A 14 órás út Isztambulból Kappadókiába meglehetősen fárasztó volt. Reggel 8 óra körül értünk Göreme központjába, ahonnan 10 percnyire volt a kiszemelt szálláshelyünk. A sátorkemping a célnak megfelelt, a tulajdonos azonban meglehetősen flegmán bánt a vendégekkel. Lerítt róla, hogy kifejezetten rühelli a turistákat, egyáltalán nem csinálja szívesen ezt az egészet. A valaha jól-kialakított körülmények elhanyagolva bár, de fennmaradtak, az igazi vállalkozó kedv (vagy maga a vállalkozó) azonban felszívódott.A domináns szerepet betöltő Show úszómedence mögött volt egy általa teljes mértékben került, stílusosan kialakított Show barlangebédlő, ahol szieszta idején jól el lehetett lenni. Dél körül kisétáltunk, hogy alaposabban szemügyre vegyük a zegzugos Show holdbéli tájat.
Olyan valószerűtlenül szép volt minden! A Show tufába vájt lakások, néhol külső épületekkel kiegészülve, szemet gyönyörködtetve simultak a tájba. Felkapaszkodtunk a lakónegyed felett uralkodó hegyre, a látvány befogadhatatlan volt. A távolban a rózsavölgy méltóságteljesen dominálta a fehér-sárga színekben fodrozó szurdokait. Mögöttünk terült el a tündérkémény völgy, alattunk a Show barlangszállók labirintusa. Barlangtemplomok – Open Air Museum Másnap reggel kisétáltunk az Ürgüp irányában lévő 3. században létrejött keresztény templomokhoz. A nagy számban összegyűlt turisták miatt a barlangok megtekintése nyájszellemben történt. Olykor olyan sokat bambultak egy-egy kápolnát, hogy csak hosszas várakozás árán tudtunk hangyamódra bejutni. Az élmény intenzitását ez nagyban befolyásolta: a különleges helyszín hangulatát tömegben jóval nehezebb átérezni. A korai keresztény Krisztusábrázolások és az újra- és újra-visszaköszönő bibliai motívumok imitt-amott értelmezhető és élvezhető állapotban maradtak fent. Az emberábrázolások nagyon megszenvedték a muszlim ráhatásokat: a fejek helyén lyukak tátongtak. Az egyik török ajkú idegenvezető angol turisták által feltett kérdésre azt válaszolta, hogy a kikapart fejek a nyolcvanas években idelátogató műveletlen turistáknak köszönhetők.
A kappadókiai bornak minden időkben nagy kultusza volt: már a keresztény szerzetesek is nagy figyelmet fordítottak az isteni nedű előállítására. A barlangi adottságokat kihasználva olyan belső kamrákban tárolták a borokat, melyekben évszaktól függetlenül mindig 18 Celsius fok uralkodik. Szőnyegvásár a templomok után valami szellős, világi élményre vágytunk, így lestoppoltunk egy autót Ürgüp irányába. Kiadós ebéd utáni őgyelgésünk során szóba elegyedtünk egy helyi szőnyegkereskedővel. Szó szót követett, pillanatok alatt tengernyi kilim és perzsaszőnyeg társaságában ernyedten szürcsöltük a vendégnek kijáró ízletes almateát. Ártatlan csevejnek indult a dolog, a bácsi lelkesen dicsérte a magyar nemzetet, állítása szerint a mahdzsar ember nagyon jó ízléssel rendelkezik, „Budapeste” nagyon szép meg minden. Egyértelmű volt, hogy beszélgetésünk tárgya vendéglátónk kénye-kedve szerint jól meghatározott mederben csordogál.
Teltek a percek, egyre családiasabb hangulatban folyt az eszmecsere, a bácsi egyáltalán nem kapkodta el a dolgokat: valahányszor elfogyott a tea, intett az inasfiúnak, az pedig minden egyes alkalommal másféle ízű finomsággal tért vissza. Közben vendégek jöttek, a derék török elnézésünket kérve pár percre otthagyott bennünket, ez alatt a legénnyel próbáltunk értekezni. Megkértük, hogy mutassa meg a kilimeket és mondjon árat rájuk. Az előbbi kérésnek rögvest eleget tett, ár azonban továbbra sem hangzott el. Több tucat gyönyörű kilimet csodáltunk meg, a fiú segítségével több körös szavazással kiválasztottuk a legszebbeket. Ezalatt eldöntöttük, hogy ha 50 euróig kapunk megfelelő szőnyeget, akkor veszünk egyet, ennyit megér nekünk a dolog. Török úriember nem mond árat, leg fennebb mutat, a nebuló sem cselekedett másképpen: gyorsan elővarázsolt egy számológépet és rövid gondolkodás után bepötyögte a kiindulási árat: 320 EURÓ. Hát ez nagyságrendileg nagyobb az általunk becsült összegnél, azonnal tudtam, hogy nem lesz ebből üzlet. Beírtam az általam kínált összeget: 35 EURÓ. A srác tört angolsággal habozás nélkül rávágta, hogy „this is not possible” egyértelműen tudtunkra adva, hogy a nagyságrendileg különböző összeg között nem lát átjárhatóságot.
Éreztem, hogy csak tempózik, bár elég reménytelennek tűnt a dolog, kedvem volt számháborúzni. Rövid stratégiai egyeztetés után benyögtem a 40 EURÓ-t, mire a srác lejött 240-re. Huh, ez nagy eredmény, ekkorát nem szoktak egyszerre csökkenteni az áron, bizonyára nagyon túllőtt a célon az eredeti összeggel. Időközben vendéglátónk gyorsan nyélbeütött egy üzletet az olasz vásárlóival, majd visszajött hozzánk. Ugyanott folytatta ahol abbahagytuk: tudomást sem véve a közben kiterített kilimekre tovább csevegtünk Törökországról, a szőnyegekről, Kayseriről, turistákról. Nem kapkodta el a dolgot, tudta, hogy az idő neki dolgozik, minél többet ülünk, annál nagyobb összegért adhatja el portékáját. Miután megdicsértük a kilimeket, megkérdezte, hogy melyik tetszik a legjobban. Kati rábökött két-három példányra, mire vendéglátónk elismerően nyugtázta ízlését, majd a szőnyegek eredetéről tartott egy kiselőadást. Részletesen elmesélte az egyes motívumok szimbolikáját, hihetetlen érzékkel kidomborítva a bennünket is érinthető részleteket. Tudtam, hogy mire megy ki a játék, egyértelmű volt, hogy egy jól felépített, számtalanszor eljátszott jelenet szereplői vagyunk, melynek egyetlenegy befejezést álmodott meg a mindenkori szőnyegkereskedő. Ennek ellenére élveztem a dolgot, mert a rendező nagyon jól csinálta a dolgát, hihetetlen aprólékossággal építette fel a jelenetet, nyugodt, kivárós tempóban mellőzött minden alpári módszert. Hosszú perceken át folyt az alkudozás, vendéglátónk úriemberhez mérten a végsőkig nem mondott árat, csak ismételgette jól bejáratott kérdését: „What is the best price for you? Tell me your best price!”. És megmondtuk. A végső összeg 60 EUR lett, az elképzelt maximumnál 10 egységgel adtunk többet. Az élmény mindenképpen sokkal többet ért ennél, úgyhogy boldog kilimtulajdonosként távoztunk világpolgár barátunktól. Mi a legjobb ár számodra? Mondd meg a legjobb árat! Török fürdő a sikeres szőnyegvásár után végre sikerült megtalálnunk a keresett török fürdőt; 10 perc múlva már jellegzetes helyi törölközőbe csavarva szívtuk a párás levegőt.
Törökország élő térbeli mandalája a fürdő. A török fürdők felépítésének fő szempontja -mint minden egyéb dolognak Törökországban- a társas közeg megteremtése. A fürdő centrumában egy kéttestnyi átmérőjű kör áll, ezt 4-5 szimmetrikusan elhelyezett kisebb nyitott helység szegélyezi. A kör küllőit az ernyedt testek alkotják fejjel a centrum felé fordulva. A periférikus szárnyakban szimmetrikusan elhelyezett csapok között padokon ülve egy fél tucat ember számára van hely: ideális kontextus egy-egy rögtönzött társalgáshoz. A zuhanyzós-szaunázó élmény után bevánszorogtunk az elkülönítőbe, ahol alapos kosztalanítás várt ránk: durva kesztyűvel ledörzsölték az elhalt hámsejteket, majd egy jól megtermett súlyos kéz bő szappannal végiggyúrta fedetlen testrészeinket. Felejthetetlen élmény volt. Derinküyü Élmény dús nappal zártuk kappadókiai látogatásunkat. A délelőtt folyamán ellátogattunk Derinküyü földalatti városába (a környék számos hasonló létesítménye közül ez a legnagyobb). Nyomasztó élmény volt szűk folyosókon egérút után kutakodni, aggódva lestük a kiutat jelző zöld nyilak irányát, miközben a pirosak mentén bejártunk minden zugot. A legtöbb folyosó annyira szűk volt, hogy két ember nem fért el egymás mellett, így állandóan figyelni kellett a szemből jövőket az esetleges forgalmi dugók elkerülése érdekében. Az élmény tetőfoka négy megtermett török férfi megjelenése volt a hetedik mélységi szinten: harsányan kérdezték, hogy milyen náció ásta ezt a csodát. Megszeppenve habogtuk, hogy turkiye, turkiye, a válasz szemmel láthatóan nagyon tetszett nekik, bizalmasan megveregették a vállamat. Úgy gondoltuk, az lesz a legjobb, ha elillanunk. Követve a jeleket, egy hosszú folyosóval próbálkoztunk. Ötvenméternyi görnyedt lépkedés után beértünk egy 3×3-es szobába, melynek egyedüli kiútja a megtett útszakasz volt. Zsákutca! Noh, visszafordulás, amíg nem késő, döntöttem el gyorsan, de már hallottam a meglett férfiak lihegését, a mindenit, meg kell várnunk, hogy mind a négyen odakússzanak hozzánk.
Féltettem a mellettem lapuló fehérnépet, attól tartottam, hogy az ő vállát is megveregetik, és nem fogom tudni visszatartani őket. Biztos, ami biztos, kipattintott bicskával a zsebemben, mosolyogva vártam az első test felbukkanását. Leizzadva bukkant fel a vezér, s egy pillantással felmérte, hogy itt nincs semmi látnivaló, megfordult és hadonászva kiabálta a többieknek, hogy nincs miért idejönni. Rövid vita után úgy döntöttek, hogy nem éri meg a fáradozást: megfordultak és visszacsoszogtak a főterembe. Lenyeltem a torkomban megszáradt gumót, még egy pillantást vetettem a mögöttünk húzódó sírmélyedésre, intettem az asszonynak: visszavonulás. Szándékunk helyénvalónak bizonyult, mert időközben több turistacsoport is megjelent pillanatok alatt megtöltve a földalatti kápolnát. A földalatti városnézés különös élmény volt, de szépnek nem nevezném. Több órát töltöttünk naptól távol, a halogén izzók társaságában, de egy percig sem tudtam elengedni magam. Vörös völgy és rózsavölgy a nyomasztó délelőttöt sikerült ellenpontozunk egy tágas, szín gazdag alkonyattal. Kappadókiai kirándulásunk utolsó ütemeként megtekintettük a zóna legfestőibb természeti képződményeit: a fodros völgyeket. Ideális időpontban érkeztünk a helyszínre, ezek a furcsa, csodás képződmények naplementekor mesés színárnyalatokban pompáznak. A kanyon utolsó szakaszában találkoztunk egy piknikező avanosi családdal. Ahogy megláttak bennünket, azonnal intettek, hogy foglaljunk helyet: vendégeik vagyunk egy pitére. A családi összhang tökéletes volt: a helyszínen sütött tésztát a férfiak lassú tűzön, türelmesen sütötték, a kész ínyenség nagy részét pedig a gyerekek és a magunkfajta bambuló turisták zabálták fel. Sok mutogatással szerény török szókinccsel jól megértettük egymást, rossz volt felállni és otthagyni őket. teljes cikk: http://www.ongo.hu/elmenybeszamolok/2390? req=elmenybeszamolok/2390