„Nem fért bele a fogalmakba” – Tasnádi Edit fordító

Hamarosan két török írónőtől is jelennek meg regények az Európa Könyvkiadónál. Elif Shafakról és Perihan Mağdenről van szó, akik fontos szereplői a kortárs török kultúrának – és olykor a politikának is. A Könyvjelző azt a fordítót kérdezte, aki több írónő könyveit is átültette már magyarra. Élt és tanított Törökországban, és igen árnyaltan látja azt az országot, amelyről mostanában az illiberális jelző jut eszünkbe, és amely most éppen menekültek millióit fogadta be.

A hazai olvasó a török írók nevével igen gyakran politikai kontextusban találkozik. Szinte nincs olyan valamirevaló író, akit politikai okokból ne pereltek volna már be. A nők sem kivételek ez alól, Elif Shafak és Perihan Mağden is állt már bíróság előtt, sőt, Mağden élete veszélyben is forgott ezzel összefüggésben. Ennyire kockázatos írónak lenni Törökországban? A politikai hatalommal folyamatosan csatázni kell?

Igen is, meg nem is. Törökországban nincs nincs – tartja egy mondás. Azaz bármi megtörténhet, előfordulhat. Nagyon nagy és változatos országról van szó, földrajzilag, politikailag, katonailag, szellemi, nyelvi, vallási, gazdasági értelemben is. Ami csak van, annak az ellenkezőjére is akad példa. A hatalommal való viszony sokféleképpen határozza meg azokat, akik gondolkodnak és írnak. Törvény mondja ki, hogy tilos Törökországra „rosszat mondani”, ez aztán felbátorítja a hatóságokat, hogy belekössenek szövegekbe, írásokba, amelyek másképpen tárgyalják például az örmény-kérdést, mint a hivatalos változat. Ennyi már elég a perhez. Belefutott ebbe már Orhan Pamuk is, de a kurd-kérdéssel kapcsolatosan Yaşar Kemal is, aki Pamuk előtt sokáig Nobel-várományos volt, kurd származású író, akit sok nyelvre lefordítottak. Ezek a perek aztán elülnek, a nagy nevek nem kerülnek börtönbe, de mindez meghurcoltatást jelent.

A nagy nevek odahaza is nagy nevek? Van súlya az irodalomnak?

Persze. De megint csak: egy nyolcvanmilliós országról van szó, amely keleti irányban egyre elmaradottabb, és milliók élnek úgy, hogy fogalmuk sincs az irodalomról, sőt, még az írástudatlanság is létezik. Az értelmiség számára persze fontosak az írók. De például Orhan Pamuk kapcsán ott is találkozni olyan véleményekkel – mint amelyek idehaza Kertész Imre Nobel-díjának idején kerültek elő –, hogy nem is nagy író, nem tud törökül, a külföldi fordítói tették naggyá, satöbbi. Amúgy pedig többen is megérdemelnének egy ekkora díjat, például İhsan Oktay Anar, Yaşar Kemal is.

Hol foglal helyet a női irodalom egy férfidominanciájúnak tartott kultúrában?

Törökországról sokak fejében élnek olyasféle képzetek, hogy ott még mindig háremek vannak. Holott vannak olyan területei az országnak, ahol nagyon is európaiak a normák. Persze hagyományosan férfiuralom volt; ismertem például egy velem egykorú török ügyvédnőt, aki azt mesélte, hogy a pályája elején, amikor valahol vidéken dolgozni kezdett, annyira szokatlan volt a jelenléte, hogy sokan ügyvéd úrnak szólították. Mert egyszerűen nem fért bele a fogalmakba. Azon az ankarai egyetemen, ahol én a kilencvenes években tanítottam, a dékán nő volt, mint ahogy a tanszék vezetője is, és a hallgatóim zöme is. Ez azt mutatja, hogy a társadalomnak ebben a rétegében, a városi humán értelmiségben a nők már nem szembesülnek problémákkal pusztán a női mivoltuk miatt, a munkában, de a családban sem. Ebben a körben semmilyen más családi élet-koncepciót nem tapasztalok, mint idehaza.

Shafak és Mağden életében is van egy-egy meghatározó anyafigura. Mağden egyenesen úgy fogalmaz, hogy lázadó, renitens anyja volt, önmagát pedig „projekt gyereknek” írja le, akit úgy neveltek, olyan iskolába írattak, hogy a hagyományos társadalmi közegen felülemelkedhessen.

A török világban volt egy hatalmas váltás – egyben törés – az első világháború után, Kemal Atatürkkel. Nekik is megvolt a maguk Trianonja, a Sèvres-i békeszerződés, ami ugyanúgy elcsatolt egy hatalmas területet, szinte csak a mai Anatólia közepe maradt volna meg, maga Isztambul sem. A különbség az volt, hogy Atatürk indított egy felszabadító háborút, és négy évvel később Lausanne-ban már egy olyan béke köttetett, amellyel a törökök lakta területek nagy részét visszakapták. Az „Európa beteg emberének” tartott Oszmán Birodalom után azonban hatalmas változások következtek: kikiáltották a Török Köztársaságot, bevitték a fővárost a belső területekre, így került az ország vezetése Ankarába, létrejött egy teljesen új ország. Atatürk már akkor leparancsolta a nőkről a fátylat, és szavazati jogot adott nekik. Ezalatt Svájcban például nem volt szavazati joguk a nőknek. A tanulás lehetősége, a világba való beilleszkedés lehetősége hihetetlenül fontos ebből a szempontból. Én ismertem olyan ma már nyolcvan-kilencven éves asszonyokat, akik azt mondták: Atatürk gyermekei vagyunk. Tehát itt már létrejön az a világra nyitott, és a világba „kiengedett” női generáció, amely szakít a hagyományokkal. Ez persze rengeteg konfliktust, törést jelent a közösség, a család szintjein, és ennek nyoma az életrajzokban és az irodalomban nagyon erősen meg is jelenik.

A cikk folytatása>>>

konyvjelzomagazin.hu