“Nem hallottuk meg a törökök figyelmeztetéseit” – törökországi tudósítónk a menekülthullám forrásvidékéről

A Kakuk György-féle „El Camino de Balkan” riportsorozat sikerén felbuzdulva last minute tengerparti nyaralás helyett tunéziai barátnőjével idén törökországi riportkörútra indult Rajacic Ágnes, helyszíni tudósításai az Átlátszó Világtérkép blogon jelentek meg. A példaképük által fanyalogva fogadott vállalkozás remekül sikerült, a török-szír határtól a görög Kos szigetig követték az Európába igyekvő szír menekültek útvonalát. Interjú.

Rajacic Ágnes (1977) bölcsészként diplomázott Pécsett 2002-ben, majd politikatudományt és antropológiát tanult az Aalborgi Egyetemen (Dánia, 2003) és a Kenti Egyetemen (Nagy-Britannia, 2005). Párizsban dolgozott a Nemzetközi Migrációs Szervezetnél, majd az Európai Unió független fejlesztési tanácsadója lett Belgiumban. 2005-től tudósított a Földközi-tengeri bevándorlásról Spanyolországból, majd az Arab tavasz eseményeiről. Jelenleg az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság uniós fejlesztésekkel foglalkozó munkatársa.

Miért indultatok útnak?

Az utazásunknak két célja volt. Az egyik az, hogy megtudjuk, hogy miért most indultak neki a szír menekültek ilyen nagy számban Európa felé, holott a háború ugye már 4 éve tart; a másik célja pedig az volt, hogy megértsük emberileg, hogy hogyan lehetséges az, hogy emberek, családok rizikóznak, olyan kockára teszik az életüket, hogy a tengeren a kisbabájukkal meg a feleségükkel átkelnek, hogyan lehet ilyen döntést meghozni. Ez volt a két pólus, ami mentén elindultunk.

Nagyon érdekes felfedezés volt, hogy nem feltétlenül és nem kizárólagosan Szíriából jönnek a mostani menekültek – tehát most a szírekre gondolok -, hanem nagy részük már Törökországban élt, próbált megélni, de nem sikerült neki, és fél év után, egy év után jött rá arra, hogy máshol kell keresnie az új életét.

Ez, ha belegondolunk teljesen normális, mert ha neked ma lebombázzák a házadat, akkor nem feltétlenül Írországba mész rögtön, hanem Ausztriába vagy egy szomszédos országba, ahol megpróbálsz megélni abban a reményben, hogy vissza is tudsz térni a hazádba. Amikor már evidens, hogy ez nem sikerül, akkor az emberek egy nagyobb döntést hoznak, hogy a családjukat kicsit messzebb viszik, kicsit nagyobb kockázatot vállalnak, és egy új jövőt teremtenek. Tehát emberileg itt lehet megérteni azt, hogy miért kerekedtek most fel ilyen számban.

Azt a kérdést kéne feltenni, hogy vajon miért nem cselekedtünk eddig. Hány éve tudjuk, hogy Törökországban kétmillió menekült van; a török állam, a török kormány hány konferencián mondta már el évek óta, hogy ők iszonyatos befektetéseket tesznek a menekülttáborokba, de már nem bírják szusszal. Ezt eddig nem hallottuk meg.

Libanonban ugyanígy, minden negyedik ember menekült. Ezt se hallottuk meg eddig. Tehát inkább azt kellett volna megelőzni, hogy idáig jussanak az emberek, és úgymond regisztrálatlanul, tehát többé-kevésbé kontrollálatlan módon meginduljanak, és nekünk ezt a kérdést kelljen megoldani.

Meg kell kérdezni azt is, hogy ki okozta a háborút, azt is meg kell kérdezni, hogy ki szállított fegyvert, ki szállít még fegyvert Szíriába, tehát a felelősség kérdése is megkerülhetetlen.

Milyen tapasztalatokat szereztetek útközben?

A közelkeleten nagyon kevés az olyan ország, ahol van szociális háló, ahol van társadalombiztosítás, ahol adót kell fizetni, tehát más rendszerbe nőttek bele. Ettől még ők nem egy horda, nem egy civilizálatlan sereg, hanem olyan emberek, akik nincsenek feltétlenül tudatában az európai értékeknek, az európai rendszernek. Amikor ideérkeznek a határra, akkor nem kell lenézni őket, hanem egyszerűen és világosan elmondani, megtanítani őket a mi vívmányainkra, az európai társadalmi rendszerre, az európai szisztémára.

Választ kaptál az út elején feltett kérdéseidre?

Nem mondom, hogy sikerült megértenem, hogy hogyan tudnak egy egyéves kisbabát csónakra tenni. Itt az emberi oldalát próbáltuk megfogni Ines-zel együtt, kicsit másképp nyúlni ehhez az anyaghoz. Mi önkéntesen és saját befektetésből mentünk oda, tehát senki nem küldött, úgyhogy nagyon érdekelt minket az emberi oldala, a saját történetek, az egyes emberek története. Közelebb jutottunk a megértéshez.

Mi volt a legmeghatározóbb élményed útközben?

A legnagyobb élményem az volt, hogy egy tunéziai nővel utaztam, a barátnőmmel. Ez két szempontból is fontos volt, egyrészt azért, mert nagyon más volt az ő hozzáállása, az ő gondolkodása. Nem értette meg, hogy Európának mi a baja a menekültekkel, és miért nem tudunk pár százezret befogadni, holott az ő országa másfél millió líbiait is beengedett hirtelen. Nagyon sok vitánk akadt ebből, szinte végig ezen rágódtunk, hogy valahogy az európai és a tunéziai ügyeket is megértessük egymással.

A cikk folytatása>>>

vilagterkep.atlatszo.hu