika ellen, s kinyilvánították: Törökországban csak a PKK és Öcalan bevonásával lehet békés megoldásra lelni. E békés tüntetéssel ellentétben volt egy erőszakba torkolló kurd ifjúsági megmozdulás is, amelynek résztvevői palackokkal dobálódzva megrohantak rendőröket. A karhatalom őrizetbe vett 77 személyt.

A kurd tüntetéseket megelőzően németországi törökök az ankarai kormányt éltető tüntetést rendeztek, amelyen mintegy negyvenezren vállaltak szolidaritást Recep Tayyip Erdoğan köztársasági elnökkel.

Újabban nem csak a kurd mozgalom képviselői, hanem nyugati egyetemi-tudományos műhelyekben is felhívják a figyelmet arra, hogy – kiváltképpen a török kormánynak a PKK-val megkezdett, majd félbeszakított béketárgyalásai után – tarthatatlan Erdoğannak az az egy ideig már nem hangoztatott, majd újabban megint „elővett” érve, amely szerint a PKK változatlanul ugyanolyan „szakadár terrorszervezet”, mint amilyen mindig is volt. Az openDemokracy honlapon június elején megjelent tanulmány szerzője, az Angliában végzett, most pedig a bonni egyetemen kutató Rosa Burç rámutat: a kurd mozgalom Abdullah Öcalan vezetése alatt, aki a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) alapítója és szellemi atyja, valóban egyfajta „marxista-leninista gerillamozgalomként” kezdte működését. E szervezet meghirdetetten azért indult harcba, hogy különálló kurd államot hozzon létre. Ám azóta teljesen átalakult: „posztnacionális” mozgalommá változott, feladta önálló államiság megteremtése iránti törekvését, s koncepciójának lényege olyan kormányzati struktúra megalkotása, amely túlmutat államiságon és nemzetállami határokon.

Burç asszony Konföderatív Kurdisztán: a kommunák kommunája című írásában emlékeztet: a szíriai háború viharai közepette a Szíria északkeleti csücskében lévő kurd Girkê Legê városában (arabul Al-Muhabbada) 31 párt és 200 küldött kikiáltotta a Rojava-Észak-Szíriai Demokratikus Föderációt. Ez a szövetkezés magában foglalja Rojava három önkormányzatát, Kobanê, Afrîn és Cîzîre kantonokat, valamint Girê Spî (arab neve Tel Abjad), továbbá Aleppó, a délkeleti Seddadi és a déli Drúz-hegység környéki Sahba városok arab, szír ortodox, káld, örmény, türkmén és csecsen lakosságának egy részét.

Nyilatkozatuk szerint nem óhajtják a klasszikus értelemben vett nemzeti függetlenséget, de védelmezni kívánják a föderatív rendszert mint a közel-keleti konfliktusok rendezésének eszközét. A társadalomépítés alapjának a bázisdemokráciát, a nők egyenjogúságát és a különböző társadalmi csoportok teljes körű képviseletét tekintik. A kurdok Délkelet-Törökországban (kurdul Bakûr) szintén kinyilvánították, hogy demokratikus autonómiát követelnek. Erre vonatkozó határozatukat a Demokratikus Társadalmi Gyűlés (DTK) rendkívüli közgyűlésén fogadták el Amedben (Diyarbakır) 2015. december 27-én, amikor a török hadsereg újra „terrorellenes” hadműveletet folytatott kurd területeken, számos civil halálát is okozva. E nyilatkozat szerzői szorgalmazzák demokratikus autonóm övezetek létrehozását az erősen centralizált Törökországban. Az általuk elképzelt föderatív struktúrák emlékeztetnek a Franco-diktatúra után Spanyolországban végbement demokratikus átalakulás eredményeire.

A demokratikus konföderalizmus gondolatának volt már egy kurd előfutára is, a 2005-ben a különböző kurd formációk ernyőszervezeteként megalakult Kurdisztáni Népközösségek Szövetsége, kurdul Koma Civakêen Kurdistan (KCK) képében, amelyet a török kormány – mivel „PKK-palántának” vagy a gerillamozgalom városi, értelmiségi ágának tartott – szintén üldözött és üldöz ma is.

Kétségtelen, hogy a kurd mozgalomnak ebben az új ideológiájában, amelynek kidolgozása Öcalan nevéhez is fűződik, sok az eklektikus elem. Öcalan elméleti írásaiban bevallottan merített az 2006-ban elhunyt amerikai politikai aktivista és filozófus, Murray Bookchin tanításaiból, akit a világ „libertariánus szocialistaként és ökoanarchistaként” ismert. A rab PKK-vezért talán az is vonzotta „új mesterének” eszmefuttatásaiban, hogy valamikor – akárcsak ő – Bookchin is a sztálinista kommunizmus híve volt, majd a trockizmuson és az anarchizmuson át jutott el a környezetvédelem nemzetközi zöld mozgalmához, az „ökológián nyugvó föderális és nyitott demokráciáig”, bármit jelentsen is ez. Az Öcalan által felkarolt és hirdetett fenti elméletet sokféle fajta jelzővel lehet illetni: naiv, zavaros, nélkülöz minden eredetiséget. Csak azt nem lehet állítani, amit a török kormány továbbra is gátlástalanul igyekszik sulykolni. Nevezetesen, hogy a kurdok által nagyon széles körben változatlanul tisztelt kurd elítélt, akit sok kurd továbbra is az egész kurd nép vezetőjének tart, mozgalmával együtt megmaradt megrögzött, régi „szakadárnak és terroristának”. Ez ugyanis nem felel meg a valóságnak, Ankara dolgát azonban propagandájában vitathatatlanul megkönnyíti, hogy legtöbb szövetségese sem óhajt számot vetni a PKK átalakulásával, és a PKK-t most is a terrorszervezetek közé sorolja, összemosva róla leszakadt, véres merényleteket elkövető radikális töredékszervezetekkel. Részben kivétel Washington, amely már nem hajlandó szájára venni a „terrorista” szót – legalábbis az Iszlám Állam elleni harcban szoros kurd szövetségére, az YPG-re vonatkoztatva. Ez vita tárgya is közte és Törökország között.

De ha már itt tartunk, nem mulaszthatjuk el megemlíteni a török katonaság „terrorista” kurdok ellen viselt délkelet-törökországi hadjáratának alakulását sem, amely az utóbbi időben a médiában némileg háttérbe szorult a szíriai események és az ottani török katonai akció miatt. Ám Törökországban továbbra is zajlik a „hadijelentések csatája”. Ha ugyanis csak a török fegyveres erők közleményeit olvassuk, akkor úgy tűnik, hogy a török hadsereg súlyos veszteségei ellenére is gyakran felülkerekedik az ellenséges kurd gerillákon. A PKK jelentései azonban ennek erősen ellentmondanak, s belőlük egészen más kép bontakozik ki. Mintha nem is ugyanarról a hadszíntérről lenne szó. De a lényeg változatlan: Kelet- és Délkelet-Törökország hegyláncai között lankadatlanul öldöklő küzdelem folyik.

Augusztus végén és szeptember első hetében heves harcok dúltak Bingöl, Diyarbakır, főleg Hakkari tartományokban. Utóbbi tartomány szíriai, illetve iráni határ menti Çukurca és Şemdinli kerületében a török haderő győzelmet aratott: ártalmatlanná tett mintegy 100 PKK-harcost. Saját veszteségét 19 katonában adta meg. Ezzel szemben a kurd ANF hírügynökség jelentése szerint a PKK harcosai meghiúsították a török hadsereg több ezer katonával, jelentős tüzérséggel, valamint páncélosok és helikopterek támogatásával indított átfogó hadműveletét az Araráttól délre húzódó Tendürek-hegység vidékén, amelynek legmagasabb csúcsa meghaladja a 3600 métert. A gerillák sorozatos rajtaütései során elesett 86 török katona, 58 pedig megsebesült.

Hasonló hadi sikert arattak a gerillák a déli Şırnak tartományban, ahol harcképtelenné tettek 11 katonát. Itt elesett 8 gerilla, akiknek fényképét és nevét a PKK hagyományai szerint közzétették. A nyugati média rendszerint csak a török hadijelentéseket közli, és szinte soha a másik oldalét, amely valószínűleg túlzó és nem megbízható. Akárcsak feltehetően a török jelentések. Az érdeklődés persze most másfelé irányul, van elég megoldásra váró súlyos probléma: egyebekben a török–EU és a török–amerikai viszony, menekültválság, a török vízummentesség, nem utolsósorban az incirliki légibázis ügye stb… E sorok írója szerint azonban mind közül változatlanul a legsúlyosabb a kurdkérdés. Erről egy pillanatra sem feledkezhetnek meg azok, akik őszintén szívükön viselik Törökország stabilitásának megőrzését. És ezzel szoros összefüggésben a török–kurd békefolyamat mind kevésbé elodázható felújításának sürgető ügyét…

Flesch István – Türkinfo