Élet és közélet a XVI. századi Oszmán Birodalomban: A mufti hatalma

Török levelek – Élet és közélet a XVI. századi Oszmán Birodalomban

A mufti hatalma

Ogier Ghiselin de Busecq 1554-1555-ös, a Fényes Portánál tett követjárásáról készült latin nyelvű visszaemlkezéseit feldolgozó sorozatunk e következő részében arról olvashatunk, miként is látta Busbecq az isztambuli mufti helyzetét és hatalmát – különös tekintettel arra a kérdésre, mely Szulejmán szultán legidősebb, a felnőttkort megélt fiának, Musztafának kivégeztetésével kapcsolatos.

Sorozatunk előző részeiben azt követhettük nyomon, amint a Konstantinápolyba 1555 januárjában megérkező Busbecq beszámol első ottani benyomásairól. Miután találkozik a már helyszínen tartózkodó követtársaival, Verancsics Antallal és Zay Ferenccel, tiszteletét teszi Szulejmán vejénél, Rüsztem pasánál is. Az éppen nagyvezíri posztjáról letett Rüsztem pasa sorsának alakulása kapcsán hosszasan elmélkedik az Oszmán-ház belső viszályai és Rüsztem pénzéhes személyisége felett. Mivel az, hogy Rüsztem Busbecq megérkezésekor éppen nem nagyvezír, nagyrészt összefügg Szulejmán legidősebb, felnőttkort is megért fiának, Musztafának 1553-as meggyilkolásával, ezért Busbecq részletesen beszámol az Oszmán Birodalomban ekkoriban létező testvér- és rokongyilkosság intézményéről. Innen kezdi kibontani azt az eseménysorozatot, mely végül – Hürrem és Rüsztem  cselszövéseinek is köszönhetően – Musztafa halálához vezet.

1553-ban tehát minden jel arra utal: Musztafa élete végveszélybe került, Rüsztem és Hürrem ellene folyó intrikáinak gyümölcse lassan beérik. Szulejmán fia ellen érzett ellenszenve halálos méreteket ölt; Busbecq leírása szerint a perzsák ellen végül személyesen is hadba szálló szultán még Konstantinápolyban döntött Musztafa haláláról – s bár dönteni egyedül döntött ugyan, de ehhez (Busbecq leírásából erre következtethetünk) legalábbis kikérte az isztambuli mufti véleményét is.

Musztafa halálos ítélete

Busbecq az események leírását így folytatja:

„Fia halálos ítéletéről Szulejmán már odahaza döntött, ám előbb – nehogy úgy tűnjék, semmibe veszi a vallási előírásokat – kikérte a mufti véleményét, ki a törököknél a legfőbb pap, olyan, mint nálunk a római pápa. Hogy a mufti nehogy tetszetős választ adjon, a szultán így tette fel a kérdést: Konstantinápolyban egy bizonyos kereskedő, ki társai közt nem épp utolsó helyen állott, hosszabb távollétre készült otthonától. Szolgáját, kit különösen kedvelt, azzal bízta meg, hogy családjáról és mindenéről gondoskodjon; feleségét és gyermekeit is rábízta. Ő pediglen, amint ura elutazott, rögtön a dolgot saját javára fordította és szemet vetett annak feleségére és gyerekeire: Szulejmán azt akarta megtudni, vajon milyen jogos büntetést érdemel az, ki ura vesztére tört. A mufti azt válaszolta: az ilyen ember nyilvánvalóan megérdemli a kínhalált. Hogy vajon a mufti saját meggyőződéséből, avagy éppen Rüsztem vagy Hürrem sugallatára mondta-e mindezt – az bizonyos, hogy Szulejmán már amúgy is fia megölésére hajló lelkét csak még inkább megkeményítette. A szultán úgy gondolta, fia ellene irányuló bűne nem kisebb, mint a szolga ura ellen elkövetett bűne.”

Teljhatalmú uralkodóként a szultánnak természetesen nem volt különösebb szüksége arra, hogy az által hozott ítéleteket – akár halálbüntetéseket – bármilyen bírósági eljárással legitimáljon. Az is igaz, hogy a birodalomban ekkor az ismertté vált bűnügyek ugyanakkor bíróság elé kerültek – a szultán azonban bármilyen üggyel kapcsolatban döntést hozhatott, melyet ő maga fontosnak ítélt; ilyenkor ezen ügyeket ki is vette a bíróságok hatásköréből. Számtalan olyan ügy volt viszont, mellyel a szultánnak egész egyszerűen ideje vagy kedve nem volt éppen foglalkozni: ezek egy részéről a szultáni tanácsban (díván) döntöttek.

Az isztambuli mufti

A szultáni tanácsban a nagyvezír és a második, harmadik (esetenként negyedik) vezír mellett helyet kapott még a két kádiaszker (tkp. „hadbíró”), ahogy számos más tisztségviselő is. A kádiaszkerek – egyfajta főbíróként és jogtanácsosként egyben – egyebek között azzal is foglalkoztak, hogy a szultáni tanács elé kerülő peres ügyekben állásfoglalást adjanak, ezzel segítve a végleges ítélethozatalt. Emellett – bizonyos mértékig – ők is beleszólhattak a kádik kinevezésébe szerte a birodalomban. A kádik mellett azonban tanácskozó jelleggel egyre fontosabb szerepet játszottak a muftik: e kiemelkedő iszlám jogtudósok – ha felkérték őket – kvázi jogi véleményt adtak a kádik előtt folyó peres ügyekben. A 15. századtól 100 akcse napidíjat kaptak ezért (miközben a kádiaszkereknek 500 akcse járt).

Az Oszmán Birodalomban minden muftik közt egyre inkább az isztambuli mufti tett szert a legnagyobb tekintélyre: a mohácsi csatát török krónikásként rögzítő, történetíróként is alkotó Kemálpasazáde (1468-1536) isztambuli mufti  pl. 1527-ben olyan a szultáni tanács elé került hitvitában fejti ki szakmai véleményét, melyben a két kádiaszker sem bírt döntést hozni. A vita Molla Kabiz abbéli állítása körül zajlott, hogy a molla Jézust Mohamed próféta fölé helyezte. Kemálpasazáde ezért a kijelentéséért később halált kért Molla Kabiz fejére.

Molla Kabiz a díván előtt – a Szulejmán című sorozatban

Szulejmán uralkodásának idején a kor másik igen meghatározó isztambuli muftija az 1537-1545 közt ruméliai kádiaszkerként is működő Ebusszuud Efendi (1490-1574) volt, ki 1545-től haláláig volt isztambuli mufti. Amennyiben igaz, amit Busbecq leír azzal kapcsolatban, hogy Szulejmán Musztafa meggyilkolása előtt kikérte az isztambuli mufti véleményét is az üggyel kapcsolatban, akkor minden bizonnyal Ebusszuud Efendi volt az, akihez fordult.

Iszlám jogtudósként Ebusszuud Efendi hatalmas tekintélynek örvendett, így nem meglepő, ha Busbecq fent idézett szövegrészletében az isztambuli muftit a római pápához hasonlítja. Ha mindenképpen analógiát keresünk, a római pápának a hierarchia szempontjából az 1517 óta a kalifai címet is viselő mindenkori oszmán szultán felelne meg inkább – Busbecqnek viszont gyakorlati szempontból nézve kétségtelenül igaza van. Míg a kalifa címet is viselő Szulejmán rangban kétségtelenül az isztambuli mufti felett állt, a kalifai címmel járó gyakorlati hatalmat kétségtelenül utóbbi gyakorolta. Olyan tekintélye lett apránként az isztambuli muftinak, hogy bár ő maga nem volt a szultáni díván tagja, politikai befolyása nemritkán nagyobb volt, mint a tanács tagjaié: olyan kérdésekben, hol a tanács nem jutott döntésre, konzultatív jelleggel hozzá fordultak – és ő döntött is.

Ebusszuud Efendi évtizedes tekintélyét csak tovább öregbítette, hogy A józan ész vezetése címmel 1564-ben kiadta a Korán magyarázatáról szóló összefoglaló munkáját, melyet személyesen a szultánnak ajánlott. A fényességes padisah a maga részéről úgy hálálta meg a mufti munkásságát, hogy a muftik díjazását amúgy is meghaladó fizetését 300 akcséról a kádiaszkerekével egy szintre, 500 akcséra emelte.

Sorozatunk következő részében Musztafa megölésének drámai pillanatairól olvashatunk.

Felhasznált források:

Augerii Gislenii Busbequii Legationis Turcicae Epistolae quatuor. Frankfurt, 1595

Augerius Gislenius Busbequius: Legationis Turcicae Epistolae quattuor – Oghier Giselin van Boesbeeck: Vier brieven over het gezantschap naar Turkije

Bernard Lewis: Isztambul és az oszmán civilizáció. Gondolat, Budapest, 1981

Káldy-Nagy Gyula: Szulejmán. Gondolat, Budapest, 1974

Lettres de Baron du Busbecq. Paris, 1748

Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990

Tardy Lajos: Régi magyar követjárások Keleten. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971

The Turkish letters of Ogier Ghiselin de Busbecq. Transleted by Edward Seymour Forster with a foreword by Karl A. Roider. LSU Press, 2005

Képek forrása: wikimedia.org

Horváth Krisztián – Türkinfo