A mágia Törökországban

A Magyarországon egyetemet végzett Hamit Zübeyir Koşay (1898-1984) hazájába visszatérve a 1930-as években lett a török múzeumok országos igazgatója. Nem véletlen, hogy irányításával a nyelvjárási és néprajzi gyűjtések magyar mintára történtek.(Ö. BARTHA 1997. 74-75.) Sajnálatos, hogy a magyar és török néprajz kutatók szoros és mindkét fél részére gyümölcsöző kapcsolata a második világháborút követő évtizedekben elsorvadt.

Örvendetes azonban, hogy napjainkban egyre több kapcsolat látszik kialakulni a magyar és a török néprajz kutatói között, melyeket újabban megjelenő könyvek, tanulmányok is jeleznek. Ebben a kitekintésben az anatóliai mágikus praktikák hatalmas gyűjteményéből a témával foglalkozó török kutatók munkásságából válogatva, szeretném a néprajz ezen ágával foglalkozó hazaiak figyelmét Anatóliára /is/ terelni, érdeklődésüket felkelteni. A mágia, mint az események befolyásolásának „művészete” igen széles kört ölel föl, hiszen hatása kiterjed a népi vallásosságra, a népi gyógyászatra, különféle varázslásokra mint a termés- és termékenység varázslás stb.(MNL, mágia, mágikus eljárás). Kutatói gyakran, tekintettel a mágia hatására, pozitív (fehér), illetve negatív (fekete) felosztásban is tárgyalják. A mágikus eljárás rítusai, valamint a mágia céljára felhasznált tárgyak száma szinte végtelen A népi mágia török kutatói eleinte Fraser, J.G. alapján mindenáron rendszerezni akarták a mágiával kapcsolatos temérdek összegyűlt anyagot (pl. KARADENIZ, 1973.). Később az ősi anatóliai, úgymint a hettita, fríg,( AKSOY, 1976) majd a környező kultúrákban vélték megtalálni az eredetét. Az ilyen és az ehhez hasonló törekvések arra irányultak, hogy a Török Köztársaság népi kultúráját a nyugati világ által ismert és megbecsült ősi kultúrák folytatásaként fogadtassák el. A párhuzamok legjobb esetben is csak érdekesek, de nem meggyőzőek. Ismet Zeki Eyuboglu szerint a „sámán” szertartások körében teendő vizsgálódások vezethetnek majd eredményhez. (EYUBOGLU, 1987.28.), de a kutatás ezirányban még nem kielégítő. Eyuboglu 6 csoportba sorolja az anatóliai mágiákat: 1./Természeti csapások megszüntetése, vagy megelőzése-, 2. /Szülés és a gyermekek állapota,- 3. /Gonoszságtól, váratlan támadásoktól óvás- 4. /Titok, vagy a jövő megismerése- 5./ Az elrejtett kincs megtalálása- 6. /A betegségek megszüntetése – érdekében végezettekre (EYUBOGLU, 1987. 12.).

Sedat Veyis Örnek az emberi élet fordulópontjaival kapcsolatos népszokások leírása során ír a mágiáról, széles és nagy ívben vizsgálja a témát.(ÖRNEK, 1977) Kitér a babonás szokásokra, cselekedetekre, mondásokra és ha nem is az általunk megszokott módon utal az adatközlőkre, legalább a lejegyzés helyét meghatározza. A török kutatók publikációiban található szokatlan magatartás okát számunkra Ö. Bartha Júlia tette érthetővé (Ö.BARTHA, 1977. 79.) A rontástól óvó nazarlik és üzerlik A „szem” amulett Törökországban a legelterjedtebb. Egyértelműen szemet ábrázol, általában három koncentrikus kör, melyek közül a a szembogár sötét színű /fekete/, a szivárványhártya mindig kék, a a szemfehérje pedig világos /fehér/. A gyöngyként felfűzhető amulett anyaga üveg vagy műanyag, a síkban ábrázoltaké papír- vagy fatábla. Mindenütt kapható, a bazárokban, piacokon, szatócs-üzletekben, de nem csak árulják, hanem használják is, mivel a „szemmelverés” ellen megvédi nemcsak az embereket, hanem az állatokat, és a tárgyakat. Láttam autóbusz motorház tetejének belső felületén is. A török hiedelem szerint, főként kék szemű szőke emberek rendelkeznek ilyen ártó erővel. Ezért a kék szemet ábrázoló amulett a rontástól óvó „nazarlik”. (TAN, 1976. 94. idézi Acipayamli e tárgyban írt munkáját :DTCF. 20.) A szemmelverés – legáltalánosabban elterjedt neve „nazar” – gyilkos hatalom, hiszen a török közmondás is úgy tartja: „Tevét az üstbe, embert temetőbe /teszi/” (deveyi kazana, insani mezara). Az általános hiedelem szerint, minden élőlényt vagy élettelen tárgyat fenyegethet, mindenben kárt okozhat ez az ártó hatalom. A „nazar” leginkább a gyerekeket fenyegeti, ezért a veszély elhárítása céljából a szülők minden eszközt felhasználnak. Legtöbbször a „nazarlik” nevű amulettet alkalmazzák, de gyakran a mágia más eszközeit is bevetik. Ilyen szokás, hogy a gyereket piszokban járatják, szakadt, foltos ruhába öltöztetik. A gyermeket egy megbízható, erőslelkű (nefesi kuvvetli) hodzsához viszik, akitől amulettet kap, melyet viselnie kell. Más mágikus eljárás is ismeretes, melyet fizetett mágus nélkül, családi-baráti segítséggel is végre lehet hajtani. A másik elterjedt baj elhárító a házak belsejében gyakran fellelhető „üzerlik”. Ez eredetileg növényi részekből, magokból készült füzér (Ö. BARTHA, 1977. 45.). Manapság inkább műanyag gyöngyökből fűzik. A növényi anyagból készült ” üzerlik” egy-két fűszálából a tűzre vetnek, s a hiedelem szerint füstje távol tartja a szemmel verő „nazar”-t. (ÖRNEK, 1977. 167-170.) . A mágia és a mágus A török nyelvben a mágiának és a mágiát végrehajtó személyeknek /mágusoknak/ több elnevezése is van.

A „mágia” törökül: büyü, a régi török nyelvekből ismert szó. Alapjelentése: okos, bölcs, ebből származik a magyar: bű, szavunk is: „mely csak összetételekben (bűbáj) vagy képzett alakban (Bűvös, bűvöl) van feljegyezve. Vallásos tárgyú iratok tartották fenn, mint a népi babona megnyilvánulását”. (LIGETI, 1986. 271.) A régen használt „büyü” a mai török nyelvhasználatban a varázslást, a mágiát jelenti, a varázsló „mágus” elnevezése: cinci /fonetikusan: dzsindzsi/. A dzsindzsi fogalmát, jelentését a török etnográfusok nem határozzák meg, mert náluk közérthetősége nyilvánvaló. A „cinci” szótári értelme: „exorcist” (REDHOUSE, 1984.) Ennél azért jóval bővebb az értelme. Olyan személyt jelöl, aki képes mind a pozitív, mind a negatív mágia alkalmazására, kapcsolatba tud lépni az iszlám istenével és angyalaival, szentjeivel, de minden más földön kívüli hatalommal, legyen az jó vagy gonosz. Az iszlám – csakúgy mint a kereszténység – tiltja a mágia minden formáját. Anatóliát már a 12. század óta az iszlámhívő törökök uralták és napjainkban is tart a többségében török, de vallásukat tekintve mindenképpen iszlám hívek bevándorlása, ennek ellenére a mágia gyakorlása ma is mindennapos sőt a legtöbb esetben tudatos cselekedet. A mágusok többsége laikus „dzsindzsi”, ők végzik a legtöbb mágiát, a fekete/negatív és a Sátánnal, dzsinnekkel kapcsolatos mágia területén csak ők tevékenykednek. Van olyan mágia is, amit csak tapasztalt, vén férfi dzsindzsi végezhet el, ilyen például a „nő meglágyítása”. A fehér/pozitív mágia területen már a hodzsákkal, a Koránt memorizáló háfizokkal, a mekkai zarándok utat megjárt idős hadzsi-hodzsákkal, az iszlámon belül is létező tarikat-ok (felekezetek, szekták, rendek) vezetőivel, şeyh-ekkel, dedékkel, babákkal osztoznak. Van olyan mágia amit csak dzsindzsi , és van olyan amit csak hodzsa végezhet. Az „Okos legyen” (Bilgili olma) amulett készítését, az iskolába kerülő gyerek számára. csak a hodzsák vállalják.(EYUBOGLU, 1987. 273.) A mágus pacientúrája A mágiát a kulturális elmaradottság tartja életben. Bár a legnagyobb városok lakói közt is ismert és gyakorolt a mágia, mégis a kelet-anatóliai tartományokból gyűjtötték a legtöbb anyagot a török etnográfusok. Törökországban a 6 évnél idősebbek körében az írástudatlanok aránya: 22,5%, ez Isztanbul tartományban 11,7%, Van tartományban (Kelet-Anatólia) 22,5%.(T.E.A. 9.) Az egészségügyi ellátás is alacsonyabb szintű a keleti tartományokban, ez pedig a népi gyógyászattal szorosan összefüggő mágiához kényszeríti a testi- vagy lelki betegségben szenvedőket. Gyakori a délkeleti tartományokban a malária, a vérbaj, a sárgaság, a veszettség, a reumatikus fájdalmak, és kisebb testi hibák gyógyítására alkalmazzák..(Diyarbakir, Urfa, Kilis)

Leginkább „szent” emberek mauzóleumaiban (türbe, kümbet) vagy azok mellett gyógyítanak. Urfában például a Hakim Dede türbe ismert gyógyító hely.(KARADENIZ, 1973. 26.) A páciensek gyakran nem önszántukból keresik fel a dzsindzsit, hanem barátaik, vagy hozzátartozóik kényszerítik rá. A városi civilizálódás sem tudja gyökeresen kiirtani a vidéki hagyományokat, mert egyre többen hagyják el a szülőföldjüket és keresnek a városokban megélhetést. A helyben születettek aránya a városlakók létszámából: Isztanbulban 38%, Ankarában 59%, Izmirben 57%.(T.E.A.. 1991. 8.) Ebből következik, hogy ” Isztanbul különböző városrészeiben ma is gyakorolják a mágiát. Az első látásra a valláshoz erősen kötődő asszonyok is ragaszkodnak a mágiához. Úgy látjuk, Şişli, Nişantaşi, Maçka,…Beyoglu városnegyedek lakói tartják fontosnak a mágiát” (EYÜBOGLU, 1987. 46.) Isztanbulban az Eyüp Sultán, a Fátih, a Kocamustafapaşa, az Etyemez városnegyedekben, a nép által kedvelt vallási objektumok mellett, az asszonyok keresik a mágiával foglalkozókat. Gyakran vissza is élnek a hiszékenységgel. I.Z. Eyuboglu egy büyükderei esetet ír le, melyben egy magát hodzsának valló, Pamuk Hafiznak nevező személy a Nakşbend tekkéjénél (szélsőséges vallási csoport gyülekezési helye) szerezte be pacienseit, akiknek figyelmét kihívóan festett hajával és szemöldökével, szakállával vonta magára. (EYUBOGLU, 1987. 405.) A mágia során leggyakrabban használt tárgyak, anyagok, eszközök A dzsindzsi és a hodzsa is sokféle eszközt tárgyat használ a mágikus szertartás során. Különféle növényeket, sárgára festett tojást, kutya koponyát, varrótűt, mézet, nemezt, sót, spermát, az amulett elkészítéséhez vásznat, viaszozott vásznat, papírt, méhviaszt, cérnát, zsinórt is használnak.(EYUBOGLU, 1987.) Hideg- langyos- meleg vizet, de olyan lila színűt is, melyet úgy nyernek, hogy az amulett készítéséhez használt papírlapot áztatják, sokszor pépesítik a vízben és az íráshoz előzőleg használt tinta festi meg a vizet.. Különleges előírás van arra is, hogyan lehet a kutya koponyáját és szemfogát alkalmassá tenni a mágiára. A kutya az anatóliai közhiedelemben „tisztátalan” állat, ezért a fiatal kutyát fára akasztják, ahol a dögevő madarak letisztogatják a csontjait, és a fa alól szedi össze a dzsindzsi.(EYUBOGLU, 1987. 104.). Az emberek és állatok gyógyításának egyik fontos eszköze a „tas”, azaz „şifa tasi” vagy „tihtap tasi”. Jellegzetes alakú vörösréz tálka, melyet különféle jelek, szövegek, növényi és geometrikus vésetek díszítenek. Sajátossága az alja közepén kiképzett bemélyedés, melynek praktikus célja nyilvánvalóan a könnyebb fogás biztosítása, füle ugyanis nincs. Mérete általában, magasság: 4-5 cm. átmérő: 14-20 cm. Nem pusztán az egyszerű népi gyógyászat eszköze, mert használatát szigorú szabályok írják elő.

Például ha a „tas”-szal vizet merítenek, olyan forrás, patak vize a legalkalmasabb, mely az ima irányába folyik, és napfelkelte előtt kell megtölteni, úgy, hogy közben nem szabad kutyát látni. Az így vett vizet viszont nem szabad olyan helyre kiönteni ahol emberek járnak.(AKSOY, 1976. 38.) A tálkák feliratai, díszítésük szimbolikája, a gyógyítások során alkalmazott mágikus cselekvések már nem lehet ennek a rövid kitekintésnek a tárgya. A török amulett azaz a „muszka” A „muszka”, a török értelmező szótár szerint: „1. olyan papír, amelyet a betegségek, vagy más bajok elhárítása céljából, az ebben hívők a testükön viselnek, vagy vízben feloldva megisszák, esetleg elégetve füstölnek vele. 2. E papíroknak legtöbbjéből készült összehajtogatott háromszög alakú tárgy. „(T.S. 1969. 539.) A szótárban a meghatározás visszafogottsága is jelzi, hogy a téma nem nagyon publikus Törökországban. Jóval többet árul el a muszkáról a török-angol szótár: „1. írott igéző amulett. 2. háromszögletű amulett formájú dolog. 3. íjászat az íj markolat bőrrel bevont amulett formájú része”. (REDHOUSE, 1979.) A muszkát amulett néven határozza meg, tehát utal a mágiával való kapcsolatára, sőt az is kiderül, hogy olyan régi a kifejezés mint az íjászat. Nincs tudomásom bőrre, bélre írt szövegekről, a török kutatók sem említenek más anyagot, mint fehér, és ritkán színes papírt.. A muszka azonban nem csak az a papírlap, melyre a mágikus szöveget, betűket, jeleket, ábrákat írnak és rajzolnak, hanem maga az amulett, melynek a lényege a belsejében található papírlap.. A legtöbb ilyen papír nem is háromszög alakú, csak összehajtva, beburkolva kapja meg ezt a végleges háromszög formát. Majdnem minden muszkát másképpen „csomagolnak”. A leggyakrabban méhviaszozott vászonba tekerik, hogy ne nedvesedjen át, akár a viselője testétől, akár a légköri párától. Legtöbbször meg is találjuk a leírásokban a figyelmeztetést, hogy a muszkát óvni kell a nedvességtől, mert különben elvesztheti a kívánt hatást. A „szigetelő” réteget gyakran követi egy második, ugyancsak textil borítás. Egyes esetekben színezik, vagy a meghatározott célnak megfelelő színű textileket használnak. Gyakori a zöld (az iszlám színe) és a sárga. A sárga a nép körében „megvetett” szín. Közmondás is szól róla: „Ne végy sárgát, ne fogj sárgát…” (Alma sari, tutma sari…).

A szín kiválasztásából arra következtetek, hogy a kedvelt színek, mint a zöld, a pozitív, míg az ellenszenvesek így a sárga is, a negatív mágia színe. Következtetésemnek csak látszólag mond ellent, hogy a sárgaság gyógyítása során felhasznált anyagok sárgák, és a gyógyulás során a beteg semmihez nem nyúlhat, nem ehet, még gyümölcsöt se, ami sárga színű.(EYUBOGLU, 1987. 62.) A muszkát vagy varrással, éspedig gyakran meghatározott számú öltéssel, néha kötözéssel, összecsomózva, de a kötöző anyagát, színét is megválasztva, vagy egyszerűen méhviasszal tapasztva, csomagolják. A muszka a pozitív (fehér), és a negatív (fekete) mágia eszköze is lehet. A testen hordva amulett óvja a viselőjét, de számos olyan muszka is készül, melyet nem viselnek, hanem a dzsindzsi utasítása szerint el kell rejteni, például a ház-, az otthon óvását, valamint a termés növelésére, megőrzésére készített amulettet is. A muszkákra írt szövegeket minden esetben arab betűkkel írják annak ellenére, hogy a nép az Oszmán-korban írástudatlan volt, ma pedig a felsőoktatásban részesültek sem tudják az arab-oszmán írást olvasni, hacsak nem vallási iskolában (koran hatip okulu) a Korán szövegét, vagy a felsőoktatás intézményeiben, tudományos céllal meg nem tanulták. A muszkák arab írása egyértelműen a „mágikus szöveg” a paciensek számára. A Koránból vett idézetek közül a legtöbb a török kiejtés szerinti: „beszmele”, mely az „Allahnak az irgalmasnak és könyörületesnek a nevében” arab nyelvű rövidítésének magashangú változata, a keresztény: „In nomine Dei” megfelelője. Néhány esetben más rövid idézetet (ájet-et) is írnak a muszkára. Ugyanúgy óvnak a bajtól mint a magyar nyelvterületről Jung Károly által ismertetett kézírásos őrszerek, melyek mind a törököknél, mind a magyaroknál muszkába illetve őrszerbe csomagolva óvják viselőiket.(JUNG, 1994. 7-34.) Önként vetődik fel a kérdés, milyen összefüggés lehet az egykori Oszmán birodalmi területen talált őrszerek és az iszlám amulettek között. Jung Károly, Őrszerek könyvében „szent levelek” más néven „égi levelek” is szerepelnek, sőt ezekben az írásokban „szent betűk” is előfordulnak, melyeket „mágikus szöveg”-nek illetve „mágikus jel”-nek tart.(JUNG, 1994. 32.) Az iszlám a Koránt az „égből alászállottnak” tartja, igen sok kriptogramm, „rejtélyes betű” van benne. A Balkán a bektási dervisek mozgalmának európai központja lett, nagyjából ugyanazon a területen ahol korábban a keresztes hadak vonultak a „flagellánsokkal” és ahol igen sok keresztény eretnek mozgalom vert gyökeret, gondot okozva Rómának és néha egyes magyar királyoknak is. A „rejtélyes betűk” a Koránban 29 szúra előtt találhatók. A megfejtésükre tett sok kísérlet sem tisztázta megnyugtatóan a jelentésüket. (SIMON, R. 1987. 487-492.) A muszkákon gyakran szereplő „nun „, ha egyáltalán van köze a Koránhoz, esetleg a „nur” ( a fény), az „ar-rahman” (A könyörületes), a „násir” (győztes, vagy segítő) fogalmakat jelölné. Sajnos a „megfejtések” eléggé nem igazoltak. A „mim” betűre van elfogadható iszlám hagyomány: „A próféta társainak a jelszava az árokháborúban és a Banu Qurayza ellen a következő volt: „há’ mím.” Nem segít rajtuk senki.” A jelszónak a csatában használt ráolvasó-mágikus funkciója viszont egyértelműen bizonyítja, hogy a próféta kortársai hogyan értették a betűket. (SIMON, R. 1987. 492.) A muszkák „rejtélyes betűit” ez idáig behatóan nem kutatták.

A muszkákon is sokszor feltűnik a „hu” szó és „Ali” neve. Ez arra enged következtetni, hogy síita, illetve bektasi, vagy álevi közösségekben terjedt el inkább a mágia, mint a lakosság nagyobb részét kitevő szunnita, állam által is jobban támogatott „bevett” vallás hívei körében. A bektási, alevi kis közösségekben folytatott vallási gyakorlatokban résztvevő tagok kialakították nemcsak a maguk „titkos” nyelvét (argó), hanem körükben a számoknak is külön sajátos jelentésük van. Ezért gondolom, hogy egyes mágikus jel értelmezéséhez talán kulcs lehet a bektasi számmisztika alkalmazása. Ízelítőül, egy pár török bektási példa a számok „titkos” jelentéseire: l=Allah, 2=minden ami nem isten, 3=Allah, Mohamed, Ali, 4= elemek: föld, víz, tűz, levegő, 5=a kéz 5 ujja, Muhammed, Ali, Fatima, Hasszán, Husszein, az egész tenyér felmutatva, az arab írással írt Allah szóképe. 6= u.a mint az 5. csak „teljes” mert kiegészül Allahhal. 7=a szivárvány színeinek, az emberi fej nyílásainak, A Fatiha szúra verseinek, a hét napjainak száma, 8=A menny kapuinak és neveinek száma, Ide tartozik egy bonyolult, a Korán betűin alapuló misztikus számolás is: A Korán első betűje: B, az utolsó pedig: S. A betűkkel jelölt arab számok közt ez: 62. (6+2=8), ha pedig a két betűből szavat képzünk, BS, akkor ez a magánhangzókat nem jelölő arab írás szerint: beş. ez pedig törökül az 5-ös szám neve, de arab jelentése: elég, elégséges.(NOYAN, 1987. 376-377.) A betű-, számmisztika megfejtése nehézkes, a kutatókat a megbízható források hiánya ingoványos talajra viszi, a vélt megoldások nem eléggé bizonyíthatók és nem meggyőzőek. Népi vallásosság elemei a mágiában A mágus, legyen akár hodzsa akár dzsindzsi szeret olyan arab kifejezéseket használni, amelyek helyes értelmét az egyszerű nép nem ismeri, a paciensek számára „varázsigék”, melyek egyben a mágus magasabb, felsőbbrendű tudását is igazolják. Az iszlám Allahnak 99 nevét tartja számon, ezek közül a nevek közül a dzsindzsi tud olyat választani, amelyik neki legjobban megfelel. A mágikus szertartás folyamán végzett imádságok (namaz) nem illenek a hivatalos vallás rítusába, ugyanis nem igazodnak a szigorúan a nap járása alapján megállapított imaidőkhöz. Az iszlám rítus szerint az ima idejét a „müezzin” az „ezan” olvasásával (éneklésével) jelzi és az imahelyeken elhelyezett órák alapján pedig a hodzsa ellenőrzi. A dzsindzsik és pacienseik „abdest ” (rituális mosakodás) nélkül mondják, sőt írják, de több esetben meg is semmisítik (vízben feloldják, pépesítik stb.) a papírra irt Korán idézeteket. Mindkettő, de különösen az utóbbi nagy bűn az iszlám hit szerint. Sok olyan mondás, kifejezés hangzik el a mágikus gyakorlat során, melyek csak az egykori bektasi dervisek rendjében gyakorolt és a köznép között a 14. századtól kezdve elterjedt, a síita vallási irányzathoz közelálló szinkretikus felekezet (tarikat) frazeológiájából értelmezhető. Gyógyítás Erzurum környékén a „negyven bajra orvosság” néven elterjedt mágiáról azt tartja a népi hagyomány, hogy a nagyon elmélyült tudással rendelkező dzsindzsi készítette muszka mindenféle bajtól, szomorúságtól, bánattól, fájdalomtól megóv. A mágia eredetét és elnevezését egyaránt magyarázó elbeszélés szerint, első készítői – akik még írni is tudtak! – egykor az iszlám országaiban mindössze negyvenen voltak, de nem voltak helyhez kötöttek.

Egy nap, egy országban, akár mindegyiket meg lehetett látni. Ahol nagy baj, pusztulás ütött be, ha volt azon a helyen az Isten „kedves szolgáinak egyike”, akkor annak közreműködésével az „Isten dzsindzsijei” közül odaröpült az, akit a „szolga” kívánt. A muszkát helyben elkészítő „szolga” valójában más erejét alkalmazza, ezt pedig szigorú vallásossággal kell kiérdemelnie. Az amulett megírására érett „kedves szolga” (török: sevgili kul) rituális mosakodás (tör: abdest) nélkül nem megy sehová, elmormolja a „beszmelét” ( Allahnak az irgalmasnak, a könyörületesnek a nevében…) ha valami munkába fog. Az 1. ábrán a Muslim-i Erzurumí Efendi által készített muszka, Ismet Zeki Eyuboglu gyűjteményében van és Isztanbulban szerezte meg. 1. ábra Az összes írásje l és a betűkkel jelölt számok oszmán-török kurzív írással szerepelnek az amuletten. A keretet nem számítva, balról kezdve felülről lefelé húzódó 3 keskeny téglalap közül az első hét, a második öt, a harmadik kilenc részre van osztva. Az elsőben, arab írással hétszer Allah, utolsónak pedig „hu” van írva. A második oszlop (5 mező) első mezőjében 7 arab 5-ös, másodikban 5 arab „vav” betű, a harmadikban: 66, 8, 44, 98, áll. A negyedikben két 32-es, egy 93-as, egy 22-es, egy megfordítva írt 44-es, egy 5-ös található. Az utolsó mezőben magában a 0 jele. A harmadik oszlop első mezőjében: 77, 88, 22, 101, a másodikban három pont, két „vav” betű, a harmadikban: két 99, egy 22, a negyedikben: egymás alatt hatszor 77, az ötödik és hatodik átlósan megosztott mezőben: egy-egy pont, a hetedikben és nyolcadikban egy-egy csillag, az utolsóban pedig, egy „mím” betű, majd fölülről lefelé négy 4-es és egy 5-ös van. Baloldalt részben körökbe írt összefűzött „mím” -ek keretezik, melyek mellett hat „Allah” és egy koncentrikus köröknek is felfogható, de arab írás szerint két egymásba írt „he” zárja alul. A már ismertetett három oszloptól jobbra legfelül található négyszög mezőiben, felülről lefelé haladva, 88,77, két pont között, alatta ismét pont, 1180, majd a négyszögnek is felfogható nagyobb mezőben: egy „nun”, két „sin”, egy „bismillah” (Allah nevében), majd egy kis négyzetben pont, vagy „he” a négyzet csúcsainál kívül ismét négy pont van. A mező három sarkában ívek, melyek közül egyben 4, kettőben pedig 1-1 pont van elhelyezve. A fenti négyzet alatti háromszögben „Yá cebbar, Allah, yá settár, Allah”, 22-es szám és három „vav” betű van. A másik mellette levő háromszögben: tizenkét 8-as, nyolc 7-es, négy négyzet és egy négyszög, a háromszögön kívül, fölülről lefelé négy 4-es, két 40-es, egy 786-os, egy 223-as, egy 884-es szám látszik. Legalul a keretben baloldalt három „nun”, jobboldalt két egymásba írt „he”. A keret „mim”-láncolat. A többi jel eddig megfejthetetlennek bizonyult. A muszkát papírra, lila tintával írták, kalligráfiának egyáltalán nem minősíthető külalakkal. A papírlapocska hét réteg beviaszozott vászonba (muwamba) és ugyancsak hét réteg rózsaszínű selyembe, az egész pedig egy finom vékony bőrbe van pólyázva. Az amuletten nincs varrás, hanem méhviasszal van összetapasztva.(EYUBUGLU, 1987.58-60.) Rontás Az egyik leggyakoribb „rontás” amikor házastársakat, kedveseket vagy szeretőket akarnak elválasztani, elhidegíteni egymástól. A gonosz szándék oka lehet szülői-, de szerelmi féltékenység is. A nép körében ennek az amulettnek „tilsim” a neve, mely magyarul: varázserő, talizmán jelentésű, formája megegyezik a muszkáéval. (2. ábra) Legfelül „Allah Yá Hu” felirat két oldalán látható „mim” betűket később írták hozzá. A kompozíció megfejtésére Eyuboglu nem vállalkozott, a kívánt gonosz cél elérése érdekében kötelező rítust közli. 2.ábra Amint az amulett elkészült, összetekerik és éjszaka titokban arra az útra helyezik el, ahol várhatóan azok fognak elha ladni, akiket szét akarnak választani egymástól.

A néphit úgy tartja, ha az egymástól elválasztandók néhányszor elhaladnak a „tílsím” mellett, elhagyják egymást. Ezt a mágiát és a vele kapcsolatos talizmánkészítést a hodzsák és hadszik nem gyakorolják. A 3. ábrán egy úgyszintén a „fekete mágia” körébe tartozó muszka látható. Akkor használatos, ha a szétválasztandók nem házastársak, mint például két közeli barát, szerető. Ezt a rajzot is kizárólag „dzsindzsik” készítik, vallásos emberek nem. A török etnográfus szerint, a képen három kígyó, melyeknek szájából vörös lángcsóva jön ki és egy sárkány látható. A további eljárás ugyanaz mint az előbbi esetében. (EYUBOGLU, 1987.180.) 3.ábra Rontás elhárítás A nép körében széltében-hosszában elterjedt hiedelem szerint, gyakran a „Sátán” (törökül: Şeytan) rontja meg az emberi kapcsolatokat. A jegyesek, az egymásnak elígérkezett fiatalok közé áll, úgy hogy egy kedves jóravaló asszony alakjába bújik. Előbb elnyeri a szétválasztandók bizalmát, bensőséges kapcsolatot létesít velük. Mindennek megkönnyítése céljából mosolygós, mézes szavú, csinos asszony alakját kell felvennie, senki sem gondolná róla, hogy gonoszságot művel. A fiatalok számára ellenszenves vagy idegen asszony képét a Sátán nem veszi fel. Az elhidegülést okozó asszony nem akarja, hogy a fiatalok felkeressék a dzsindzsit, lebeszélné őket és nem is akar részt venni semmiképpen sem a mágiában. A dzsindzsi részletesen kifaggatja a hozzá forduló fiatalokat, majd felismeri az előbbi jellegzetességek alapján azt a személyt, aki a rontással gyanúsítható. A dzsindzsi a szobája közepére állítja a nála megjelent fiatalt, kört húz köré, melyet negyvenszer körüljár. Minden körbejárásnál egy Korán idézetet mond és a földre fúj. Három „namazt” (iszlám ima, szigorú rituális formában) végez, ismét hét vallásos szöveget idéz és négy oldalra fúj, ezután kötetlen imát mond, hogy a Sátán távozzon el a fiataloktól. Mindezeket még három napon át megismétli. A negyedik napon a dszindzsi egy fél pohár „igézett” vizet itat a nála megjelent fiatallal, miközben hétszer mondatja vele „Allah nevében” (Bismillahi), a pohár víz másik felét pedig a jelen nem levő másik fiatal kapujába kell önteni, titokban az esti utolsó imára hívás után (yatsí ezan). A dzsindzsi az ifjúval 40 „subhanallah”-ot, utána 3 „Kulhuvallah”-ot mondat, megbánást követel, mindezeket három napon keresztül megismétlik. A hetedik napon a dzsindzsi a fiatal pár nevét mondja és az ég felé fúj. Ezek után fog bele a muszka elkészítésébe. Az amulettet oda kell elhelyezni amerre a fiatalok korábban jártak, találkoztak, beszélgettek, de vigyázni kell arra át ne nedvesedjék. A sikeres mágiának nem feltétele, hogy alatta, vagy fölötte haladjanak el a fiatalok, csak az, hogy hét alkalommal a közelében tartózkodjanak. Az is kiderül, kinek az alakjában rejtőzött el a Sátán, de nem szabad elárulni, azt is titokban kell tartani, hogy a fiatalok dzsindzsihez fordultak segítségért és az muszkát készített számukra. (EYUBOGLU, 1987.219-221.)

Titok kitudása Ha egy leányt, asszonyt, vagy fiatalembert titokban ismeretlen elkövető megerőszakol, meg vannak arról győződve, hogy mágiával a tettes kiléte felderíthető. Csak akkor van értelme a dzsindzsihez fordulni, ha valóban ismeretlen a sértett számára az elkövető. Ha mégis gyanakszik valakire a sértett, akkor is – a hiedelem szerint – a gyanúsított nevét nem szabad elárulni, mert ha ezt teszi, a „büyü”-nek nem lesz hatása. A meggyalázott titokban részletesen ismerteti a dzsindzsinek az esetet és leírja az elkövető ismertetőjeleit, kinézetét A dzsindzsi ismerősei körében tudakozódik, ismernek-e valakit aki a személyleírásnak megfelel. Amennyiben találtak ilyen személyt, a dzsindzsi megkezdi a mágiát. A sértett, az esemény helyéről hét kis követ, vagy hét „fél marok” földet visz a dzsindzsinek. Ha egyik sem volna a tett helyszínén, akkor az ahhoz legközelebbi helyről visz földet. Mindez a legnagyobb titokban megy végbe. A dzsindzsi a neki átadott hét követ, mindegyiknek hét különböző nevet adva, külön-külön, helyezi el. A nevek kezdőbetűit egy papírra írja. Ha a fenntieket már megcselekedték, a sértettel hét reggel, hajnalban még az első imára hívás előtt, hét korty „igézett” méz-sörbetet itat a dzsindzsi. Ha mindezek már megtörténtek, kerül sor a „muszka” megírására (5..ábra.) 5. ábra A muszkát négyszögletes papírra írják, betűkből és számokból áll, de egy pár primitív grafika is fellelhető benne. A számok: 8, 7, 3, 2, 1, arab megfelelői. A betűk között jó néhány kiolvashatatlan, a többit is csak a dzsindzsi tudhatta elolvasni. A kiolvasható betűk: 12 „vav”, 6 „mim”, 2 „elif”, 2 „dzsim”. Szent szólások és szavak is találhatók a „muszkán” : „Az egek uralkodóinak mondta.” arabul, „resul” azaz: küldött ( mint ahogyan Mohamed is Allah küldötte), kétszer „Allah”, egyszer „Muhammed”, tizenkét pont, tizenegy 7-es, nyolc 8-as, nyolc 2-es, egy „Ali”, egy másik „Muhammed Hu”, ezenkívül háromszögek és egy szív. Az egész folyamat nagy titkolódzással folyik, és eredményességében nem kételkednek. A hagyomány szerint az ilyen muszka egykor nem csak a mohamedánoknak segített, hanem minden más vallás híveinek is. A muszkát a „Gülşenî tarikati” néven ismert mohamedán vallási „szekta” vezetői, igen magas ellenszolgáltatásért készítették, a szektatagok pedig terjesztették. Isztanbul Merkezefendi kerületében egy régi türbe környékén terjedt el. Korábban több vallási szektavezető foglalkozott muszka-készítéssel, később azonban a „mevlevi dervisrend” és más şeyh vezette közösségek már bűnnek tartották és tiltották.(EYUBOGLU, 1987.192-194.) Termékenységvarázslás Amennyiben egy férfi a „şeriat” előírásainak – mely szabályokban az iszlám meghatározza a házasságra alkalmasság feltételeit – minden tekintetben megfelel és aszerint él házaséletet, mégis előfordulhat hogy nem rendelkezik felesége megtermékenyítéséhez elegendő „maggal”. Ezt a bajt gonosz dzsin okozza, mégpedig akár a férjet, akár a feleséget korábban szerető, kívánó, bosszút állni akaró személy parancsára. Hiába szereti és ragaszkodik egész szívéből szeretve a férj a feleségéhez, a szeretkezések után, elegendő sperma híján, nem fogan az asszony. A férj senkinek nem szól, titokban megy a dzsindzsihez, akinek házassága előtti egész életét feltárja, felsorolja a korábban ismert lányok, asszonyok nevét.

A dzsindzsi ezeknek ismeretében vizsgálja a férfi jövőjét, „olvassa a csillagokat, a csillagképeket (zodiákus: burc) és a homlokára írtakat” Ezután egy tálat hoz be és egy kancsót (ibrik) és mindkettőre ráfúj. Összegyűjti a tálba az „abdest” (iszlám előírás szerint végzett rituális mosakodás) során használt vizet, beledob egy kávéskanálnyi sót, a vizet kavargatja, hogy a só feloldódjon, miközben 99 „euzusettar”-t mond. Egy kis várakozás után, olvassa háromszor az „Elham”, egyszer a „Nas” Korán szúrákat. A vizet a tálból hét kupába önti, a férfinak adja, akinek hét éjszaka a „namaz” után kell sorban a kupákból, elhagyatott helyre kiöntenie. Amikor a férj kiönti vallásos igéket mond, jobbra, majd balra fúj. E hét nap alatt is el kell járni a férjnek a dzsindzsihez, aki minden jövetelekor egy pohár sörbetet itat és egy kanál „igézett” mézet etet meg vele. A nyolcadik nap hajnalán, a dszindzsi a férjet a tűzhely mellé ülteti, deréktől felfelé levetkőzteti, a vállára arabul, és arab írással írja: „Mi adtunk nektek a férfiúság erejét, ej Istenem, ej Istenem, ej Istenem, ej akit mi szeretünk.”. Az írás marad a férfi vállán egy ideig, miközben a dzsindzsi hét „keramet namaz”-t imádkozik, de nem fejezi be a rítus szerint előírt „selam”-mal (üdvözlettel), hanem helyette a földre köp. Ha befejezte az imát, elkészíti a muszkát. Sárga papírlap közepére elég nagy kört, belé két négyszöget rajzol. A négyszögek belsejébe egy-egy „mim”, kívül, csúcsaihoz egy-egy „elif” arab betűt ír. A négyszögek közepébe egy-egy nagy pontot, melyeket három-három „nun” körít, a maradék üres helyekre hét „sin”, hét „ha” kilenc „ri” harminchárom „zi”, negyven „ya”, huszonnyolc „vav”, egy Allah és egy „hu” kerül. A papírt háromba hajtva beteszi egy kis fadobozba, tetejét viasszal lezárja, a férjnek kell észrevétlenül valahová elrejteni, olyan helyre hogy ne nedvesedjen át. Ha mindez megtörtént, a férj hét éjszaka nem a felesége mellé fekszik, hanem külön magában. Hét napon keresztül reggelente három, esténként négy evőkanál „igézett” mézet fogyaszt. Ezek után fekszik a felesége mellé, de előtte hét „Bismilláh” (Isten nevében), három „Yá káví” elmondása kötelező, majd titokban a felesége felé kell fújnia. Asszonya nemsokára terhes lesz. A dzsindzsik biztos hatásúnak tartják ezt az eljárást, a nép körében is nagyon elterjedt, de úgy vélik, csak „nagyon nagy dzsindzsi” (çok büyük cinci) sikeres. Süss fel nap, fényes nap… Ha nincs elég napsütés, ködös, esős az időjárás akkor nem érik a gabona, a gyümölcs. Az aggódó emberek a dzsindzsihez fordulnak segítségért, aki muszkát készít, melyet a szabadban, a szántóföldön, mezőn egy magas fára kell felakasztani. Ha nincs, vagy nem megfelelő a fa, akkor a legkiemelkedőbb dombon egy kő alá helyezik az amulettet. A dzsindzsi faszénnel szabálytalan kört rajzol, mely a napfényt igénylő területet jelenti, ezt hétszer körüljárja, s közben a Korán „Şems” szúráját olvassa és négy oldal felé fúj. Negyven „namaz”-t (iszlám rituális ima) mond, majd szabadon, kötetlenül imádkozik. három nap múlva készíti a muszkát, melynek papírjára a „şems” szúrát írja, egy réteg viaszos vászonba, az egészet méhviaszba mártja, és átadja kérelmezőknek. A „Nap kinyitása” (Güneş actirma) csoportosan végzett mágikus szertartás, melyet a Fekete tenger keleti partvidékén (Of, Sürmene, Maçka) a derült időjárás érdekében manapság is gyakorolnak. Éjszakánként összegyűlnek a parasztok és térdhegedű (kemençe) dob,(davul) és töröksíp (zurna) hangjai mellett táncolnak, valamint a fiatal fiúk és lányok egy üres házban összegyülekeznek, zeneszó mellett a házakból olajt, tejszínt, sajtot, tojást, kenyeret, lisztet kéregetnek. Az összegyűjtött alapanyagokból ételeket készítenek s közösen fogyasztják el. A szertartás neve: „kuçguruca” (fonetikusan: kucsgurudzsa). I.Z. Eyuboglu írja le, és antik görög eredetűnek tartja. (EYUBOGLU, 1987. 311-312.)

Bartók Béla 4 esőkérő népdalt gyűjtött Törökországban (49a. 31, b. 4, c. 3. és a d. 10 soros). Bartók könyvében sajnos nem tér ki az „eső-igéző”, természetet befolyásolni kívánó mágikus eljárásokra.(BARTÓK, 1976. 215. 49a, b, c, d.) A számomra legkedvesebbet törökből fordítottam. (Sajnos a nyers fordítás nem adja vissza az eredeti primitív báját.) Esőcském, esőt adj, Kis juhom, töltsd meg magad, Hozz kenyeret, együk meg, Paszományt hozz, öltsük fel. Allah, Allah, hadd mondjuk. Fáztam, fáztam, hideg lettem, Kis gömbölyű sajt lettem, Kezemből sajtomat kivették, Engem útra vetettek. Az úton egy gombolyagot találtam, A gombolyagot középső feleségemnek adtam, Feleségem nekem darát adott, A darát a madaraknak adtam, Madarak nekem szárnyakat adtak, Szárnyra keltem, égbe szálltam, Az ég nekem esőt adott, Az esőt én földnek adtam, Föld nekem füvet adott, Füvet báránynak adtam, Bárányt az uraknak adtam, Urak nekem lovat adtak, Felpattantam rá, Karasu-hoz mentem, Karasu-ban vér folyik. Két csalogány néz reám, Hozzátok véretek, hadd igyunk, Aksarajba hadd menjünk. Aksarajnak a zárja, Ki érkezett éjszaka? Néném fia Muszácska, Karja, törzse, kicsi, csi, csi.!
Adorján Imre