Biloba: „Oly távol vagy tőlem és mégis oly közel…”

Biloba lépésenként fedi fel előttünk a török párjával való megismerkedésének történetét, és azt sem hallgatja el, hogy milyen dilemmákkal kell megküzdenie az út során. Első randijaik az interneten voltak, majd fogta magát, és Törökországba utazott, hogy utánajárjon, a virtuális kép és a valóság milyen viszonyban van egymással. Mint kiderült, jó viszonyban. Ám egy-egy találkozás nem feledteti el a tényt, hogy valójában távkapcsolatban vannak. Biloba írását olvashatjátok:

„Beszéljünk egy kicsit a távkapcsolatokról is. A nehézségeit mindenki tudja, az is sejtheti, aki még sosem próbálta. De vajon vannak előnyei is?

Ha a távkapcsolatok előnyeit szeretném sorra venni, óhatatlan, hogy végiggondoljam a nem távkapcsolatok hátrányait. Ez pedig nem lesz egy „çok güzel” lista. Nem szeretnék általánosítani, én is csak magamból, az én kapcsolataimból tudok kiindulni. De azért vak sem vagyok. Látom, hogy a környezetemben hány kapcsolat megy tönkre, hány szerelem laposodik el, hány nagy fellángolás hűl ki, és hogyan. Persze arra sincs semmi garancia, hogy egy távkapcsolat nem fog csalódással, megbántottsággal vagy egyszerűen csak unalomba fulladással végződni. De az én tapasztalatom az, hogy nagyon sokat tanulhatunk saját magunkról, a saját igényeinkről, a saját határaink meghúzásáról egy távkapcsolatban, amit jó esetben átmenthetünk a „valódi” kapcsolatunkba is.

Nézzük mindjárt az első aggályt, amellyel egy távkapcsolat esetében találkozhatunk:

Hogyan viseljük el a másik ember hiányát, azt, hogy nincs mindig velem?

Lehet, hogy a mai fiatalokat már másképp nevelik, én még úgy lettem szocializálva, hogy a férfi az erős, a vezető, a főnök, aki a pénzt keresi, aki eltartja a családot. A nő a gyengéd, alkalmazkodó, akinek a dolga a családi fészek melegének megőrzése, a férj, a gyerekek kiszolgálása. Az ember lánya egy ideig el is fogadja ezt a felállást. Aztán egyszer csak rájön, hogy neki ez így nem elég. Kilépni ebből a szerepből azonban nagyon nehéz. Egyrészt nyilvánvalóan a férj védi a status quo-t, hiszen neki ez így kényelmes. Az anyagiak, a hitel, a munka és a gyereknevelés összeegyeztetése mind-mind olyan akadályok, amelyek miatt egy nőnek szinte lehetetlenség kilépni egy ilyen kapcsolatból. Szóval a házasságok nagy részében ott áll a nő egy számára élhetetlen kapcsolatban, amit megváltoztatni nagyon nehéz, kilépni belőle még nehezebb.

Lehet persze szép szavakkal beszélni a család szentségéről, a női princípiumokról, az anyaság gyönyörűségéről, de a gyakorlat mégiscsak az, hogy a családok a hagyományos családmodell szerint nem működnek. A nőkre nehezedő társadalmi elvárások lelkileg, testileg összeroppantják őket, anyagilag ellehetetlenülnek, a gyereknevelés pedig a sok öröme mellett is iszonyú terhet jelent. Az pedig, hogy erről még beszélni sem merünk, mert akkor aztán milyen rossz anyák is vagyunk mi, csak még nehezebbé teszi azt, hogy a sarkunkra álljunk és meg merjünk szólalni, merjünk önzők lenni – és itt az önző szót nem negatív értelemben értem – saját magunk érdekében.

Egy ilyen kapcsolatban ugyanis elvész az autonómiánk. Elvész a személyiségünk. Elfelejtjük, hogy mekkora örömöt okozott, amikor zenéltünk, festettünk, táncoltunk vagy siklóernyőztünk csak úgy, a magunk örömére.

Persze erre lehet azt mondani, hogy egy török férfi esetében ezek a veszélyek többszörösen is fennállnak, hiszen náluk a tradicionális családmodell még inkább jelen van. Én ezzel nem is vitatkozom. Csupán azt mondom, hogy ezek a problémák egy távkapcsolatban fel sem merülnek.

De ha már a török férfiakról és az ő családmodelljükről beszélünk, akkor azt is érdemes megemlíteni, hogy egy török férfi kötelességének tartja, hogy boldoggá tegye a feleségét. Aki ezt nem tudja megtenni, az nem is férfi.

„Azt viszont nem árt tisztázni, hogy kinek mit jelent a boldogság? Ahhoz viszont, hogy tudd, téged mi tenne igazán boldoggá, ismerned kell a saját igényeidet.”

Tudnod kell magadról, hogy nem vagy sem anyagilag, sem lelkileg, sem szociálisan kiszolgáltatva a férfinak. Tudnod kell, hogy megállsz a saját lábadon is, hogy egyedül is erős vagy, hogy nem azért van szükséged a férfira, mert rászorulsz.

A távkapcsolat remek lehetőség arra, hogy beszélgessetek arról, hogyan szeretnétek élni, mi tesz benneteket boldoggá, milyen igényeitek vannak, és ezek mennyire összeegyeztethetők a párod igényeivel.

A távkapcsolat pontosan arra jó, hogy felépítsd magad, és már kialakult, stabil értékrenddel, önismerettel, neked tetsző életstílussal lépj be az együttélésbe, házasságba. Tudom, ez huszonévesen nem könnyű, de sokkal könnyebb így megtalálni magadat, mintha már eleve – a szülői házat elhagyva – egyből egy új kapcsolatba lépsz be, ahol alkalmazkodnod kell a másik elvárásaihoz, igényeihez, életstílusához, és ahol természetesen neki is alkalmazkodnia kell a te igényeidhez, elvárásaidhoz, már ha vannak egyáltalán ilyenjeid. Sokkal könnyebb a kezdet kezdetén meghúzni a határokat, felállítani a játékszabályokat, esetleg finomhangolásokkal módosítgatni, mint később megpróbálni gyökeresen megváltoztatni azokat. Vagy könnyebb tudatosítani, hogy az értékrendetek, az igényeitek összeegyeztethetetlenek, és szép emlékekkel, barátságban továbbléptek.

Használd hát ki jól, hogy nincs mindig veled. Élvezd a szabadságod azzal a tudattal, hogy ő akkor is melletted van, ha épp nincs veled.

És mit kezdjünk a kínzó vággyal?

Nos igen, amikor a szerelmed nem csak a dolgos mindennapokon nincs veled, de az éjszakákat is egyedül kell töltened, az bizony nehéz. Kénytelen vagy az emlékeidből és a fantáziáidból élni. Nem tudod csinálni, így aztán csak beszélgetsz vele ezekről. Feleleveníted, hogy milyen volt, amikor utoljára (vagy épp először) együtt voltatok. Szinte érzed a bőrödön, ahogy simogat. Ezerszer is lejátszod magadban a legszebb pillanatokat. Elképzeled, hogy milyen lenne, ha találkoznátok, álmodsz róla, álmodsz vele. A fantáziálás, az álmok azonban nem hoznak kielégülést.

És tudod mit?

Pontosan ez az, ami ébren tartja a vágyat. Örülj neki, hogy tudtok fantáziálni, hogy vágytok egymás társaságára… Aztán pedig tartsátok a legnagyobb becsben azokat az órákat, amikor valóban meg is élhetitek ezeket a vágyakat.

És mi a helyzet a féltékenységgel?

A féltékenység egyrészt (ön)bizalomhiány, másrészt az attól való félelem, hogy nincs teljes kontroll a másik felett.

Amikor szerelembe esünk valakivel, azt szeretnénk, ha minden porcikája, minden mozdulata, minden apró titka a miénk is lenne. 100%-ban akarjuk őt. Egy távkapcsolatban viszont lehetetlen mindent kontrollálnunk. Annyit és akkor láthatunk csak a másik életéből, amennyit és amikor megoszt velünk.

Az ember azonban autonóm lény. Még a legszorosabb kapcsolatban is lehet, van egy hetedik ajtó, amelyen nem kell beengednünk másokat. Lehet egy olyan kicsi szeglete az életemnek, amit nem akarok senki mással megosztani. Ez nem azt jelenti, hogy titkolózom, főleg nem azt, hogy hazudok. Itt újra csak a határaim meghúzásáról van szó, illetve a másik ember határainak a tiszteletben tartásáról.

Sok kapcsolatot láttam már megbukni azon, hogy az egyik fél teljes mértékben kontrollálni akarta a másikat, sőt korlátozta a személyes szabadságát – mikor, hova, kivel mehet, kivel beszélgethet, mire költheti a pénzét. Olyant is láttam, tapasztaltam, amikor elolvassa a leveleit, sms-eit, ellenőrzi a Facebook-fiókját. Ezt könnyű megtenni egy olyan kapcsolatban, ahol a párok együtt élnek, ahol közös számítógépet használnak, ahol óhatatlanul kint hagyják a telefonjukat, ahol esetleg az egyikük – általában a nő – anyagilag is kiszolgáltatott a másiknak, illetve ahol a munka-gyereknevelés-házimunka taposómalmában egyébként is nagyon nehéz saját magára időt, energiát fordítani.

Azzal, hogy elfogadod a távkapcsolat szabályait, azt is elfogadod, hogy lemondasz a másik kontrollálásáról. Vagy megbízol benne 100%-osan, vagy hagyd is az egészet.

Igen, benne van a pakliban, hogy megcsal. Viszont a te paklidban is benne van. Ha ez vigasztal, egy házasságban is ugyanúgy benne van a lehetősége, viszont egy távkapcsolatban – mivel a kontroll lehetősége minimális –, sokkal könnyebb azt mondani, hogy megbízom benned. Lemondok a kontrollról, így lemondok a féltékenykedésről is. Ha én bizalmat adok neked, tőled is meg fogom kapni ezt a bizalmat. Ugye?

„Egyes turisták azt gondolják, hogy Amszterdam a bűn városa, holott valójában a szabadság városa. Csakhogy a szabadságban a legtöbb ember a bűnt látja.” (John Green – Csillagainkban a hiba)

Valahogy így. A távkapcsolat is lehet a bűn „városa”. Pedig lehetne a szabadságé is. Rajtad múlik.

Azt szeretném, ha kitalálná a gondolataimat is.

Most őszintén. Tegyük a szívünkre a kezünket. Ugye mindenkivel előfordult már, hogy azt várta el a párjától, hogy megtegyen valamit anélkül, hogy szólni kellene miatta. Volt már olyan, hogy azt vártuk, hogy kitalálja a gondolatainak, eltalálja, hogy mit szeretnénk születésnapunkra kapni anélkül, hogy azt mondani kellene, hiszen az már nem ugyanaz. Az már azt jelenti, hogy nem rezdül velem, nem ismer igazán, szóval nem is szeret.

A pszichológusok szerint ez teljesen normális viselkedés, már ha normális az, hogy megrekedtünk a csecsemőkorban. Ott volt ugyanis utoljára normális az, hogy a szüleink – általában az édesanyánk – kitalálta, hogy mire lenne szükségünk. Nem mondhattuk el szavakkal, hiszen nem voltak még szavaink. Mégis teljesen magától értetődő volt, hogy a szükségleteinket kielégítik. Szavak nélkül is. Mert szeretnek.

Szóval nagy valószínűséggel ezt a gyermeki tapasztalatot a felnőtt énünk is újra szeretné élni. Ezért nem mondjuk ki, hogy „Sajnos elfogyott a parfüm, amit tőled kaptam” vagy „Olyan jólesne most egy kis talpmasszázs”, csak jelentőségteljes pillantásokkal ráutaló magatartásokat teszünk.

Vagy épp teszteljük a másikat, hogy vajon észreveszi-e, hogy tele van a mosogató a mosatlannal, vagy dugig van a szemetes? No és azt észreveszi és respektálja-e, hogy én észrevettem, hogy tele van a mosogató és dugig van a szemetes?

Szóval előszeretettel játszunk játszmákat, aminek többnyire kudarc lesz a vége.

Játszmázni persze egy távkapcsolatban is lehet, csak éppen elég nehéz csetelés közben ráutaló magatartást tenni bármire is. Sokkal egyszerűbb, ha kerek perec megmondjuk, mit szeretnénk másiktól.

De ez már a kommunikáció kérdése, amelynek „nehézségeiről” majd legközelebb írok.”