Házasodunk – avagy a török bürokrácia útvesztői 2. rész

Nos, kezdem a jó hírrel: ÖSSZEHÁZASODTUNK! Így ugyan senki sem tud izgulni miattunk, ahogy unokatesóm teszi, akárhányszor elmesélem a történetet valakinek az ő jelenlétében, de legalább senki nem kap infarktust.

Szóval az első részben a vérvételig jutottunk. Mi, naivan azt gondoltuk, hogy a nehezén túl vagyunk, már csak az engedélyre kell az aláírás, azt meg úgyis lezsíroztuk már, úgyhogy szeptemberben esküszünk Marmarisban.

Hát nem így lett!

Ugyanis az illetékes elvtárs, akinek az aláírását ugye elvileg lezsíroztuk, csak formaság, gondoltuk, nos ő szabadságon volt még az ünnepek után is, máshoz meg nem mertünk menni. De gondoltuk, így akkor már csak idő kérdése, meglesz ez!

Igen ám, de szorított az idő is az eredeti tervhez, mivel legkésőbb szeptember első hetében nagynéniék utaznak vissza Izmirbe Marmarisból, és nagybácsi lett volna az egyik tanú.

Úgyhogy gondolkodóba estünk: rá kellett jönnünk, hogy az eredeti terv bizony kútba esett, így gyorsan, egy óra alatt átszerveztük az egészet gondolatban. Nem lesz Marmarisban esküvő, lesz helyette Izmirben, ahova aztán mindenkit meghívunk. Lesz előtte lánybúcsú (amiről korábban már írtam) és legyen jelen az egész nagy család. Úgy az igazi! Ne legyünk már antiszociálisak!

Na, de ahhoz hogy időpontunk legyen, kell az illetékes elvtárs aláírása az engedélyen, ő meg ugye szabadságon van. Vagyis marad minden szeptemberre!

Szeptemberben bementünk Konak önkormányzatának anyakönyvvezetőjéhez az engedélyünkkel (illetékes elvtárs ugyanis kifejezetten megkért minket, NE Karşıyaka kerületben házasodjunk, nehogy az ottani anyakönyvvezető, aki elutasított minket első körben, megharagudjon rá. Ezt ugyan nem mondta, de mi értettük. Nagyváros ugyan, de ők nyilván tudnak egymásról.).

Itt jött a következő akadály! Mivel itt ugye emlékezetből alkalmazzák a törvényeket, anyakönyvvezető kijelentette, neki bizony szüksége van az én eredeti házassági engedélyemre otthonról, Apostillal mindennel együtt.

Nagyszerű!

Következő kör: vissza illetékes elvtárshoz a Népességnyilvántartó Hivatalba. Illetékes elvtárs pedig úgy felbőszült, mi az hogy ezek nem tudják a törvényt (mintha ő tudta volna az elején!) hogy végre valahára kinyitotta a száját, felemelte a telefont és jól ledorongolta illetékes elvtársnőt, vagyis az anyakönyvvezetőt (gondolom ő nem volt jó ismerőse, mint a másik Karşıyakaban, különben sokkal egyszerűbben összeházasodhattunk volna).

Tovább a teljes cikkhez >>>

Életem Törökországban – 2012.